Nagy Péter 1969-ben született Kolozsváron. Azóta is ott él. 1987-ben végzett a Brassai Sámuel Elméleti Líceumban. 1990-ben nyomdaipari formakészítési képzésen vett részt a debreceni Alföldi Nyomdában, majd 1997-ben az Open University menedzseri képzésén. 1990-ben a kolozsvári Gloria Nyomdában kezdett el dolgozni. 1997 óta az Idea Nyomda társtulajdonosa, majd ügyvezető igazgatója. 2005-től a Gloria nyomda kinevezett igazgatója, 2009-től az Exit kiadó ügyvezetője és társtulajdonosa. 2014-ben indította útjára ötletgazdaként az Idea Könyvtér erdélyi magyar könyvesboltot.

 

Kezdjük egy általános kérdéssel. Ha ránézel az erdélyi, romániai magyar könyvkiadás térképére, mit látsz? Milyen az állapot? Fejlődésnek vagyunk tanúi? Vagy hanyatlásnak?

Ez kiadótól függ. Sokan temették a könyveket az elmúlt tíz évben. Én viszont azt látom, hogy a nyomtatott könyvnek van egy reneszánsza. Persze, a példányszámok nagyot csökkentek, viszont bővült a kínálat. Az aktív erdélyi kiadók – vagyis azok, amelyek évente több mint tíz címet kiadnak – minőségi könyveket kínálnak, sok köztük az erdélyi szerző, a fiatal szerző. Az is tény, hogy

a piac még mindig az import könyveket helyezi előtérbe.

Éppen ezért született meg az Idea Könyvtér ötlete. Egy olyan könyvesboltról van szó, ahol szinte kizárólag Erdélyben kiadott magyar könyveket árulunk.

 

Ez egyfajta „védjük meg a mi kutyánk kölykét”-jellegű akció?

Nyomdászként sok erdélyi kiadóval állok kapcsolatban. Mindegyik megküzd azért, hogy megszerezze a könyvek kiadásához szükséges támogatást vagy résztámogatást. Ezen kívül megvívja a harcát a szerzővel (ha él), a szerkesztővel, a grafikussal, a nyomdával. A harc végén elkészül a könyv és… nem igazán van hol értékesíteni. Én mindig azt szoktam mondani, hogy kevés a könyvesbolt, például Kolozsváron is.

 

Tudtommal három van…

Négy is van. A Gaudeamus, a Koffer, az Idea Könyvtér és a Biblos könyvesbolt, ahol nemrég megnyílt a RefoCafé könyves kávéház. Na de Kolozsvár szerintem többet is megérdemelne. Más kérdés, hogy fenn tudja-e tartani a város a létező négy könyvesboltot. Mert úgy látom, mindegyik küszködik, például a napi gondokkal: házbér, fizetés, adók. És nem mindig jön ki a lépés, hogy a merülővonalon maradjunk. Ezért mi például minden egyes könyvvásáron ott vagyunk. A múlt évben 12 könyvvásáron vettünk részt Erdélyben. Ez hozzájárul ahhoz, amit a bolt árul.

 

Na várj, mert itt pici zavart érzek a matekban. Azt mondod, könyvvásárokra kell menni, mert anélkül, az eladott könyvek alapján a könyvesboltok küszködnek azzal, hogy a merülővonalon maradjanak. Akkor nem sok az a négy könyvesbolt is, ami Kolozsváron van?

De, ilyen értelemben sok. Viszont

úgy gondolom, hogy Kolozsvár el kellene tudjon tartani több könyvesboltot is.

 

Na de akkor miért nem tud, mégis?

Na, ezt nem tudom. Azt tudom, hogy például Marosvásárhelyen sokkal nagyobb a könyv iránti érdeklődés. Lásd az ottani könyvvásárt, például. Igaz, hogy nagy hagyománya van, idén lesz a huszonkilencedik. Kolozsváron most volt a tizenkettedik könyvhét. Ami nagyon jó. Viszont érződik ez a hendikep, hogy mi később fogtunk neki, meg-megszakítottuk. Vásárhelyen elmennek a tanárok, tanítók a gyerekekkel a könyvvásárra. Kolozsváron nemigen láttam tanárokat elmenni a könyvhétre, mondjuk az osztállyal. És nem csak az idén, amikor tanársztrájk volt. Ezt párszor szóvá is tettem, haragudtak is rám érte. De ez az igazság.

Erdélyben az is nagy gond, most már 15–20 éve, hogy nincs könyvterjesztés. Mindenki saját maga próbálja megoldani a terjesztést, ahogy tudja. Két-három kiadó néha összeáll, de így találomra, hogy gyere, most elviszem én a te könyveidet, holnap vidd te az enyéimet. Esetleg együtt elmegyünk egy könyvvásárra. Vagy képviselek egy másik kiadót a budapesti könyvhéten. De ennyi. Tehát, a terjesztés hiánya meglátszik. És most újraéleszteni a terjesztést, amikor mindenki hozzászokott ahhoz, ami van (vagy inkább nincs), még ha többe is kerül, nehezen menne.

Apropó, volt nekem egy lázálmom, értsd, ötletem, amit meg is valósítottam. Létrehoztam egy könyvlogisztikai központot.

Az Idea Nyomda kiköltözött Apahidára és ott van egy akkora terület, ahol ezt meg lehetett oldani. Vagyis 170–180 köbméternyi könyvet tudnánk ott tárolni.

 

Ez példányszámban körülbelül mennyi?

Sok. Nagyon sok. 200–300 ezer könyv. Ennyit tárolhatnánk. Ha lenne rá igény. Viszont elég csekély igény mutatkozott. Most úgy áll a dolog, hogy az említett részleg éppen hogy fenntartja önmagát. A könyvlogisztikai központ koncepcióját amúgy nem én találtam ki, Nyugaton már jól működik. Nemrég jártam Hollandiában, megnéztem egy ilyen nagy könyvlerakatot, amely 150 éve működik. Persze, ez nekünk sci-fi: egy része robotizált. Én abból indultam ki, hogy a könyvkiadók általában a városközpontban vannak, ahol nagyok a bérleti díjak. Vagyis nehéz raktározási felületet fenntartani. Én is ezzel küszködtem. De más gondok is adódnak. A belvárost nehéz megközelíteni autóval. A másik dolog: a könyveket nem megfelelő körülmények között tárolják. Nem polcokon állnak, hanem dobozokban, egymás hegyén-hátán, irodákban, pincében, padláson hevernek.

Más kereskedelmi ágazatokban a logisztikai központok hasítanak.

Láthatjuk szerte a vidéken, mekkora telepek épültek. A futárszolgálatok is működnek, nem is tudjuk megszámolni, hány van. Nyugaton úgy működik a dolog, hogy a megrendelt példányszámú könyv kimegy a logisztikai központba (kivéve a szerzői és protokollpéldányokat). Ezért a kiadó fizet egy havi bért. És amikor sor kerül a terjesztésre, egy e-mailben leírja a kiadó, milyen címből mennyi menjen ide vagy oda vagy amoda. A logisztikai központban kiválasztják, becsomagolják a könyveket, még aznap, majd hívják a futárt és a könyvek eljutnak a célba.

Egy másik érdekes dolog, amely jól működik Nyugaton, de főleg az Egyesült Államokban, a print on demand. Ez azt jelenti, hogy a könyv nincs raktáron, de a kiadónak megvan a kiadási joga. És bárki megrendelhet akár egy darabot a könyvből. Amely abban a pillanatban nem létezik. A kiadó elküldi a rendelést a logisztikai központnak, ahol ott van a gyártósor, kinyomtatják a könyvet és postázzák a megrendelőnek. És ez két napba telik. Ha én az Idea Könyvtérből kérek egy könyvet egy kiadótól, beletelik egy hét is, amíg megérkezik. Mert kevés az olyan kiadó, amelynek saját raktára, raktárosa van és azonnal tud reagálni. És akkor az igazgató vagy a könyvelő vagy a titkárnő kúszik-mászik, összeszedi és valahogy behozza. Vagy elküldi postán. Vagy valakit megkér, akinek épp útja van erre, hozza el.

Szóval az említett dolgoknak lenne értelme nálunk is. Különösen abban a kontextusban, hogy a digitális könyvnyomtatás tulajdonképpen most érett be. Pár száz, akár ötszáz példányt is gyorsan, jó minőségben ki lehet nyomtatni digitálisan. Ilyen körülmények között meggondolandó, mennyit tart az ember raktáron. Mert a raktár pénzbe kerül, akkor is, ha a kiadó nem fizet bért a logisztikai központnak. És akkor a könyv előállításába fektetett pénzről nem is beszéltünk.

Mert itt sablonokban gondolkodunk.

Ha 300 példányt pályázott meg a kiadó, akkor annyit is kell kiadjon. És lehet, hogy hat év alatt fog elfogyni. Míg ha 153 példányt pályázna meg a kiadó, az másfél év alatt fogyna el.

 

Bő 30 éve forogsz a könyvek világában, valamilyen formában. Honnan indultál, miképpen alakult a sorsod, s hova jutottál?

1989 előtt az volt a fejemben, hogy ki akarok települni Magyarországra. Majdnem sikerült is. De végül nem sajnálom, hogy nem sikerült. 1990-ben, amikor az úgynevezett nagy szabadságban kijutottam Magyarországra és ott éltem három hónapig – a nyomdász szakmát kezdtem elsajátítani –, két dolog befolyásolt. Az egyik a honvágy. A másik pedig annak a lehetősége, hogy itthon valamit elkezdjek, úttörőként. Az erdélyi nyomdászatot sikerült a kommunizmus évtizedei alatt jól visszaszorítani. Tehát itthon egy lehettem a pár tucatnyi nyomdász között, míg Magyarországon beállhattam volna a sorba, egyként a több tízezer jól képzett nyomdász mögé. Ezért aztán hazajöttem. És végigjártam minden lépcsőt a szakmában: mozaikot csiszoltam, sört vittem a gépmestereknek, voltam segédgépmester, montírozásnál segéd, majd a számítógépes részlegnél kötöttem ki. Ahol egy fél éven keresztül gépeltem be a szövegeket, közben pedig hallgattam a kolléganők receptes és otthoni sztorijait. Azután tördelő lettem, majd később, már az Idea Nyomdában ügyfélfogadással foglalkoztam, árszámítással, végül jött a cégvezetés. Ezt követően jött az Exit Kiadó, olyan 15 évvel ezelőtt, amely egy új kihívást jelentett számomra. Ugyanis nem csak a formához tudtam így hozzányúlni nyomdászként, hanem a tartalmat is gondoztam. Az egyik dolog hozta a másikat: következett a könyvesbolt, a webáruház, majd a logisztikai központ. Kevesen vagyunk a közösségben, de lelkesek, jó szakemberek, akik tudják mit és miért tesznek.

Aki csak üzleti szempontokat követ, ezt nem csinálná.

Valószínűleg azért csináltam meg éppen én, mert ha lett volna benne pénz, valaki más már megcsinálta volna. Az egyik nagy elégtétel számomra az, hogy az elmúlt 15 évben közel 170 címet jelentettünk meg, a könyvesbolt és a webáruház 10 éve működik. És mindig történik valami, ami jól esik. Épp a tegnap kaptam egy felkérést egy intézménytől, amely a kolozsvári gyermekkórházak könyvtárait szeretné támogatni. Igen ám, de vannak magyar gyermekek is Kolozsváron, akik sajnos kórházba kerülnek. A felkérés konkrétan arról szólt, hogy gondoskodjunk mi a magyar nyelvű kórházi könyvespolcokról. Én ezt nyilván adományként tudom elképzelni. Szóval ez jól esett, ráadásul román közegből érkezett a felkérés.

 

Jó hallani, hogy ők is nyitnak…

Persze, nyitnak. A Cărturesti könyvesbolt-lánc is megkeresett. Nemrég kötöttünk velük egy szerződést, amelynek értelmében az ország elvileg minden Cărturesti-boltjában vannak könyveink. A magyarok lakta területeken magyar könyvek, odébb, Bukarest, Temesvár, Brassó vidékén a román nyelvre fordított könyveink. Az elején apró magyar könyvespolcok voltak a boltjaikban, aztán idővel elkezdtek más kiadókkal is együttműködni. Az eredmény pedig egy jó dolog.

 

Egyébként te self made man-nek tartod magad?

Hát, nem így nevezném magam.

Inkább azt mondanám, hogy a lázálmaim embere vagyok.

És amit eddig megálmodtam, az össze is jött. Az is igaz, hogy közben azért alaposan átgondolok minden lépést.

 

Az előbb említetted, és ezt mindenki hallja-látja, aki csak kinyitja az internetet: lassan több évtized mondogatják, hogy a Gutenberg-galaxis halálra van ítélve. Ki fog hunyni ez a galaxis?

Biztos, hogy nem fog teljesen kihunyni. Igaz, hogy az utóbbi években megjelentek mindenféle kütyük, readerek, ilyen-olyan felületek, amelyek megosztják a piacot. Nagyon hasznos lehet egy readeren olvasni, amikor például nyaralni megy az ember. Ráfér egy fél könyvtár. Persze, kérdem én, egy fél könyvtárból hány könyvet olvas ki az ember egy nyaralás alatt… De lehet, hogy valakinek olyan hosszú a szabadsága, hogy szüksége van erre. Az tény, hogy nagyon kényelmes, kis helyet foglal el.

Úgy gondolom, hogy ezek a kütyük felbukkannak, divatba jönnek, majd kimennek a divatból. Ezzel ellentétben a könyv ugyanolyan, immár sok száz éve. Lehet, hogy elfogult vagyok, de szerintem a könyvnek fogása kell legyen, lapozható kell legyen, illata kell legyen.

A könyv nem műanyag. Természetes anyag.

A könyv, mint tárgy, elősegíti az olvasás élményét.

 

Oké, nem fog kihalni. De ahhoz, hogy ne haljon ki, emberekre van szükség, akik könyveket vásárolnak. Kik vásárolnak ma könyveket? Meg tudnád rajzolni a hazai magyar könyvvásárló profilját, fantomképét?

Meg lehet rajzolni. A könyvvásárokon figyelhető meg jól, és hát igen gyakran ott vagyok. A vásárlók olyan hatvanvalahány százaléka hölgy, általában gyerekkel érkezik. Olyan tizenöt százalék az idősebb, 50 fölötti generációkhoz tartozik, a maradék pedig a köztes generációkból tevődik össze. Persze, ez városonként változik. Említettem Marosvásárhelyt: ott rengeteg fiatalt látni a vásárokon, középiskolásokat, egyetemi hallgatókat. Kolozsváron más a profil egy kicsit. Meg ott van például Nagybánya, ahol nincs magyar nyelvű könyvesbolt. Viszont itt van egy fontos dolog: az olyan települések, mint például Nagybánya, rendkívül hálásak, ha eljutunk hozzájuk. Vagy ott van Szamosújvár. Nemrég volt ott egy könyvbemutatónk, 130 ember ült a teremben. 70 könyvet adtunk el.

De felteszem a kérdést: ki megy el Szamosújvárra?

 

És mi a helyzet a Székelyfölddel?

Székelyföldön ott van például a Gutenberg Kiadó, amely nagyon ügyesen dolgozik. Nekik is van nyomdájuk, amely hatalmas előny. Négy könyvesboltjuk van a Székelyföldön, ami már egy hálózatot jelent. Nagyon sok gyerekkönyvet adnak ki, vagyis odafigyelnek az olvasói profilra, amit említettem. Kiváló grafikusokkal dolgoznak, a könyveik kivitelezése nagyon jó. Sajnos nincs sok ilyen kiadó Erdélyben.

Aztán ott van Sepsiszentgyörgy és a Sepsi Book. Én mindig csodáltam Szentgyörgyöt, ami a kulturális életet, a kultúrára való odafigyelést illeti. A Sepsi Book két éve működik és remekül. Tavaly például elvittünk oda kábé egy tonnányi könyvet. És több mint felét eladtuk. Ami nagyon jó arány. Nyilván nem csak a saját könyveinket. Körülbelül 110 kiadó entitást képviselünk. Egyesek közülük nem is könyvkiadók, hanem egyesületek, alapítványok, amelyek megjelentetnek egy-két kötetet. Egykék ezek, de gyöngyszemek.

Ezeknek az egyesületeknek esélyük nem lenne jelen lenni, például a vásárokon, ha mi nem képviselnénk őket.

Persze, nehéz ilyen sok szervezettel kapcsolatot tartani, de megéri a fáradtságot. Mert kapocs vagyunk az olvasó és a szerző, illetve a kiadó között.

 

Páros kérdés következik: mitől lesz jó egy könyv? És mitől lesz eladható egy könyv?

Egy könyv elsősorban a tartalma miatt lesz jó. Továbbá, Könczey Elemér kollégám mondásával élve, a könyv borítója olyan, mint egy plakát. Egy jó könyvborító rávezet a tartalomra. A jó tipográfia segíti az olvasást. Persze, a jó külalaknak nem szabad a tartalom fölé kerekednie, hanem segítenie kell a tartalom kibontakozását.

Ami az eladhatóságot illeti… hogy mennyire fogékony egy könyvre a piac, azt csak akkor tudjuk meg, amikor a könyv megjelent. Itt pedig van egy probléma: nagyon sokan abba a tévedésbe esnek, hogy megjelenik a könyv, esetleg van egy könyvbemutató és azzal a dolog be van fejezve. Ez nem elég. Mégpedig azért, mert Erdélyben nincs terjesztés, amint említettem. És ebben a helyzetben ha nem közeledünk egymás felé, akkor nem fogunk találkozni. Az Erdélyi magyarock című kötetünk 900 példányban jelent meg 2022-ben, és szűk hat hónap alatt elfogyott. Ez annak is köszönhető, hogy a szerzőnek, Zilahi Csabának volt egy jó ötlete: a bemutatók helyszínein a helyi, már nem aktív zenekarok álljanak össze egy koncert elejéig. 19 helyszínen mutattuk be a kötetet. Meggyőződésem, hogy el kell menni, ahova csak lehet. Akkor is, ha nehéz megszervezni. Mert akkor el lehet adni a könyvet. Hadd fogalmazzak így: a könyv élete akkor kezdődik, amikor megjelenik.

És nehogy már meghaljon egy dobozban, az előszobában vagy a pincében.

Könyvbemutatók kellenek, terjesztés, vagy ha az nincs, akkor el kell menni a könyvvásárokra.

 

Nemrég tették közzé az utolsó népszámlálás végleges adatait. És az jött ki, hogy Romániában olyan 1 100 000-en vagyunk magyarok. Hogy van az, hogy ha egy erdélyi magyar könyv megjelenik – és itt beszéljünk csak a szépirodalmi művekről –, mondjuk, 500–1000 példányban, nem kerül mindegyiknek gazdája? Jó, osszuk el kettővel a fenti nagy számot, és számoljunk ötszázezerrel.

Ennek több oka van. Például: a határ mentén sokan nem vesznek erdélyi magyar könyvet. Volt olyan tapasztalatom, hogy felvettem a kapcsolatot egy határ menti város könyvesboltjával, hogy árulják a könyveink egy részét. A válasz az volt, hogy köszönik, nem, mert ők Magyarországról hoznak könyveket. Mire mondtam, hogy ezeket a könyveket nem hozhatják be Magyarországról, mert itthon adták ki őket. Ez egy jelenség: a határon túlról vásárolnak szalámit, könyvet, kutyafülét.

Ehhez azt is hozzátehetném, hogy divatosabb megvenni egy amerikai vagy német szerző magyarra lefordított könyvét, mint egy kortárs erdélyi szerzőét.

 

Itt nem az a kulcs – és úgy látom, ez ismétlődő motívum a beszélgetésünkben –, hogy hiányzik a terjesztés, no meg a marketing?

De. Kényelmesek vagyunk. Megjelenik a könyv, hátradőlünk. A kiadásra kapott támogatás fedi a megjelentetés költségeit. Tehát nem vagyunk ráutalva, hogy a könyv születés utáni életét gondozzuk.

A támogatást a magam részéről egy mankóhoz szoktam hasonlítani, nem egy mentőhelikopterhez.

A támogatás abban segít, hogy egy könyv eladható áron kerüljön a piacra. Pici példányszámok mellett a fix költségek (szerzői jogdíj, ha van, korrektúra, tördelés, borítóterv, nyomdai előkészítés) ugyanakkorák egy példánynál, mint háromszáznál. Magyarországon az átlagos példányszám jóval ezer fölött van. Persze, ott tízszer annyi potenciális vásárló van.

 

Az nem lehetne egy megoldás, hogy egy olyan támogatásrendszert dolgozzunk, dolgozzanak ki az illetékesek, amely a marketinget, vagy ha tetszik, a jelenlétet szolgálja? Érdekes egyébként, hogy a könyv megjelenésétől kezdve általában utóéletről beszélünk, te pedig onnan számítod az élet kezdetét.

Mert hogy valóban ott kezdődik a könyv élete. Amúgy mi szoktunk pályázni, hogy az ilyen jellegű költségeket fedezzük. Mert annak, hogy elmegyünk egy könyvvásárra, költségei vannak: a stand ára, utazás, szállás, munka. És erre vannak pályázatok. Igaz, nem sok. És valóban jó lenne, ha léteznének kimondottan ilyen költségek fedezésére szolgáló pályázatok.

Jó, itt azt is figyelembe kell venni, hogy az életszínvonal csökkent az utóbbi években. A pandémia beakasztott mindenkinek. Az ember az idén ugyanannyi pénzből kevesebb könyvet tud venni, mint mondjuk négy évvel ezelőtt.

És akkor miből farag le az ember először? A kultúrából.

Kenyeret, tejet venni kell, ha van házbér, banki hitel, azt is muszáj fizetni. Szóval az okok sokfélék, és mindegyik hozzájárul ahhoz, hogy kevesebb könyvet tudunk eladni.

 

Beszéljünk kicsit a mesterséges intelligenciához. A minap láttam egy cikket, amely arról szól, az emberek jó része valós személynek hiszi, nézi a Milla Sofia nevű finn „influenszert”, pedig egy szoftver kreálta „lénytársról” van szó. Analógiásan: a hírek szerint a mesterséges intelligencia már képes egész jó minőségű irodalmi szövegeket is írni. Nem eshetnek bele a kiadók ebbe a csapdába? Hiszen a szoftver ingyen dolgozik, nem veszekszik a kiadóval, nem kér tiszteletpéldányt, honoráriumot. Egyáltalán, mi a véleményed az AI-irodalom jövőbeli térnyeréséről?

Nem értek a témához, de az a személyes véleményem, hogy amint az internet se irtotta ki a könyvet, a mesterséges intelligencia sem fogja teljesen kiirtani az úgynevezett hagyományt. Persze, befolyásolni fogja.

 

Említetted, hogy kényelmesek vagyunk. És ha minden a kényelem felé megy, akkor elképzelhető például, hogy a szerző kap egy jogvédett szoftvert, ő pötyögi be, mit csináljon a program és az megcsinálja. És az ő neve alatt fut majd a szöveg.

Ehhez azt tudom hozzáfűzni, hogy bármely folyamatnak van egy bizonyos számú fázisa. Amelyeket nem szabad átugrani. Mondok egy példát: a könyvkiadás folyamatában az utóbbi években átugrottuk, kihagytuk a műszaki szerkesztés fázisát. Sokan emlékeznek még a legendás Bálint Lajosra. Több tízezer könyv műszaki szerkesztője volt. Vagyis nem a tördelő feladata volt a műszaki szerkesztés.

Időközben az történt, hogy a műszaki szerkesztést átugrottuk.

 

Ezt úgy érted, hogy a műszaki szerkesztő, mint szakma, már nem létezik?

Igen.

 

És ez baj?

Szerintem baj. Mert az ő munkáját valaki el kell végezze. És vagy elvégzi jól, vagy elvégzi rosszul. És akkor most képzeljük el, hogy a szerző végzi el ezt a munkát, de a többit is (tördelés, képfeldolgozás, korrektúra, grafika)… hát, ezt szerintem nem fogja tudni megcsinálni. Akkor sem, ha ott a mesterséges intelligencia a gépén, tele sablonnal. Hogy rövidre vágjam: úgy gondolom, egy könyv megalkotásakor az emberi tényező a legfontosabb elem. Ha ezt kikapcsoljuk, oda is eljuthatunk, mondom a játék kedvéért, hogy a mesterséges intelligencia megírja, kiadja, eladja, megvásárolja és el is olvassa a könyvet. (Nevetünk.)

 

Te milyen könyveket szoktál olvasni?

Van nekem e tekintetben egy nagy előnyöm, meg egy nagy hátrányom. Az előny az, hogy nagyon sok könyv és kézirat kerül a kezembe, a kiadónál is, a könyvesboltnál is. A baj ott kezdődik, hogy arra már nem jut időm, hogy olyasmit olvassak, amihez esetleg kedvem lenne. Amikor olvasok, az többnyire munka számomra. Nyilván van benne elégtétel is, hiszen sok olyan szerzőnk van, akiknek a könyvét érdemes elolvasni.

A hátrány pedig ott van, hogy nem érek rá végigolvasni egy könyvet egyhuzamban, mert párhuzamosan kell 15–20 könyvbe belekóstolnom.

 

Mennyire nehezítette, nehezíti meg a dolgod, dolgotokat a világjárvány, a rá következő háború, energiaválság, infláció?

Megszoktuk már, hogy ha valami elkezd működni, akkor beüt egy krach. A lényeg az, hogy túl kell élni. Az ilyen csapásokra úgy kell reagálni, hogy az ember ne merüljön feledésbe. A világjárvány idején az első reakciónk az volt, hogy Kolozsváron bevezettük a könyvek ingyenes kiszállítását, 50 lej fölötti rendelések esetén. És én magam szállítottam ki a könyveket.

Sokan csak azért rendeltek könyvet, hogy találkozhassanak velem.

Én pedig csináltam, mert úgy se tudtam volna egy helyben toporogni. Megvolt a kijárási felhatalmazás, én írtam alá magamnak, csináltam.

Ami a gazdasági válságot illeti, említettem, hogy a lecsökkent vásárlóerő mellett a könyvvásárlás nem élvez elsőbbséget.

 

Tehát most megint túlélési szakaszban vagytok?

Folyamatosan abban vagyunk. A fontos, hogy ki kell használni a lehetőségeket. El kell menni a nagy könyvvásárokra, de a falunapokra is.

 

Mondjuk, ez maga a normalitás. Mert Erdély nem csak abból a pár nagyobb városból áll.

Erről van szó.

 

Mik a terveid? Mi a következő lázálmod, hogy a te szavaiddal éljek?

Az első eleve adja magát: szeretném kibővíteni a logisztikai központunkat. A másik terv a print on demand bevezetése. Olyan művekről van szó, amelyek fizikailag nem léteznek, nincsenek raktáron, de megjelennek a webáruházban és előrendelhetők.

És ha valaki megrendel egy példányt, megcsináljuk és elküldjük neki.

 

Ez mennyire lenne premier a mi erdélyi tájainkon?

Tudtommal ilyen még nincs nálunk. Szóval, vannak terveim, de csak lassan lépegetek előre. Nem hasítok, mint egy vadászrepülőgép.

 

Lassú lázálmodó vagy…

Pontosan.