Látszólag komolyabb visszhang nélkül maradt, hogy egy hosszú évek óta elhúzódó jogi huzavona után Erdély egyik legfontosabb A-kategóriás barokk műemlék épületét, a kolozsvári Bánffy-palotát, pontosabban annak háromnegyedét, megkapják a jogerősen pert nyert tulajdonosok. A bírósági ítélet már rég megszületett, tehát a közvélemény számára elsőre nem volt sokkoló erejű fordulat, hogy

a Kolozs Megyei Tanács jóváhagyta a Művészeti Múzeumnak otthont adó épület papíron való felosztását.

A megyei önkormányzat igyekezett megnyugtatni a kedélyeket: aggodalomra semmi ok, hiszen ez csak egy szükséges lépés ahhoz, hogy tárgyalni tudjanak a vásárlás feltételeiről az új tulajdonosokkal, egy Szeben megyei kereskedő nem túl közeli rokonaival. Állítólag eleinte inkább pénzt akartak, viszont elutasították a megyei tanács másfél millió eurós ajánlatát.

Főleg a román sajtóbeszámolók egymástól átvett, sokszor téves információmorzsákat szórtak az olvasók elé, melyek alapján egy lumpoló, kártyaszenvedélye miatt hatalmas adósságot felhalmozó gróf képe körvonalazódott Bánffy Dénes személyében, aki utolsó tulajdonosa volt a Bánffy-palotának az államosítás előtt.

A történet számos ponton sántít,

kezdve azzal, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja a történelmi kontextust, azt a helyzetet, amelyben az erdélyi nemesek találták magukat a diszkriminatív földreform, majd az államosítás után, illetve a kommunizmus idején, amikor a legfőbb osztályelleneseknek számítottak, ezért szó szerint a nyomor szélére taszították őket. Az emberi vetületen túl ott van rengeteg megválaszolatlan kérdés a visszaszolgáltatás körül, amelyekre a történészek és maga a Bánffy-család tagjai sem tudják, tudhatják a választ, pláne a per alapját képező konkrét bizonyítékok ismeretének hiányában.

Három kulcsmozzanat azonosítható a sajtóban keringő információk alapján. Időrendi sorrendben:

• • az első az 1927-ben nyitott mozi alapításának kérdése, melyet a bárónak állítólag rendszeresen kölcsönöket adó Nicolae Roșca működtethetett, vagy hozzájárulhatott a létrehozásához (Roșca leszármazottai szerint).
  • A második a negyvenes évek végére datálható, mely időszakról a Roșca-család több kézírásos adásvételi szerződéssel rendelkezik.
  • Végül arról is szó esik, hogy létezik (vagy nem) egy 1958-as végrendelet, melyben Bánffy Dénes régi hitelezőjére és állítólagos barátjára hagyta a Bánffy-palota egyes részeit (ennek valószerűtlenségéről később még szólni fogunk). Azt sem ártana tisztázni, létezett-e szalvétára írt zsebszerződés, melyben Bánffy Dénes hagyatkozott. Mindenesetre a perben először kézírásos adásvételi szerződéseket mutattak be, közjegyzői hitelesítés nélkül, ami miatt első körben a bíró elutasította a visszaigénylést. Nem tisztázott, hogyan lettek hitelesítve.

A Bánffy-palota építésének és jelentőségének egyébként rendkívül izgalmas történetére ezúttal nem térnénk ki (Bordás Beáta művészettörténész alaposan dokumentált könyve a palotáról itt érhető el), de azt fontos megemlíteni, hogy művészettörténeti jelentőségének megfelelően mindig fontos szerepet játszott Erdély művelődési és társadalmi életében: kormányzói székhelyként, magyar királyok szálláshelyeként, díszes fogadások színtereként egyaránt funkcionált. Működött benne kaszinó, mozi, bank és kávéház is, míg a múlt század derekán alapított állami Művészeti Múzeum be nem költözött. A szebeni Brukenthal múzeum után a második legfontosabb barokk műemléképület – erősítették meg az általunk megkérdezett művészettörténészek.

A kolozsvári főtér keleti oldalának jó részét elfoglaló, 1785-ben felépült Bánffy-palota reprezentativitása megkérdőjelezhetetlen.

A Bánffy-család gubernátori ágának kihalása után sem volt kérdés, hogy a hitbizományi rendelkezésnek megfelelően jelentőségteljes működtetést biztosítsanak az épületnek. A főtér felé néző emeleti szárnyon rendezkedett be a család, külön helyiségeket alakítottak ki a személyzetnek is. A palota egyes részeit eleve kiadandó apartmanokként képzelték el és használták, ezeket a hátsó szárnyakban alakították ki. Ha Bánffy Dénes bármit is Nicolae Roșcának adott, akkor feltehetően ezekről a lakásokról lehetett szó. (Ahogy arra Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató is felhívta a figyelmet egy Facebook-bejegyzésben)

A Bánffy-család tisztában volt azzal, hogy valamiből fenn kell tartani a palotát, így a lakások bérbe adása mellett a főtéri szárny földszinti részén, mindkét oldalon három-három üzlethelyiséget adtak bérbe. A korabeli fotókon is megfigyelhető, hogy mindegyik különálló bejárattal rendelkezett. A 18. századi európai városi palotaépítészettől nem volt idegen, hogy az arisztokrácia jövedelemforrásként tekintett az ingatlanokra, így a gubernátori ág kihalása után az épületet oldalágon megöröklő Bánffyak is ennek jegyében hoztak döntéseket a közös vagyonról – hívta fel a figyelmet Weisz Attila művészettörténész.

Aztán jött az 1921-es földreform, mely elsősorban a magyar nagybirtokosokat és az egyházakat sújtotta. A Bánffyak is egyre nehezebb helyzetbe kerültek, de mindent megtettek, hogy új jövedelemforrásokat találjanak,

így született meg a mozi ötlete.

A moziépületet a Bánffy-palota udvarán alakították ki, a vetítés a palota északi szárnyának irányából történt. Szinte a teljes belső udvart elfoglalta a kerek nézőtér, így szükség volt a palota egyes részeinek lebontására (ezeket később visszaépítették). Izgalmas vállalkozás volt, hiszen akkoriban nem volt túl sok mozi Kolozsváron.

A korabeli sajtó elismerően írt a filmszínházról, mely megnyitása után a kincses város egyik legfelkapottabb kulturális színtere lett. Lebontásának ugyanakkor sokan örültek, mert a Bánffy-palota sokat vesztett szépségéből és értékéből a mozi betonhodálya miatt.

Nicolae Roșca leszármazottai azt állítják, hogy a mozi tulajdonképpen az ő befektetése volt. A dúsgazdag szelistyei kereskedő Erdély számos városában rendelkezett érdekeltségekkel, ha hihetünk a sajtóbeszámolóknak, mai szemmel nézve is sikeresnek mondható üzletember volt, aki meglátta a lehetőségeket.

Az első ellentmondás a történetben éppen a mozi kapcsán adódik. A Bánffy-családnak a Román Nemzeti Levéltár kolozsvári gyűjteményében őrzött levéltári dokumentumai is igazolják, hogy a mozi Bánffy Dénes anyjának, Bánffy Albertné Montbach Saroltának az ötlete volt. Az egyébként rendszerezésre szoruló, négy kötegnyi irathalmazt sokan kutatták az elmúlt évek során, de

az általunk megkérdezett történészek közül senki sem botlott kutatásai során a szebeni kereskedő nevébe.

Az tény, hogy az 1929-es gazdasági világválság a csőd szélére sodorta a mozit: a vezetőség nemcsak a filmek kölcsönzése miatt halmozott fel tartozást, a közüzemi számlákat sem bírta fizetni. Elképzelhető tehát, hogy ebben az időszakban a Bánffyak kölcsönhöz folyamodtak, ebben az esetben az elsődleges ok a nehéz gazdasági helyzet lehetett, és nem a tékozló életmód. Ugyanebben az évben tartották meg Bánffy Dénes pompás esküvőjét, ami szintén sok pénzbe került (erről Bordás Beáta könyvének 30. oldalán olvashatunk).

A kommunizmus beköszöntével kitessékelték a családot a palotából. 1949. március 2-áról 3-ára virradó éjszaka Erdély-szerte betörtek a nemesekhez a pártaktivisták vezette fegyveres csoportok, adtak pár órát a legszükségesebb dolgok összepakolására, majd kényszerlakhelyekre vitték őket – a rajtaütésszerű akció titkos és egységes volt, így ekkor lakoltathatták ki Bánffy Dénest és édesanyját is.

A kommunista hatóságok a palotát kirámolták, a mozit azonban tovább működtették, nyilván azért, mert fontos propagandaeszköz volt. A korábbi bérelt üzlethelyiségek helyén szövetkezeti műhelyeket hoztak létre, pár éven belül pedig beköltözhetett a múzeum.

Az államosítás rendkívül megviselte Bánffy Dénest, sorsa drámai fordulatot vett, mint minden más erdélyi nemesi családé. Mindenét elvették, élete utolsó évtizedeit egy városszéli kényszerlakásban töltötte a Donát út legvégén.

Mit szólnak a Bánffy-család tagjai?

Ahhoz, hogy pontosabb képet kapjunk Bánffy Dénesről (1901-1983), ugyanakkor a sokak által megkérdőjelezett restitúcióról érdeklődjünk, megkerestük Bánffy Bélát, a család losonczi ágának tagját, aki nem tudja, ki az az illető, aki jogot szerzett a palota háromnegyedére. A birtokper kapcsán tartózkodott a nyilatkozattól, mivel nem ismeri a jogi hátteret, nem látta az ítéletet megalapozó dokumentumokat sem. Azt viszont elmondta: személyesen is ismerte Bánffy Dénest, akivel egyszer találkozott érettségi előtt. Az idősebb családtagoktól tudja, hogy rendkívül nehéz élete volt, különösen azután, hogy a Donát út végére költözött. Munkalehetőséget nem vagy csak alig kapott, és

a kommunisták mindent megtettek azért, hogy nyomorban élje le hátralévő életét.

Volt olyan időszak, amikor a szegények konyhájára járt ételért. A helyi nemesi családok közül senkinek nem volt könnyű sora, mégis lehetőségeikhez mérten igyekeztek támogatni egymást. A házasságban élőknek könnyebb volt elviselni a megpróbáltatásokat, de Bánffy Dénes anyja halála után egyedül élt (házassága Blomberg Karolina Klaudia bárónével 1932-ben válással végződött). Csak átmeneti megoldást jelentett, hogy több gyűjtést is szerveztek a megsegítésére.

A család rendszeresen látogatta az utolsó éveiben. Ha valóban lett volna végrendelet, akkor egészen biztosan azokra hagyta volna (az akkor már nem is létező) vagyonát, akik gondoskodtak róla. Bánffy Eszternél, Bánffy Béla édesapjának nagynénjénél hunyt el, az édesanyjával közös sírja pedig a Házsongárdi temetőben található. Bánffy Béla szerint is rendkívül sok a kérdőjel az ügyben, mely előtt értetlenül állnak.

Az értetlenség mellett elsősorban dühöt érez Lucian Nastasă-Kovács történész, a Művészeti Múzeum igazgatója, aki mindvégig figyelemmel követte a pert, és

elsőként mondta ki, hogy jogtalan visszaszolgáltatás történhetett.

A funari időkben született, 1999-es ítélet kézzel írott, semmilyen jogi erővel nem bíró fecnik alapján dobta oda a Bánffy-palota háromnegyedét Nicolae Roșca sógornőjének, Paraschivának. Az ítélet után a Kolozs Megyei Tanács másfél millió eurót ajánlott fel az „örökösnek”, de a később megalakult ingatlanvagyon-visszaszolgáltatási hatóság (ANRP) visszautasította a pénzbeli rekompenzációt.

A múzeumigazgató szerint abszurd, hogy a kézzel írt, hitelesítetlen iratok mellett egy 1958-as végrendeletre hivatkoznak, miközben az épületet 1948-ban államosították. A jog, de a józan ész szerint sem lehet tulajdonjogról rendelkezni valami olyasmi kapcsán, amit nem birtokolunk.

Azt is megtudtuk tőle, hogy pár évvel ezelőtt váratlanul megjelentek az „örökösök”, hogy felmérjék az ingatlant, de nem engedte be őket, mert semmilyen papírt nem tudtak felmutatni, hogy ők a tulajdonosok. Azóta nem is hallott róluk, egészen pár nappal ezelőttig, amikor megjelent a sajtóhír a palota apartmanokra osztásáról.

A történész badarságnak tartja az „örökösök” történetét,

miszerint Bánffy Dénes és Nicolae Roșca olyan nagy barátok lettek volna, mint ahogy azt is, hogy együtt kártyáztak, és így halmozta fel az adósságot. Dénes nem beszélt románul, arról nincsenek információink, hogy Roșca milyen nyelveken beszélt.

Az tény, hogy a palota 1948-ban kizárólag a Bánffy-család birtokában állt, az erről szóló levéltári papírok másolatait a napokban kapja kézhez Lucian Nastasă-Kovács. Ebben még a bérlők is fel vannak tüntetve, sehol nem jelenik meg Nicolae Roșca neve. A filmszínház megalapítása is alaposan dokumentált, itt sem tűnik fel a szelistyei kereskedő neve.

A múzeumigazgatónak – olyan történész lévén, aki gyakorlatilag a levéltárakban és az archívumokban érzi otthon magát – eltökélt szándéka, hogy a végére jár az ügynek, összegyűjt minden iratot, amellyel bizonyítható, hogy szélhámosság állhat az úgynevezett visszaszolgáltatás mögött. Főleg, hogy tudomása szerint a Kolozs Megyei Tanács nem harcolt az ingatlan megtartásáért, és egy magánegyetemen végzett kezdő jogásznőt tett oda, hogy képviselje a megyei önkormányzat érdekeit az 1999-es perben. A másik oldalon viszont minden hájjal megkent, tapasztalt ügyvédek álltak. Ami szintén felháborító, hogy az általuk bizonyítékként lobogtatott papírokat sosem vetették alá szakértői vizsgálatnak, mely megállapította volna hitelességüket – állítja a múzeumigazgató.

Nicolae Roșca személyével kapcsolatosan is merülnek fel kérdőjelek,

főleg a gyors vagyonosodását és a kommunista hatóságokkal ápolt viszonyát illetően. A kommunizmus idején a titkosszolgálat az osztályellenesnek kikiáltott személyek minden mozdulatát leste, különösen ha magyar nemzetiségűek voltak. Ennek fényében abszurdnak tűnik a legenda, miszerint Roșca 28 kilogramm aranyat adott volna kölcsön Bánffynak, ahogy azt Roșca sógornője állította. Sokat elárulhat Nicolae Roșcáról, hogy a múzeumigazgató értesülése szerint az ő útlevele került elő néhány évvel ezelőtt egy brassói antik bútordarabból, amelybe a Moszkvába vitt román aranytartalék leltárát rejtették.

Hasonló kérdések fogalmazódtak meg a visszaszolgáltatás kapcsán Gaál György helytörténészben is. Tőle megtudtuk, bár személyesen nem ismerte Bánffy Dénest, generációja körében lehetett hallani a nehéz helyzetéről. Nagyon megviselte az államosítás utáni időszak,

az itallal is problémái voltak, ahogy sok más kisemmizett nemesnek is.

Vannak feltételezések, melyek szerint ekkoriban írhatott alá valamit a palota kapcsán, de arról is szólnak a hírek, hogy a két világháború között, azaz a „román világban” történt a kölcsön-visszafizetés.

A helytörténész szerint, amennyiben tényleg volt ilyen, akkor a negyvenes évek körül történhetett, amikor sokan úgy érezhették, már nincs veszíteni valójuk. Akkoriban „divatja” volt a zsebszerződéseknek is, melyek közül sokat a 90-es évek utáni bírósági tárgyalásokon, megfelelő bizonyítékok kíséretében hiteles szerződésként fogadtak el.

Gaál György nagyon kétségesnek tartja, hogy nem nyilvánosak a visszaszolgáltatás alapját jelentő dokumentumok, így csak a sötétben tapogatóznak azok, akik szeretnének közelebb kerülni az igazsághoz.

Meglepődött azon, hogy az oldalági rokonok nem próbálták saját jogukat érvényesíteni, mint ahogy azon is, hogy a megyei tanács milyen könnyen mondott le az értékes ingatlanról, anélkül, hogy bárki is kézbe vette volna a bírósági határozat indoklását. Az biztos, hogy alapos kivizsgálást igényel az egész ügy.

A háttérbeszélgetések alkalmával úgy tűnt,

A megkérdezett szakértők mindegyike hangsúlyozta: fontosnak tartják, hogy a kommunizmus idején elkobzott ingatlanok visszakerüljenek eredeti tulajdonosaikhoz, nem mindegy azonban, ki és milyen iratok alapján áll elő követelésekkel. Egy olyan reprezentatív, Kolozsvár városképét meghatározó ingatlan esetében, mint a Bánffy-palota, melynek karbantartására és felújítására időközben a Kolozs Megyei Tanács komoly összegeket fordított, erkölcsi kötelessége a városnak minden kétséget kizáró módon tisztázni, kié tulajdonképpen az épület.