Amikor Horváth Levente református lelkész befejezte skóciai tanulmányait, és hazatért Erdélybe, egyből azt a feladatot kapta Csiha Kálmán akkori erdélyi református püspöktől, hogy szervezzen missziós tevékenységet a szenvedélybetegek, a kallódók megsegítésére. Később Isten humorának tulajdonította, hogy éppen őt választották ki erre a feladatra, amely őt magát is foglalkoztatta ugyan, de nem érezte volna rá alkalmasnak éppen saját magát. 1993 óta az általa és munkatársai által indított, szervezett Református Mentő Misszió, majd az 1996-tól a tevékenység jogi, pénzügyi hátterének biztosítására bejegyzett Bonus Pastor Alapítvány (BPA) ezreknek segített. Nemcsak az alkohol, de a drog vagy a szerencsejáték rabságában élők, tulajdonképpen bármilyen függőségtől szenvedők fordulhatnak hozzájuk, a kéthetes, rövid terápiás programjuk mellett 2005 óta hosszú, 9 hónapos terápiára is jelentkezhetnek náluk azok, akik változtatni akarnak az életükön, de prevenciós táborokat is szerveznek gyermekek, fiatalok számára, és a függők hozzátartozóinak is igyekeznek segíteni a nehéz helyzetekben. Horváth Levente számára a hit és a szaktudás egyaránt fontos a munkájában, a függőségre pedig a kapcsolatbetegség kifejezést szereti leginkább használni, mert szerinte az ember akkor nyúl szerekhez, ha nem jó a kapcsolata saját magával, az embertársaival és Istennel.

Mesélj nekem Isten humoráról.

Azt kérdik a rabbitól a tanítványai, hogy nem volt-e túl kegyetlen Isten a fáraóval és az egyiptomiakkal, hiszen tíz csapással sújtja őket, amiért nem akarták elengedni a zsidókat. (Azt olvassuk ugye kilenc alkalommal a Bibliában, hogy Isten megkeményíti a fáraó szívét, tíz alkalommal pedig azt, hogy a fáraó keményíti meg a saját szívét, ezért nem engedi el a népet.) Adódik tehát az örök teodiceai kérdés, hogy nem volt-e túlságosan kegyetlen Isten. És az Isten humora valami olyasmi, ami a rabbi válaszában megfogalmazódik. A rabbi ugyanis azt mondja, hogy a fáraó tulajdonképpen egyetlen okból vonta magára ezt a szörnyű büntetést: mert nem mondta el az asztali imát. A tanítványok persze nem értik, mire a rabbi megmagyarázza, hiszen meg van írva: „Úgy tekintetted a te népedet, mintha semmi lenne, és odadobtad, mint kenyeret, ellenségeinek”. A fáraó pedig egy nagyot lakomázhatott a népből, de nem adott hálát Istennek, ezért kellett bűnhődnie. Szóval nem tudom pontosan, milyen Isten humora, de egy ilyen aprócska rabbi bölcsességén át, azt hiszem, ez villan meg.

Azért kezdtem ezzel, mert több helyen elmondtad, hogy annak idején, amikor megfogalmazódott benned, hogy kellene kezdeni valamit a kallódókkal, a függőségtől szenvedőkkel, akkor önmagadat nem érezted volna erre alkalmasnak, Isten humora révén azonban az akkori református püspök, Csiha Kálmán éppen téged kért föl, hogy kezdj missziós tevékenységbe az erdélyi szenvedélybetegek megsegítésére.

Az egész életem tele van ilyen humoros meglepetésekkel. Az én apám és köztem 60 év különbség van, annyi mint Izsák és Jákob közt. Én az édesapámat idős korában háromszor nevettem ki – mert hogy én ilyen párhuzammal élve a nevetés gyermeke vagyok, hiszen Izsák a nevetés gyermeke.

(De ez külön érdekes, hogy Ábrahám felesége is meddő, Izsák felesége is meddő, Jákob feleségei is meddők, mégis fiakat nemzenek. Az ősatyák a meddőségből nemzik a nemzetet. Magyarán, amikor lehetetlen, akkor lehetséges. Nem véletlen, hogy amikor Isten angyala bejelenti Szűz Máriának, hogy terhes, akkor Mária elképed, hogy az hogyan lehetséges, mire a válasz az, hogy ami az embernek lehetetlen, az Istennek lehetséges. Vagyis Isten humora az, hogy könnyű valamit kihozni már meglévő dolgokból, de a semmiből teremteni – ehhez csak Isten ért.)

Szóval én három ízben nevettem apámon a halála előtt. 18 éves koromban nekem a szeku azt mondta, hogy nem lépem át soha az országhatárt, itt fogok megrohadni. Nem is kaptam útlevelet, ott voltam a feketelistán. De apám szentül hitte, hogy egy nap én is Skóciában fogok tanulni, ahogy ő, és amikor ezt talán ’88-ban elmondta nekem, akkor én egy nagyot kacagtam rajta. Még egy ilyen nevetésem volt halála előtt, az utolsó találkozásunkkor, ami pár héttel a forradalom előtt történt. Akkor azt mondta nekem, hogy fiam, itt nagy változások fognak bekövetkezni nemsokára. Akkor már Magyarországon, az NDK-ban, Bulgáriában és így tovább megtörtént a váltás, de én azt mondtam, hogy édesapám, mindenütt lehet változás, csak nálunk nem.

A harmadik nevetésem történetéhez el kell mondanom, hogy nekünk a kommunizmusban lebontották a házunkat a ’80-as é vekben, a hóstáti házak ledózerolása, Kolozsvár teljes átrendezése idején, így végül a volt Rákóczi útra, a Grigorescu negyedbe költöztünk egy ’50-es évekbeli tömbházba. Illetve költöztek a szüleim, mert én akkor már nem voltam Kolozsváron, akkor már lelkipásztor voltam Vásárhelyen. Egyszer meglátogatom őket, és apám elképesztő derűvel és bizonyossággal végigmutat azon a szörnyű kis vagon típusú lakrészen, és azt mondja: fiam, ez egy nap egy missziós központ lesz, és az ország minden részét szolgálni fogja. Akkor is jót nevettem, mert akkoriban se alapítványt, se egyesületet nem lehetett létrehozni, pláne missziós tevékenység céljából.

Pontosan 12 évvel később, a rendszerváltás után, amikor a Bonus Pastor Alapítvány már egész Erdélyt szolgálta, hirtelen ki kellett költöznünk egy átmeneti irodánkból, és nem volt hova menni. Akkor még nem volt terápiás otthonunk sem, csak kéthetes rövid terápiás programokat szerveztünk, és mindig költöztünk valahova, kerestünk egy panziószerűséget – becsületes panziók se voltak még akkoriban –, hogy ott összezárjuk magunkat két hétre alkoholistákkal, meg mindenféle szenvedélybetegekkel. De mivel irodánk sem volt, az alapítvány igazgatója azt mondta, hogy ott áll üresen az édesanyád lakása – akkor már ő sem élt –, úgysincs pénzed a felújításra, de felújítja az alapítvány, ha cserébe öt évig ingyen használhatja irodának. Ebben megegyeztünk, beköltözött az alapítvány irodája a lakásba, épp egy ilyen kéthetes foglalkozásra készültünk, egész nap csörgött a telefon, megtelt a jelentkezési lista, és amikor az utolsó jelentkező után leteszem a telefont, hátradőlök a székbe és ránézek a munkatársaimra, akkor eszembe villan, mit mondott apám 12 évvel azelőtt…

Ezek szerint Isten még manapság is ad prófétai tehetséget embereknek?

Hát nem tudom, kitelik tőle… (nevet). De az ilyenek rendszeresen megtörténnek velem. Meglep Isten ezekkel a kis ínyencségekkel, szóval ez humorra vall.

Miért éppen a szenvedélybetegek?

Ez nagyon érdekes, hogy sem az anyám, sem az apám ágán – amennyire tudom – a felmenők közt se volt alkoholista, nem volt érintett a család. Az viszont tény, hogy apámtól örököltem egy jól fejlett szociális érzékenységet. Ő a ’20-as évek végén a Zsil völgyébe került, Aninószán (Aninoasa) volt lelkész. Ez egy új település volt, templom sem volt, javarészt székelyek özönlöttek ezekre a bányásztelepülésekre. A bécsi döntés idején 4000 lakosa volt a településnek, de alig maradtak 3–400-an – a legtöbben átmentek a magyar oldalra. Apámnak mondták is, hogy tiszteletes úr, nem jön-e velünk, hát itt nem marad senki. Mire apám azt mondta, megyek, amint az utolsó ember is elindult. Neki az volt az elve, hogy a hátrányos helyzetűeket, az utolsókat maga előtt terelje. Úgy, ahogy Jákobot unszolja Ézsau, amikor kiengesztelődik az öccse iránt, hogy jöjj velem. És akkor azt mondja Jákob, hogy én lassabban jövök majd utánad, mert a léptemet a gyermekek és a bárányok lépteihez igazítom. Apámnak is ez volt a szempontja.

Édesapámat kényszernyugdíjazták, mert az ’56-os dolgok miatt kiállt a teológusok mellett. Tulajdonképpen amikor kényszernyugdíjazták, én akkor születtem. Egy darabig még dolgozott, az írógépén egyre másra írta a fióknak az írásait. De tisztán emlékszem a következő jelenetre – úgy 8 éves lehettem –: a kertben gépelt, én ott játszottam körülötte, egyszer csak felállt az írógép mellől, lecsukta, letakarta, és az mondta: elég az elméletből, most már tenni kell valamit. 68–70 éves lehetett akkor, de ő nekiindult, hogy diakóniát végezzen a diktatúrában. Betegeket, öregeket kezdett látogatni, ezzel töltötte a nyugdíjas éveit, mankókat, tolószékeket, hallókészülékeket szerzett be külföldről – akkoriban ilyesmi sem volt itt.

A temetésén Dr. Kozma Zsolt, a híres erdélyi teológus professzor is felszólalt, és azt mondta, hogy Horváth Jenő koporsója az asztalából készült, ahova leültette azokat, akik a házában megfordultak. Ezzel a híres párizsi főrabbira utalt, aki az utcán járva elhívta magához a szegényeket, az asztalához ültette, és megetette őket. Neki az volt a végrendeletében, hogy az asztalát alakítsák át koporsóvá, és abba temessék.

Szóval ez nekem egy örökség, amit nem delegált rám apám, egyszerűen rám maradt.

’93-tól hányan vagy nagyságrendileg hányan fordultak a BPA-hoz segítségért?

Fogalmam sincs. Ezrek és ezrek. Most tartunk, azt hiszem, a 98. kéthetes rövid terápiás programunknál. Eleinte ebből több volt, 2005 óta, amióta megvan a terápiás központunk Magyarózdon, ahol a hosszú, kilenc hónapos terápiás foglalkozásunkat tartjuk, kevesebb kéthetes alkalmat szervezünk. Ez tulajdonképpen ambuláns beavatkozás, mert nem tudsz egy romokban heverő személyt ilyen rövid idő alatt visszaépíteni – arra van a hosszú terápia –, de arra elég, hogy leálljon az illető, és elinduljon a változás útján.

Egy televíziós műsorban egy kollégáddal beszéltetek arról, hogy a szorongás – ami gyakori oka a függőségek kialakulásának – mögött tulajdonképpen négy alapvető félelem áll: félelem, menekülés a haláltól, a magánytól, a szabadságtól, illetve az élet értelmetlenségétől. Hármat ebből érteni vélek, illetve mind a négyet, de mégis beszéljünk egy kicsit a szabadságtól való menekülésről.

Talán attól szorongunk a legjobban, mert azt vágyjuk a legjobban – a halált, ugye, nem vágyjuk. Már évezredek óta ez a négy filozófiai kérdés van. Ugyanezekre kereste a választ a teológia is, ha végignézzük a történetét, és újabban a pszichoterápia is, főleg az egzisztenciális pszichoterápia. Szent Ágoston írja a Vallomásokban (Confessiones), hogy mindenki vágyik az igazságra, de senki nem akarja az igazságot, sem azt, hogy azzal szembesüljön. Mért vágynak mégis az igazságra? Mert számítanak a gyümölcsére, ami a békesség. Azt hiszem ilyenszerű a problémánk a szabadsággal is. A szabadság az európai kultúrának egy alapkérdése, kell nekünk, de semmiképpen sem kell a vele járó felelősség. Amire vágyunk, az egy felelősség nélküli szabadság. De mert valahol mélyen mégis tudjuk, hogy nem lehet a felelősséget lerázni, ezért kezdünk el szorongani.

Sokan inkább az állandósághoz ragaszkodnak alkatilag is, de a szabadság ennek pont az ellentéte: kitaszít minket egy biztonságérzetből. Noha vágyunk rá, mégsem vagyunk elég bátrak hozzá, hogy megragadjuk, mert odavész a vélt biztonságunk, a komfortzónánk.

Még egy dolog foglalkoztat ezzel kapcsolatban, amit látok a felépülésben lévő függők életében is, de azért ott, mert elég vak vagyok magam iránt, így ők a tükröm, segítenek önreflexívebbnek lenni – ezért tartom őket tanítómestereimnek. Minden ember természetes szükséglete, hogy jól érezze magát. Ez nagyon rendben van, csakhogy nem olyan egyszerű, amilyennek látszik, mert van egy nagyon finom választóvonal aközött, hogy jól érzem magam, és aközött, hogy tényleg jól is vagyok. Ha jó viszonyban vagyok önmagammal, az embertársakkal, ne adj’ isten még Istennel is – ennél boldogabb állapot nincs. Ha én jól vagyok magammal és másokkal, akkor abból következik, hogy jól is érzem magam. A probléma az – és ez minden függőség hátterében a csapda, és erre a függők tanítanak bennünket –, hogy az ember nagyon hamar megelégszik azzal, hogy jól érezze magát, és nem figyel arra, hogy valóban jól van-e. Meg lehet szerezni azt az érzést, ami a jóllétet követné instant módon, kiiktatva, hogy valóban helyreálljanak a kapcsolataim magammal, másokkal. Ezért tetszik nekem a függőség egyszavas definíciója: kapcsolatbetegség. Ha nem vagyok jól magammal, a szerrel is el tudom érni rövid időre, hogy jól érezzem magam, anélkül hogy valóban jól lennék. Ha bajom volt az anyámmal, lehet, hogy egy idő után elkezdek inni, de ezzel azt a kapcsolatot nem rakom rendbe. Tulajdonképpen teológiailag ez az, amit úgy nevezünk, hogy a bálványimádás problematikája. Amikor az ember istenpótlékot istenít, akkor az mindig összefügg a saját „jól érezzem magam” igényével.

Ha feszült vagyok, oldanom kell a feszültséget. Ha rájövök, hogy a drog vagy egyéb – lehet ez folyamatfüggőség is, mint a szerencsejáték – oldja a feszültséget, akkor könnyen belecsúszhatok. Van a másik véglet, a stimuláló szerek: ha depis vagyok, és egy szer feldob, akkor elkezdem mesterségesen befolyásolni a hangulatomat: nem vagyok jól, de jól fogom érezni magam tőle. Sok ezer függőtől hallottam már ezt: eleinte azért ittam, hogy jól érezzem magam. Aztán amikor a kritikus fázisból a krónikus fázisba lép a szenvedélybeteg, akkor többnyire már így fogalmaz: már csak azért ittam, hogy ne érezzem rosszul magam. Vagyis el sem éri már azt, amit mi normális jó kedélyállapotnak hívunk, és már esik is vissza. Ez egy kényszeres dolog, kényszerpályára kerülök: még többet, még többet! Ez az elején kívülről úgy néz ki, és nekem is úgy tűnhet, hogy bírom az italt, mindenkit az asztal alá ittam, de még mindig nem vagyok részeg, holott itt már egy megemelkedett toleranciaküszöbről van szó: egyre több kell ugyanabból az anyagból ahhoz, hogy a valamikori hatást elérjem. De egy idő után már nem érem el, ezért beszélünk alkoholos depresszióról, és így tovább.

Hogyan lehet a kapcsolatbetegséget kezelni olyan esetekben, amikor a szülőkkel való rossz kapcsolat miatt jutott el a függőségig valaki?

Ilyenkor sok esetben traumatizálódnak is az eredeti családban, és nagyon sok függőség mögött nagyon hamar felszínre jön, hogy ez is egy kiváltó ok. De meg kell jegyezni, hogy nem minden függőségnél van ez így, és nem feltétlenül függő hátterű családból érkeznek hozzánk függők. Hogy tudunk segíteni rajtuk? Először is, ha az illető már el is veszítette a reményt önmagára nézve, mi nem.

Mélyebb és súlyosabb traumák esetén beszélünk az úgynevezett PTSD-ről, a poszttraumás stressz szindrómáról (post-traumatic stress disorder), de az az érdekes, hogy újabban kimutatták, hogy ez akár visszafordítható is lehet, és most már beszélnek a post-traumatic growth-ról (PTG) is, amit poszttraumás növekedésként lehet fordítani. Van, aki nagyon súlyos traumán esik át – a PTSD-nél megkülönböztetik a complex post-traumatic stress disordert (CPTSD) – de sokszor azt lehet mondani, hogy minél súlyosabb a sérülés, annál nagyobb növekedést eredményezhet a személyiségben: nem annyi történik, hogy begyógyul csupán, hanem tovább növekszik. Egy trendi kifejezés manapság a pszichológiában a reziliencia (rugalmas ellenállási képesség – a szerk). De újabban már a rezilienciánál is egy minőségileg jobb dologról beszélnek, az antifragilityről, vagyis a megtörhetetlenségről.

Amikor egy gyertyát meggyújtok egy szobában, ahol nincs légmozgás, akkor az ég magától, ha viszont kiviszem az udvarra, könnyen ellobban a lángja. Ezzel szemben akkor beszélhetünk rezilienciáról, ha a szélfuvallat után nem alszik ki, csak elhalványul, majd újra föllobban a láng. Eleinte a szakemberek azt próbálták a kliensekkel elérni, hogy a traumából annyira kigyógyuljanak, hogy a trauma előtti, eredeti rugalmasságot elérjék. Újabban viszont azt mondják, hogy nem az eredeti állapotba jön vissza az illető, hanem túllendül azon, és ezt értjük növekedés alatt. Vagyis a rugalmas ellenálló képessége fejlődni kezd – ha a terápia sikeresen történt.

Van az a történet, amikor az apa elviszi a fiát az ókori görög filozófushoz, mert a fiú bölcsességet akar tanulni. Ránéz a bölcs a fiúra, és megkérdi, hogy biztos akar-e tanulni. A fiú váltig állította, hogy igen. Erre a bölcs leviszi a tengerpartra, megnyakázza, benyomja a víz alá, aztán amikor már vonaglik az ifjú, kirántja a vízből, és újra megkérdezi, hogy még mindig nála akar-e tanulni. A fiú továbbra is igennel felelt, erre a bölcs újra a víz alá nyomja, megismétli az egészet háromszor-négyszer, és újra felteszi a kérdést: még mindig tanulni akarsz, úgy kell, mint a levegő? A fiú ismét igennel felel, erre a bölcs elvállalja a tanítását.

Vagyis minél mélyebbre lenyomsz valakit a víz alá, annál magasabbra ugorhat. Ezt most Böszörményi-Nagy Ivántól, a kontextuális családterápia atyjától idézem szabadon: mindig ott van az erőforrás, ahol a törésvonalak vannak az életünkben. A rugalmas ellenállás kifejlesztéséhez át kell váltani a traumát, és ez az Isten humora, vagyis a szeretet humora, hogy úgy mondjam. A keresztény világnézet is azt tartja, hogy az ember dicsőségesebben helyreállítható a megváltás után, mint amilyen volt az elbukás, a bűneset előtt.

A minap beszélgettem Benji fiammal, írt egy cikket a Helikonba, és idéztem belőle az utolsó sorát. Történik egy nagy esés a bringával, és az utolsó sor valahogy úgy hangzik, hogy amikor a főhős föltápászkodik az esésből, akkor már tudta, hogy mit kell tennie. Az ember mindaddig nem tudja, hogy mit kell tennie, amíg nem bukott mélyre. Illetve az a paradox az egészben, hogy amíg nem bukok nagyon mélyre, addig úgy érzem, hogy nagyon tudom, mit kell tennem, miközben persze dehogyis tudom. De mihelyst buktam egy nagyot, azt gondolom, hogy nem tudom, mit kell tenni, tehát már tudom.

Az alapítványnál azt valljátok, hogy a hit, Isten jelenléte, illetve a szaktudás egyformán fontos a páciensek kezelésében. Mi a helyzet az ateista szenvedélybetegekkel?

A szaktudás az ő esetükben is fontos. Nem teszünk különbséget, örülünk ha eljutnak odáig, hogy segítséget kérjenek. Én azt tartom, hogy a hit is egy terápiás eszköz, egy plusz, ami segít a reziliencia vagy még inkább az antifragilitás felé mozdulni. Persze megértem az ateistákat is, mert gyanút fogtak: mi van akkor, ha nincs Isten, és ott van egy levegőben maradt, félig épült híd, mert nem tartom létezőnek azt, aki a túlsó oldalról építené a hidat felém. Azt hiszem, hogy Kertész Imre alázata kéne ide, aki ugye azt mondta, hogy ő nem tud hinni, de nagyon fáj neki, hogy nem hihet. Nagyon fontos lenne, ha hinni tudna. Most nem ugrik be, melyik magyar költőnél van az a sor, valahogy úgy hangzik: csak egy a baj, hogy nincs Isten. Hát ha valakinek már semmi egyéb baja nincs, csak ez az egy, akkor nagyon jó a helyzet.

Amikor érdekelni kezd, hogy milyen a kapcsolatom önmagammal, illetve az embertársaimmal, akkor érkezem meg a létbe, mert addig csak vegetálok. Addig minden más bajom van, és minden más fontosabb. De amikor az ember végre a meghasonlottságával szembesül, rájön, hogy nem működnek a kapcsolatai, akkor kezd el dolgozni, akkor fuldokol a víz alatt, és rájön, hogy minden erejével fel kell jönnie a felszínre, mert nem kap levegőt. Ez a felfokozott vágy már elég motivációt ad, hogy valóban azon dolgozzunk, hogy helyreállítsuk a dolgokat.

Másképp fogalmazok: az ember legfontosabb dolga, hogy jelen legyen. Nagyon sok ember azért megy el a saját élete mellett, mert nincs jelen önmaga számára. De nincs jelen a másik ember számára sem, Istenről nem is beszélve. Na most, én a jelenlét alatt azt értem, hogy nem tévesztem össze a vágyat a szeretettel. Pál apostol írja a korinthusiaknak, hogy harmadízben is kész vagyok hozzátok elmenni, mert nem azt keresem, ami a tiétek, hanem titeket magatokat kereslek. Egy példa: nem veheti fel a versenyt a feleségemmel egyetlen nő sem szépségre, szellemességre, bájra, intelligenciára nézve, de ez az, amije neki van. Nincs könnyű dolgom, mert nagyon sokat nyújt nekem a feleségem. De ha én emögött nem látom meg őt magát, akkor soha nem érkeztem el hozzá.

Tegyük föl, hogy sikeres ember lettem – de megtaláltam önmagam? Nem, az még azon is túl van. Nem nyertem meg a sikert, kudarc az életem, teli vagyok veszteséggel. Ha letörök és feladom a keresést, akkor azt jelenti, hogy nem jutottam túl ezen, nem jutottam el addig, amit nyújthatok magamnak, vagy megvonhatok magamtól: nem jutottam el önmagamig, nem tudtam kapcsolatba lépni az arcomon túli emberrel, aki valóban vagyok. Most halt meg Milan Kundera, nála van ez, hogy ugye kétféleképpen tudjuk az énünket megkeresni: hozzáadással, illetve levonással. Ha mindent leválasztok, ami másolat, amiben másokat utánozok, abban az a kockázat, hogy amit a végén megtalálok, az lehet, egy nagy nulla lesz. De Kundera szereplője a másik utat választja: hozzáad, keres olyan tulajdonságokat ami őt egyedivé és megismételhetetlenné teheti. Ő viszont azt veszélyezteti, hogy nem tudja akkor sem, hogy igazából ki ő. Ezt a dilemmát oldja föl az, amikor a kapcsolatainkban gyógyulásra vágyunk. Amikor olyan nagy a bukás – és itt most nem valami nagy vétségre vagy tragédiára gondolok, de a szenvedésre mindenképp –, hogy nem tudok kevesebbel megelégedni, csak a teljességgel.

Abszolút értelemben az az ember szegény – boldogok a lelki szegények – akit már semmi sem elégít ki, csak a legtöbb. Nem adja alább a mindennél. Ez az abszolút szegénység. De ez a szomjúság arra, hogy megtaláljam magamat, nem lép föl könnyen, csak a szenvedés által. Máté Gábor mondja azt, hogy az emberek azért válnak függővé, mert nem tudnak mit kezdeni a fájdalommal, azt próbálják enyhíteni, ezért lehet megérteni őket. A másik tényező a gyönyörhajhászás, ami ugyanoda viszi őket. Ha én keresem a másik embert, keresem magamat és keresem Istent, akkor annyira szomjasnak kell lennem, hogy azt kell mondanom a szerelmemnek is, hogy nem versz át a bájaiddal és a szépségeddel, mindazzal, ami nekem jó benned, én ennél többet akarok: én téged magadat akarlak. Nem szabad összetéveszteni a vágyat a szeretettel. Az ember nem lehet a vágyam tárgya, mert máris objektifikáltam. Ő kell legyen az az alany, aki vonz engem, de ezt csak akkor érem el, ha lehántom a saját érdekeimet a kötődésről.

Beszélünk arról a bizonyos feltétel nélküli szeretetről – és nem tudjuk, miről beszélünk. Mert nagyon sok kapcsolat egy lízingszerződés: te nyújtod a vágyam tárgyát, én nyújtok neked cserébe valamit a te vágyad tárgyának, létrejön a megegyezés, és akkor barátok vagyunk vagy szerelmesek. Közben még nem érkeztünk el egymáshoz. Azért vallom, hogy a lízingszerződésekkel szemben jobb a bibliai szemlélet, a szövetség szemlélete. Nemrég halt meg a brit főrabbi, neki volt egy nagyon érdekes javaslata, ő azt mondta, hogy ezt ki kéne terjeszteni társadalmilag, hogy szövetségben éljünk. Isten a maga részéről feltétel nélkül szeret, hű hozzánk, túllát azon, hogy mi mit nyújtunk neki. Minket szeret, nem azt, amit nyújtani tudunk. Én így gondolkodom a szeretetről is: egy ember se tudjon engem lekenyerezni, jussak el hozzá, addig kell küzdeni, amíg találkozunk. Mert egy igazi, lényegi találkozást nem lehet meg nem történtté tenni.

Milyen károkat okozott a pácienseitek, illetve volt pácienseitek körében a járvánnyal járó karantén?

Nagyon szomorú tapasztalataink voltak. Ahogy elkezdődött, már féltük ezt. Nekünk jelszavunk, és sok rendezvényünknek is volt ez a témája, hogy egyedül nem megy. Amikor ezt a kapcsolati hálót megtámadta az a helyzet, ami a kovid nyomán kialakult, az borzalmas következményekkel járt. Arra emlékszem, hogy az első hónapokban reggeltől estig telefonon kerestek. Olyanok is visszaestek, akik évekig nem estek vissza, de egyszerűen nem tudtak megbirkózni a helyzettel. Főleg aki nem tanult rá arra, hogy önmagát ne tekintse rossz társaságnak, ha egyedül marad önmagával. Megint itt vagyunk ugye, hogy milyen viszonyban vagyok önmagammal.

Szóval nagyon nagy volt a kísértés, és vannak olyanok, akik nem tudtak föltápászkodni utána sem, és már vissza sem jöttek terápiázni. Ezek a szomorú történetek, de mondjuk ez mindig így van. Az mindig szembeötlőbb, ha valaki megváltozik, fölépül és sokan örülnek ennek, de közben mi tudjuk, hogy rengeteg halottunk van, rengeteg olyan ember, aki már nem tudott föltápászkodni, és a 30 év alatt bizony nem volt könnyű ennek az érzelmi terhével szembenézni. Az viszont tény, hogy a kovid idején volt annak humora is, hogy a hosszú terápián lévők bent rekedtek, és a munkatársak sem tudták a megszokott módon, kétnaponta váltani egymást, hanem két hétig kellett folyamatosan bent legyünk a váltásig, azaz a bentlakókkal együtt voltunk karanténban. Ez nekünk nagyon fárasztó volt, de nekik, a pácienseknek jót tett. Vicceltem is velük, hogy milyen kiváltságosak vagytok, kis szeszkazánok – becézgettem őket –, hiszen nincs az országban még egy olyan templom, ahol vasárnap összegyűlhetnek a hívek – mert mi tartottunk istentiszteletet, és mindenki jelen volt, miközben máshol csak online istentiszteletek voltak – mi pedig együtt lehetünk. Azon a bizonyos első húsvéton, amikor online vettek úrvacsorát az emberek otthonról, mi közösen vettünk akkor is. De az tény, hogy nagy küzdelem volt. Látom azt is, hogy az agresszivitás is nőtt, nem beszélve az otthoni erőszak súlyos kérdésköréről. Azt mondanom sem kell, hogy ezekre külön oda kellett figyelnünk a szolgálatunk során, van is olyan munkatársunk, aki erre specializálódott. Szóval a statisztikákon túl mi azért érzékeltük, hogy mi lehet országszerte a „föld alatt”, és nem volt könnyű.