Jelen szöveg a Pressone oldalon közölt cikk fordítása.

Hogyan dolgoztak a kommunizmusban a románok? Milyen volt a munkás élet a kommunista paradicsomban, melyet egyesek ma is visszasírnak? Hogyan léptünk be a „munka mezejére” és hogyan lehetett benne előrehaladni? Mennyire volt nehéz túlélni vagy – miért ne – prosperálni egy központosított társadalomban, melyben az állam irányított mindent, nekünk pedig csak alá kellett vetnünk magunkat? 30 év telt el azóta, de a mai napig érezhetők annak a hatásai, ahogy a románok a kommunizmusban dolgoztak, így aztán létfontosságú megértenünk az akkori korszakot, ha fel akarjuk fogni, hogy miből fakad számos mai gondunk. Íme, néhány történet.

A román kommunista munkás, sokat, nehezen dolgozott, de gyenge minőségben, az áruját pedig nehéz volt eladni.

1981-ben, amikor Liviu Craiován éppen végzett az Automatizálási és Számítógép Karon, a Román Szocialista Köztársaság Statisztikai Évkönyve szerint 3 748 000 fő dolgozott az iparban. 748 000-rel többen, mint a mezőgazdaságban, ahol 3 millióan dolgoztak. Vagyis az aktív lakosság 36 százaléka.

„Az emberi erőforrások teljes körű, racionális elosztása és felhasználása az ország gazdasági-társadalmi fejlesztési tervének célkitűzéseivel, a munka gazdasági és társadalmi hatékonyságának szakadatlan fokozásának követelményeivel, az ország összes megyéjének harmonikus és kiegyensúlyozott fejlesztésének szükségességével összhangban valósul meg” (a kommunista korszak munkatörvénykönyvéből)

1980 és 1989 között sok embert helyeztek át és küldtek dolgozni oda, ahol az államnak szüksége volt rájuk, főleg az ország gyors iparosítására. Ez az időszak a gazdasági válság, a mindenféle hiányok, a fűtetlen lakások és az élelmiszerek racionalizálásának korszakaként maradt meg sokak emlékezetében. Az élelmiszerek – tej, kenyér, hús, cukor és egyebek – racionalizálása 1981-ben kezdődött. „Racionális élelmezésről” beszéltek. Időközben egyre jobban csökkentek a fejadagok. Az élelmiszereket még jegyre is nehéz volt beszerezni, órákat kellett sorba állni értük. Ugyanakkor kezdődtek az áramszünetek is, a gazdaság javára.

A kézimunkát kezdetleges eszközök segítették, ami a nyugatiakhoz képest rossz minőségű termékeket eredményezett.

Az egyszerű ember számára a Román Kommunista Párt (PCR) jelentése „bennfentesek, ismerősök, kapcsolatok” (románul: „pile, cunoştinţe, relaţii – a szerk.) volt. A szükséges dolgok megszerzéséhez ismerni kellett valakit, kialakult az elérhetetlen javak alternatív piaca.

A feketepiacon az áruk kétszer-háromszor többe kerültek, mint az üzletekben (kerültek volna). És nemcsak javakról volt szó, hanem elérhetetlen állásokról is, mint például egy munkahely a városban, ahol az ember élt.

Hogyan jutottak ide, miután Romániát az 1970-es években Kelet-Európa egyik legdinamikusabb gazdaságának tartották? Egyszerű: egy önmagát szabotáló és a munkaerőt – a románokat – rabszolgaként kezelő rendszerrel.

A nettó átlagbér folyamatosan növekedett, de a valóságban az ember nem tudott mit venni a pénzen.

A kihelyezések

Bármely frissen végzett hallgatónak egyetlen szó hallatán megdobbant a szíve: a kihelyezés. A kihelyezés volt az a pillanat, amikor – a legtöbbször – elküldték az illetőt az otthonától távolra. Messzebbre vagy közelebbre, a szerencsétől és az jegyátlagtól függően. A bennfentesek később, az áthelyezéseknél léptek közbe.

Az ember arra ébredhetett, hogy otthonától akár több száz kilométerre, egy ismeretlen helyre helyezték ki. Vagy, ha szerencséje volt és valamivel közelebb került, akkor naponta ingázhatott. A kihelyezés – kevés kivételtől eltekintve – országosan, szakonként történt.

A kihelyezést külön arra találták ki, hogy lerombolja az egyéniséget és a mozgásszabadságot.

A Toamna bobocilor (A gólyák ősze – a szerk.), Mircea Moldovan Petru Sălcudean könyve alapján készített vígjátéka egy kihelyezéssel kezdődik. Az egyetemi hallgatók az amfiteátrumban ülnek, térképpel a kezükben, hogy gyorsan megnézzék, milyen települések közül választhatnak a gyakornoki évekre. Aztán sorra szólították őket és gyorsan választaniuk kellett a rendelkezésre álló állások közül.

Liviu visszaemlékezése szerint a kihelyezések előtt néhány nappal kifüggesztették az állások sorrendjét. A lista 1981-ben kitűnően nézett ki: nagyvárosok, jó állások. A hallgatók örültek. De az öröm csak két napig tartott, amikor eltűnt a jó lista és helyette megjelent egy másik. Rossz. Katasztrofális. Elena Ceauşescu, „csodálói” számára Leana Hölgyemény spontánul a nagyvárosok lezárása mellett döntött.

Az idő megy, a bér jön

Liviu végül feleségével együtt a vaslui-i gépgyárba került. 556 kilométerre az otthonától. A bér 2000 lej körüli volt. Egy munkásszálláson éltek, a bérleti díj jelképes volt és levonták a fizetésből. Meleg víz sohasem volt, időnként egy közeli szállodába mentek zuhanyozni.

Gyakornokként nem csináltak túl sokat. „Állítólag az idősebb mérnököktől kellett tanulnod. Az volt a lényeg, hogy juss be a munkahelyedre.” A vállalatok túltengtek az alkalmazottakban, emlékszik vissza Liviu. Óriási volt az anyagpazarlás. Mint ahogy a lopás is. „Ha valakinek kellett 20 m vezeték, akkor felhívta egyik barátját, aki írt egy nyugtát 20 méterről, azt mondta, hogy szüksége van rá és hazavitte.”

„A párt tagjainak, a Kommunista Ifjak Szövetsége tagjainak, az összes dolgozó embernek a legnagyobb gondosságot és felelősséget kell tanúsítania az állami és szövetkezeti szocialista tulajdon, a nemzeti vagyonunk – az egész nép jólétének felemelésének alapja iránt.” (a munka és a kommunisták életének, a szocialista etika és méltányosság elveinek és normáinak törvénykönyve)

Vasluiból bennfentesek segítségével távoztak, mint sokan mások abban a korszakban. Liviu apósa geológus volt a kitermelési telepen, irodavezető és a szakmájában nagyon tisztelt ember. Jól ismerte a szakminisztert, akinek folyamatosan jelentenie kellett és ez utóbbi beszélt az iparügyi miniszterrel. A miniszter felhívta a gépgyáriakat, hogy adjanak negációt a „gyermekeknek” (egyfajta szabaddá tétel, mely szerint a vállalatnak már nincs szüksége rájuk). A craiovai kitermelési telep azonnal kérvényt nyújtott be, hogy alig vár két automatikai szakembert. A dolgok megkönnyítése érdekében az állásokat Brădeşti-en és Gherceşti-en hirdették meg, a város mellett, ahol kitermelési pont volt. Az elektromos részlegen helyezkedtek el.

Ceauşescu állandóan megjelent a „dolgozó embereknek” adott értékes és teljesen értelmetlen „útmutatásaival”.

Akár aludhattál is a munkahelyen, mondja Liviu. Sokan meg is tették. Egyetlen egyszer volt baja. Bridzsversenyen volt és három órát késett…

Akkor voltak nagy gondok, amikor összeomlott az elektromos hálózat. Leállt a kitermelés. És nem sokkal azután, hogy Ceauşescu éppen a munkafegyelemre vonatkozó szigorúbb szabályokról bocsátott ki rendeletet.

Összeomlott a rendszer. Mire bejutott, már nagy volt a cirkusz. Ki volt az ügyeletes? Liviu! Á, akkor szabotőr. Szintén az após rendezte el a dolgokat: „Fiam, hanyagold a bridzselést.” Tényleg megvádolhattak szabotálással, az olajmennyiség nemzetbiztonsági ügy volt. A kitermelési pontokat pedig akkor behálózta a Securitate. Érezni lehetett a nyomást, emlékszik vissza.

Egy mérnök oktatni kezd

Két évvel később az állami vasúttársasághoz (CFR) ment dolgozni műszaki tantárgyak oktatójaként. Szintén Elena Ceauşescu rendelte el, hogy többé nem szaktanárok kellenek az oktatásban, hanem termelésből érkezett szakemberek. Szintén találtak egy burkolt formát – az oktató mérnököket formálisan a részlegeken alkalmazták, de békén hagyták őket. Ez 1985-ben volt. Amikor kitört a forradalom, nagyjából 4000 lej volt a fizetése.

Az első két évben órái 70 százalékában líbiaiakat oktatott, ők szerződéssel voltak Romániában. Kadhafi küldte őket képzésre, 2000 dollárt fizetett mindegyik után. A craiovai CFR Középiskolában nagyjából harmincan voltak. Bár a Securitaténak keménynek kellett volna lennie a CFR-nél, nagyon diszkrét volt. „Senki sem kérte tőlem soha, hogy bármit is aláírjak.”

Az 1980 és 1989 közötti időszakban az egy főre eső GDP Romániában (zölddel, állandó árak, vásárlóerő-paritás) alacsony volt Magyarországhoz és viszonylag magasabb a kommunista Lengyelországhoz képest.

„Az igazgató minden tanárt magához hívatott és azt mondta: ha közületek valaki miatt egyetlen líbiainak is el kell mennie, akkor tudjátok, hogy kik között kell választanunk – közte és a vétkes tanár között.” A líbiaiak nem nagyon jártak órákra. Ha az órák 8-kor kezdődtek, akkor legfeljebb 10-re érkeztek. 11-ig összegyűltek. Néha nem akartak felelni. Botrányok is voltak. A város utcáin kergették meg az egyik líbiait, aki meg akart erőszakolni egy lányt. Elbarikádozta magát a középiskolában és elsikálták az ügyet.

A nehézgépek voltak a kommunista rendszer büszkeségei. De az exportpiacokról nem mindig jött vissza elegendő valuta.

„A szocializmus gazdasági alapjának fejlődésével, a jelenkori tudomány és technika eredményeinek bevezetésével a gazdaságba, az oktatás és kultúra fejlődésével hazánkban sor kerül a fizikai és az intellektuális munka, a falusi és a városi munka- és életmód közötti lényegi különbségek fokozatos eltörlésére és a társadalom fokozatos homogenizálására.” (a kommunista korszak munkatörvénykönyve)

A mezőgazdasági munkák a diákok és a tanárok kötelezettségei közé tartoztak. Egy-két hetes váltásokban mentek. Néha ott aludtak, máskor ingáztak. „Reggel, 5-6 környékén indultunk el a maximálisan feltöltött különleges vonatokkal. Traktorokkal vártak az állomáson. Felrakodtak bennünket, mint valami marhákat, a gyermekek egymás hegyén-hátán voltak.” Nagy volt a felelősség, a gyermekek veszélyben voltak. Amikor ott maradtak, mint egy táborban, a körülmények általában nyomorúságosak voltak. Egyszer megtagadta. Annyira rossz volt a helyzet, hogy fogta a gyermekeket és visszajöttek.

Bár csak a vasárnapjuk volt szabad, a román munkásokat gyakran arra kényszerítették, hogy az egyetemi hallgatókkal, sőt, középiskolai diákokkal együtt részt vegyenek a betakarításban.

Az ingázó orvos

Az orvosin, 1987-ben, amikor Camelia megkapta a kihelyezését, a helyzet atipikus volt – a kihelyezések területileg történtek, nem országosan. Például, a Craiován végzőket, mint ő, zömmel Olténia térségébe küldték. „Az utolsó egyetemi években sokan átiratkoztak más egyetemekre, hogy az otthonhoz közeli állásokat csíphessenek el. Ha valaki Bukarestben járt egyetemre, de Olt megyei volt, közelebbi egyetemre iratkozott át”, idézi fel. A férj vagy a feleség kihelyezésének személyi igazolványi értéke volt. A család előbbvaló volt az jegyátlagnál.

A mérnök férje Târgu Jiu-t választotta. A törvény szerint ő is választhatta ezt. Ha a férjnek nem lett volna meg a kihelyezése, ő nem választhatta volna Târgu Jiu-t, holott a magas jegyátlaga ezt lehetővé tette. Ő a Megyei Kórházba került, a férje a Számítóközpontba. „Attól rettegtem, hogy falura kerülhetek”, mondja.

Bár az intézménynek elméletileg lakást kellett volna biztosítania, az elején nem volt rá mód. Egy ideig naponta ingázott Craiova és Târgu Jiu között. Fűtetlen, kivilágítatlan, mocskos vonaton. „Este értem haza, hol áram nem volt, hol fűtés, hol meleg víz. Sohasem volt meg mind egyszerre”, emlékszik vissza Camelia.

Az elektromosságot tekintették az ország fejlődése fő elemének, de az ország túl sokszor éppen energiában szenvedett.

Târgu Jiu-ban nem vásárolhatott jegyre élelmiszert, mert azt személyi igazolvány (vagyis állandó lakcím alapján – a szerk.) adták. Nekik nem oda szólt a személyi igazolványuk. Néhány hónapnyi ingázás után pár további hónapot bérelt lakásban töltöttek. „Emlékszem, egy hónapig kekszet, serpenyőben pirított vietnami rákot (valójában puffasztott ráktallért – a szerk.) és konzervet ettünk. Kenyeret nem tudtunk venni. Csak akkor vásárolhattunk volna, ha átírják a személyinket, tehát lakáshoz jutunk. Nekünk nem volt.” Az áthelyezés 1989-ben, a forradalom előtt történt meg, amikor a férje kapott egy lakást a számítóközponttól.

Orvosként az egyetem után három év gyakornokság következett. Hat hónapos gyakornoki időszakokra osztották be őket, különféle szakokra. Kötelesek voltak egyik osztályról a másikra menni és minden időszak végén vizsgázni kellett, a jegyek pedig számítottak a következő kihelyezésnél. Akkoriban nem létezett rezidensvizsga.

Havonta 2250 lejt keresett, valamivel többet mérnök férjénél. Gyakornokként, friss végzősként minden szakon ügyeletet kellett ellátnia. Minden gyakornoknak kellett, bár talán nem voltak felkészülve minden helyzetre. Ha hibáztak, megbüntethették őket. Nem az anyagi büntetés számított, hanem az, ami a munkakönyvbe bekerült. A munkakönyvbe bekerült büntetések, mint például a figyelmeztetéses írásos dorgálás nagyon nagy súllyal esett a latba a következő kihelyezésnél. Egy lépésre volt a munkaszerződés F-betűs felbontásától – az F betű fegyelmezetlenséget jelentett.

Az antibiotikumokat egészen sokáig nagyon régi berendezésekkel gyártották. Az egészségügyi rendszerből krónikusan hiányoztak a modern gyógyszerek és felszerelések.

Az újabb kórházakban valamivel jobb körülmények voltak, emlékszik vissza Camelia. Ott még volt takarítás, volt személyzet. A régiekben viszont nyomorúságos körülmények voltak, gázkályhák, elavult eszköztár. A rendelőkben még rosszabb volt a helyzet. Camelia emlékszik, hogyan főzte ki a fecskendőket – míg a kórházakban még csak-csak akadt egy sterilizátor, a rendelőkben vagy a kisebb kórházakban kis inoxtálkában főzték ki, gézbe csavarva, néha villanyfőzőn. Arra is emlékszik, hogy egy nőgyógyász ugyanazt a gumikesztyűt használta az összes páciensénél, amíg el nem szakadt. Jóddal fertőtlenítette.

Tömegesek voltak a kórházon belüli fertőzések. Camelia részt vett az ügyeleti üléseken és egyes orvosok forradalmárabb lelkűek voltak és azt kérdezték, miért ne jelentsék, ha valaki akut vastagbélgyulladásban meghal. De ha mégis megtették, az orvosokat megbüntették.

Bár az ő nemzedékében a végzősök többsége nő volt, a kórházakban az idősebb orvosok többsége férfi volt. A sebészeten volt egy – emlékei szerint – eléggé háttérbe szorított orvosnő. „Nő, nem boldogul ő a sebészeten”, hallatszott a kórház folyosóin.

A kereskedelemben dolgozó közgazdász – kinek a bűne, hogy az embereknek nincs mit enniük?

„A lakosságnak miattuk nincsenek élelmiszerei.” A „kereskedelmi tolvajokról” van szó, nem ritkán őket hibáztatták a lakosság élelmiszerhiánya miatt.

Gheorghe 1987-ben, Bukarestben végezte el a Közgazdaságtudományi Akadémia (ASE) kereskedelmi karát. Mivel az egyetem 4. évében megnősült, két közeli munkahelyet kellett találnia – a személyije elsőbbséget adott. Ő a cernavodăi Állami Kereskedelmi Vegyesvállalatot választotta, felesége eleinte Medgidiára ment. Gheorghe közgazdászként dolgozott egy kereskedelmi irodában. A vállalat látta el élelmiszerekkel és nem élelmiszerárukkal a város egész kereskedelmét. Az ellátással, megrendelések összeállításával, az áruk elosztásával foglalkozott az üzletek és a vendéglők számára.

Az igényt az előző évi fogyasztás alapján állították össze. „Az igény összeállításában nem volt túl sok alkalmazott tudomány”, mondja Gheorghe.

A korabeli filmek olyan világot ábrázoltak, melyben a „szervek” mindenhol jelen voltak és mindent tudtak, a kommunista paradicsomba belerondító gazembereket pedig komikusan gyorsan elfogták.

Minden megyében volt egy kereskedelmi igazgatóság. Ezek végül kiadtak egy áruelosztást. Ezek mondták meg, hogy mit, mennyit és honnan kellett megvenni.

Cernavodă akkor kiváltságos helyzetben volt. Ott épült az atomerőmű. Ezért a kereskedelmi vállalatnak elsőbbsége volt a többi településsel szemben. Közvetlen kiutalást kaptak, maguktól a külkereskedelmi vállalatoktól. Így aztán néha ritkább áruk is eljutottak ide. Az volt a feltétel, hogy az élelmiszereket elsősorban az erőmű építésében érintett vállalatok menzáira vigyék.

„A nemzeti gazdasági katasztrófa egyik fő komponense a kommunista rezsim által 40 éven keresztül végrehajtott észbontó iparosítás volt. Az elvileg helyes iparosítás eszméjét azzal kompromittálták, ahogy a kommunisták kigondolták és végrehajtották. Másrészt nem minden volt hibás, amit az iparosításban tettek, vitathatatlanul vannak bizonyos eredmények is. Ám az a tragikus, hogy a román népre a kommunizmus 45 éve alatt rákényszerített emberfeletti erőfeszítést zömmel észbontó, nem produktív és működésképtelen beruházások megvalósítására, bizonyos parazitaágazatokra és ebből következően olyan termékekre pazarolták el, melyek általában rossz minőségűek, a nemzetközi piacon eladhatatlanok vagy csak veszteséggel eladhatóak voltak, mindehhez pedig hozzájárult a gazdaság tervezésének ostobasága és hiperközpontosított vezetése által okozott óriási veszteségek”. (a kommunizmus bűneit elítélő elnöki bizottság jelentése, 2006)

A városban akkor nagy igény volt egyetemet végzettekre. Jól fogadták, gyorsan integrálódott és azonnal fontos feladatokat kapott. Az igazgató segített neki, hogy Medgidiáról Cernavodára hozza a feleségét, ami a gyakornoki időszakban nehéz dolog volt. Az állami lakásalapból lakást kaptak. A kezdő közgazdászi fizetés akkoriban átlagosan 1980 lej volt. A törekvések sem voltak túl nagyok. Egy bérelt vagy saját lakás, berendezések, egy gépkocsi, talán egy hűtő-fagyasztószekrény.

Románia 1989-ben zömmel nyersanyagot és textilt exportált. A gépeket és eszközöket exportáló ipar mítosza csak mítosz marad.

Nem a Securitate, hanem a Milícia volt az a hatóság, amelytől az összes kereskedő félt. Cernavodában méghozzá olyan parancsnok volt, aki külön fente a fogát a kereskedőkre. Az emberek, mint sokan mások, kisebb ügyleteket hajtottak végre, hogy legyen este mit az asztalra tenniük. Hol ez-az tűnt el egy üzlet raktárából, hogy néhány grammal volt több a számlán, elloptak egy-egy kiló húst.

Voltak üzlet-feltörések, különösen ünnepek előtt. Ezeket főleg hátrányos helyzetű, szegény családok gyermekei követték el, hogy nekik is jusson valami az ünnepekre.

Megjelent a Dacia 1300 MLS. A Milícia parancsnoka megkérdezte – tudjátok, hogy mit jelent a MLS? Azt, hogy Maşină Luată pe Şpagă (kenőpénzért vásárolt gépkocsi – a szerk.). Nem telt el sok idő és letartóztattak néhány eladót vagy ügyintézőt.

Félig viccből, félig komolyan azt mondogatták, hogy a Dacia minden alkalmazottja otthon még összerakhatott volna egy gépkocsit a lopott alkatrészekből.

„Részt vettem egy pincérnő nyilvános perén, akit egy rosszul kiállított számla miatt állítottak bíróság elé. A bírói testület a polgármesteri hivatal üléstermébe jött és a per mindenki előtt zajlott. Összegyűjtötték a város kereskedőit, a kereskedelmi vállalat dolgozóit, megtartották a pert és börtönbüntetést szabtak ki. Példát akartak mutatni, hogy megfélemlítsék az embereket és elültessék a gondolatot, hogy miattuk nincs az embereknek mit enniük”, emlékszik vissza Gheorghe. „Azok az emberek tényleg dolgoztak.”

Egy részüket keményen megverték. „Letartóztattak egy alakot, aki egy vendéglőben dolgozott, bevitték a Milícia pincéjébe és megverték. Vállalatunk igazgatója arra kérte, hogy ne verjék tovább, de a milicista megállíthatatlan volt. Berúgott és verte az embereket. Neki semmi gondot nem okozott, hogy hozzánk járt, hogy adjunk neki ezt-azt, vagy az, hogy mindenfelé ingyen ivott és evett.”

És nem ő volt az egyetlen. Sokak számára volt érdekes, hogy Gheorghe egy árukkal foglalkozó vállalatnál dolgozott. Egy adott pillanatban eljöttek oda bizonyos alakok. Az igazgató Gheorghét küldte velük a kiskereskedelmi raktárba, ahonnan a külső ügyfeleknek szállítottak javakat. Mindenféle dolgokat akartak – neszkávét, konyakot, kubai rumot, kávét, csirkét és egyebeket. De nagyon nagy mennyiségeket akartak. Gheorghe odahívta a raktárvezetőt és azt mondta, adjon nekik kevesebbet. „Nincs elég”, mondta nekik. Vitték, amit tudtak, majd elmentek az igazgatóhoz és bepanaszolták a fiatal közgazdászt, aki elutasította őket. Az igazgató megharagudott, de már nem tudott mit tenni. Egy szomszédos város nagyon magas rangú emberei voltak.

A kommunista gazdasággal összehasonlítva, a mai Románia zömmel elektrotechnikai cikkeket, gépalkatrészeket és járműveket exportál.

Egy megbízási rendszer is létezett. A szövetkezet egyes vendéglőit, menedékházait, szállodáit, moteljeit kiadták működtetésre egy megbízottnak. A haszon egy részét a cég kapta meg, az illető felvette a fizetését és egy bizonyos részesedést. Egyesek nagyon jól mentek, olyasmiket is lehetett kapni, amit máshol nem.

Kis fogalomtár: Profit – haszon; Fizetés – javadalmazás. A kereskedelmi árrés valójában engedmény – egyfajta árkedvezmény volt. Az ember megvásárolt a vállalattól egy terméket, melynek üzleti ára 100 lej volt. A számlán 100 lej szerepelt. Engedményt kapott, így 90 lejt fizetett. Az árak rögzítettek, a párt által meghatározottak voltak. Ha egy pár cipő 100 lejbe került, akkor a kereskedelmi lánc minden egyes szeme után levontak egy bizonyos engedményt. Az engedmény lett a vállalat haszna. És vállalati kötelesség volt hasznot hajtani. A beruházásokat vagy a megmaradt haszonból, vagy az állami költségvetésből biztosított pénzekből hajtották végre, ha valami jelentősre volt szükség. (a kommunista gazdaság működése, röviden)

A költő-tanár lemond az oklevélről és költő-ügyintézővé válik

Florin Iaru 1981-ig az oktatásban dolgozott tanárként, Galacon. Háromévnyi gyakornokság után Bukarestbe akart minden áron visszajutni. Ha az ember nem fejezte be a gyakornokságot, akkor 20 000 lej kártérítést kellett fizetnie, emlékszik vissza. A gyakornoksággal fizettük vissza az államnak a belénk fektetett pénzt. Kevesen, de voltak olyanok, akik elutasították a gyakornokságot, mert túl messzire helyezték ki őket. A három év után a többség ott maradt. Nem mind.

Ceauşescu 1981-ben kiadott egy röghöz kötési utasítást, emlékszik vissza Florin. Mit jelent ez? Ott állították ki a személyi igazolványt, ahol az ember dolgozott. Hogy csináljon ő magának galaci személyit? „Bukaresti voltam, mi a fene!”, kiált fel.

A galaci hajógyár azon kevés termelőegység egyike volt, melyekkel Románia valóban büszkélkedhetett.

Ha az ember gyakornokként érkezett egy városba, de haza akart menni, akkor ott kellett állást találnia magának. Florin befejezte gyakornokságot, benyújtotta a lemondását és elkezdett munkát keresni. Talált néhány hónapra egy helyettesítői állást a Bukarest melletti Bulbucata faluban. Román, francia, zene, kézimunka és latin. Mindet ő tanította. Tanárként, erre jól emlékszik, 1270 lejt keresett és nem volt elég. Még kapott nagyjából 300 lejt az anyjától, ami a megélhetéshez kellett. Az árakra is emlékszik: túró volt 22 és 27 lejért is, a kenyér 2,20 volt, a vekni 3 lej, a tejnek pedig 2,20 vagy 2,70 volt literje.

Jó néhány hónapig nem volt munkája. Nem volt annyira súlyos, ha nem volt munka, ahogy azt most állítják, emlékszik vissza Florin és Liviu is. A lényeg az volt, hogy ne kapjanak el, de igazából senki sem törődött ezzel. Igen, ha botrányt okoztunk, ha megzavartuk a közrendet vagy reggel rajtakaptak, hogy részegen jöttünk ki egy vendéglőből vagy bármilyen más okból igazoltattak, akkor elküldtek a munkaügyi irodába.

Ahhoz, hogy a végzettségünknél alacsonyabb beosztást tölthessünk be, el kellett érnünk az oklevelünk egyfajta érvénytelenítését. Florin jól emlékszik erre, mert 1982-ben elment az Oktatási Minisztériumba, hogy felmentést kérjen a tanárság alól.

Megpróbált rakodóként elhelyezkedni a textiliparban. Miközben a minisztériumba tartott, hogy leadja az oklevelét, megállt a Cartea Românească Kiadónál, hogy lássa, milyen új könyvek jelentek be és beszéljen Mircea Nedelcuval, aki elmesélte neki, hogy volt egy ügyintézőjük, aki ellopott 40 000 lejt és éppen akkor rúgták ki. Tehát van egy szabad állásuk. Így lett belőle ügyintéző 2000 lejes fizetéssel.

A kommunista időszakban íróként sem élt rosszul az ember, főleg, ha sikeres volt. Florin emlékszik, hogy egy verseskötetért 5-6000 lejt kapott, de akit Marin Predának hívtak, akár egy milliót is kaphattott. Egy milliót! Ez bármelyik román számára óriási összeg volt. Egy prózakötetért, még ha nem is volt ismert az ember, akár 10-20 000 lejt is kaphatott. Nem aszerint fizettek, hogy miként ment az eladás, hanem attól függően, hogy mennyit nyomtattak ki, de más kritériumok is számítottak, például az, hogy a rezsim mennyire kedvelte az illetőt. Sőt, az Írószövetség tagjaként hozzáférhetett az irodalmi alaphoz. Gyakorlatilag előre eladta a jövendőbeli könyvek jogait. A forradalom után sokan arra ébredtek, hogy óriási összegekkel tartoznak az irodalmi alapnak.

Otthonról is lehetett dolgozni

Valentina néhány hónapig otthonról dolgozott. Frissen végezve egy nehéz munkával az egyik bukaresti vágóhídon, Valentina részt vett egy továbbképzésen. Szeretett kötni és vásárolt magának egy kis kötőgépet. A Tricotex Szövetkezetnél otthonról is bedolgozhatott. 1980-ban 1752 vállalatból 418 szövetkezeti ipar volt, a Román Szocialista Köztársaság Statisztikai Évkönyve szerint.

A kötöttárugyárak jellegtelen és rossz minőségű ruhákat gyártottak a románoknak és színes és minőségi ruhákat exportra.

Nagyjából havonta egyszer ment el a szövetkezet központjába, átvette az anyagokat és a mintát. Kapott egy normát – 25 gyermekruhácskát kell készíteni. Hazament és dolgozott. Amikor befejezte őket, bevitte a székházba. Lemérték, kiszámították a gyapjúmennyiséget, hogy lássák a veszteséget, megkapta a pénzt. Normára fizették, attól függően, hogy mennyit dolgozott. Ha határidőnél hamarabb végzett, akkor egyebet is vállalhatott és így többet keresett. De nem maradhatott túl sokáig otthon. Ez 1982-ben, 1983-ban történt.

Férjét Temesvárra helyezték ki, az útlevélosztályon dolgozott, ott is maradt a forradalomig. Ő nem akart menni, háza volt Bukarestben, a szülei 40 kilométerre laktak. Gyermekei nem voltak és úgy érezte, hogy vissza kell térnie a közösségbe.

Románia 1989-ben 5 milliárd dollár értékben exportált, zömmel európai országokba, de a kontinensen kívüli piacokra is.

Románia 2017-ben 70 milliárd dollár értékben exportált. A kiviteli úti cél döntő többségét az európai országok jelentik.

Élet a Pionierul sportcipőgyárban

Valentina 1983-tól a forradalom utánig a Pionierul (Pionír, Úttörő – a szerk.) cipőgyárban dolgozott. Ez volt az a hely, ahol 32 évvel később 64 fiatal vesztette életét a Colectiv klubban kitört tűzvész során.

Az elindításon dolgozott. „Én voltam az az ember, aki elhozza a szabásról az anyagot és elindította a gyártósoron”, mondja. A gyártósoron, a futószalagon nagyjából 26-27 nő dolgozott.

„Elégedett voltam, jól kerestem.” Az alapbér 1800 lej volt, de ha túllépte a normát és mást is csinálhatott, műveleteket, akkor akár a 3000 lejt is elérhette. „A munka tiszta volt.” Mivel az elindításnál volt, a normáját hamarabb, 11-12 körül elvégezte, hogy a gyártósor végén lévő lányok is befejezhessék a 250 párból álló „csoportot”. Tehát így más műveletekre is maradt ideje, például egy betét bevarrására. „És akkor, ha ügyes voltam, akkor boldogultam. Aki szeretett dolgozni, az jól élt”, mondja.

Főleg akkor élt jobban az ember, ha exportra dolgozott és nem roskadt össze a fáradtságtól, miután még a látogatóba érkezett elvtársakat is megtapsolta. Fénykép: a rădăuți-i kötöttárugyár.

Akkoriban a Pionierul volt az egyetlen gyár az országban, ahol adidasokat készítettek, kizárólag exportra. Ami elbukott a minőségellenőrzésen, az került az országba, leggyakrabban a gyár alkalmazottaihoz, akik megvásárolhatták őket. A kapuban sorok álltak. Néha loptak is, ismeri el Valentina. „Néha loptak is, néha elintézték a kapussal.”

„Néhányszor csináltam magamnak egy-egy nagyon szép pár cipőt, hasított bőrből. A mintákat mi csináltuk, nem volt modell, mert a gyár sportcipőket készített. Ha maradt még bőr, akkor a lányok csináltak maguknak cipőt, sarut. Papucsban érkeztünk és új cipőben távoztunk”, emlékszik vissza Valentina.

Ez csak néhány a kommunizmus utolsó évtizedének munkával kapcsolatos történeteiből. És csak néhány a helyzetek közül. Mindazok esetében, akik akkor éltek és dolgoztak, a személyes történet változó, de magán viseli a korszak bélyegét. Egyes emberek számára a kommunizmusban való munka, a hiányok dacára, stabilitást és kiszámíthatóságot jelentett. Biztonságot. Mások számára korlátozást és terhet. Egyeseknek, még kevesebbeknek, mint például a brassói munkásoknak, 1987-ben, tiltakozást.

Nagy volt a különbség a hivatalos diskurzus dolgozó embere, aki lendülettel dolgozott a haza fejlődéséért és felvirágoztatásáért, illetve a mindennapok embere között, aki úgy boldogult kihívásokkal és feladatokkal, ahogy tudott. A mániákusan hangoztatott termelékenység a túlméretezésbe és a koherens stratégia hiányába ütközött.

Az egész nehézipar, amibe Ceauşescu több milliárd dollárt fektetett hitelekből, 1990 után összeomlott a gyenge minőség és a hagyományos piacok robbanásszerű eltűnése miatt.

A kommunizmus vége többet jelentett a szabadságnál. Egy kiszámítható rendszer összeomlását jelentette és bizonyos emberek irányvesztését, akik arra ébredtek, hogy már semmi sem ugyanaz, mint amit ők a munka módjáról tudtak, a munkahely biztonságától az eljárásokig. De az átmenetről egy másik alkalommal beszélünk.

Ez a cikk a Concordia Munkaadói Konföderáció által támogatott sorozat része, melynek célja minél világosabb képet alkotni arról, hogy miként dolgoztak és dolgoznak a románok.