Fokozatosan fogunk előbújni a barlangból

Miután felmértük az egészségügyi, társadalmi és gazdasági kockázatokat. Ritka higgadt hangnemben készült írás. Ez van, így érdemes számolni.

Hirdetés
A Főtér RoMánia rovatában a romániai román nyelvű média olyan véleményanyagait szemlézzük, amelyek vagy az itteni magyar közösséggel, a román-magyar kapcsolatokkal foglalkoznak, vagy a nyilvánosságot, a közbeszédet foglalkoztató forró témákat taglalnak.

Jelen szöveg a Contributors oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség (is) adta.

Mi, Romániában, fokozatosan fordultunk a koronavírus jelensége felé, és amikor azt mondom, hogy „mi”, akkor itt az eleinte túlzottan óvatosnak tűnő hatóságokra, valamint a társadalom jelentős részére utalok, mely azt az álláspontot támogatta, hogy késleltetni kell a járvány fejlődési görbéjét. Megértettük, némiképpen ösztönösen, hogy előbb a vírus terjedésének gondját, gyakorlatilag a közegészségügyi kérdést kell kezelnünk, azután kell foglalkoznunk a többi származékos hatással – például a gazdasági visszaeséssel, függetlenül attól, hogy milyen formában jelentkezik vagy fog jelentkezni.

De gyakran felmerül a dilemma: vajon

nem éppen az kellene, hogy megőrizzük a gazdasági ágazatok és tevékenységek többségének működőképességét?

Nem kellene most inkább a sebezhető lakosságot gyorsan elszigetelnünk, míg a fiataloknak és az erőseknek dolgozniuk, fogyasztaniuk kellene, élelmet hordva az idősek ajtói elé és fenntartva a gazdaságot? Létezik ez a vélemény, hogy valahogy keljünk birokra a vírussal, hogy megmentsük a gazdaságot, de én ezt, pillanatnyilag, nem tartom időszerűnek.

Most mindnyájan a koronavírus-jelenség alakulásának megértése stádiumban vagyunk, értékelve és számításba véve a kockázatokat (ang. „contain the risks”), mint például:

– ha robbanásszerűen megnőne a esetek és ebből következően a súlyos esetek száma, akkor az egészségügyi rendszer meg tudna ezzel birkózni, vagy két hét múlva olyan helyzetben találjuk magunkat, mint amilyenben Olaszország vagy Spanyolország van most? Bár Románia Olaszországnál és Spanyolországnál jobban áll a százezer lakosra eső intenzív terápiás ágyakat illetően, gondunk van a lélegeztetőkészülékek számával, jelenleg ugyanis csak 1300 van. A rendszerünk gyakorlatilag csak ennyi súlyos esetet képes egyszerre kezelni;

– aztán azt feltételezve, hogy nem lettek volna az adminisztratív korlátozások, vagy ezek lazulnának a következő hónapokban: ha elhagynánk a lakásunkat, akár egyénileg, a családdal vagy barátok szűk csoportjával, akkor mekkora a kockázata annak, hogy a vírus megfertőz bennünket, vagy egy hozzánk közelállót, a következő 3-6 hónapban? Mekkora a súlyos esetek kockázata? Egyes információk szerint 60-70 százalékunk megfertőződhet a következő hónapokban, sokan tünetmentesek lennénk, vagy csak enyhe tüneteket mutatnánk és egy tized alatt lenne a súlyos esetek száma. De ezeket a hipotetikus arányokat valahogy magunkra kell vetítenünk, fel kell azokat dolgoznunk. Az egészségügyi rendszer melyik ponttól kezdve lenne hirtelen elégtelen, más szavakkal, mikor következne be az, hogy egy hozzánk közelálló súlyos tüneteket mutat és nem lenne hely számára a kórházban, ahogy az most Olaszországban vagy Spanyolországban történik?

Mindezek olyan kérdések, melyeket a válasz közben tanulunk és figyelünk meg.

Meglehet, hogy 4 vagy 6 hét múlva mindnyájan többet tudunk és sokkal megfelelőbben állunk hozzá a vírus helyzetének alakulásához. Tudni fogjuk, hogy az indokoltnál jobban ijedtünk meg, vagy ellenkezőleg, elégtelen forrást biztosítottunk és a jelenség még eltart.

Tehát az ismeretlen helyzettel szemben normális dolog egy időre visszavonulni, míg nem találunk egy koherens megközelítési módot – társadalomként és adminisztratív hatalmi szinten. Illúzió birokra kelni a láthatatlan vírussal, nem tudva, hogy miként hat a társadalomban és azt feltételezve, hogy a világ majd menet közben alkalmazkodik, hogy megtalálja az optimális megoldást, betartja a távolságtartást, amikor arra felszólítják, társadalmilag felelősen viselkedik és így tovább. Olaszország, Spanyolország, Franciaország, Nagy-Britannia, Németország vagy az AEÁ megpróbálkoztak ezzel, egy héttel később pedig részben vagy teljesen le is blokkoltak. Ha a gazdasági folyamatosság megoldása gyorsan rendelkezésre állt volna, akkor biztosan alkalmazták volna már mások, akikről sokkal jobb véleményünk van, mint magunkról.

A kaliforniaiak, akik az elmúlt napokat a tengerparton töltötték, vagy a bajorországiak, az egész iparukkal, nem akarták volna működésben tartani a gazdaságukat? Ők nem féltik az állásukat és a jövedelmüket? Nem félnek attól, hogy összeomlik a gazdaságuk? A gazdasági ütem fenntartására irányuló minden óhajuk ellenére úgy döntöttek, legalábbis rövidtávon, hogy szünetet tartanak. Amíg a közegészségügyi helyzet kezelhetővé válik.

Egy másikfajta nyugtalanság következik: meddig fogunk így az otthonunkban maradni?

Mivel nem vagyunk hozzászokva a társadalmi szünet gondolatához, az elszigeteltség első napjai után biztosan felmerül bennünk ez a fajta kérdés: meddig tart? Egy hónapig? Két hónapig? Három hónapig?

Az a véleményem, hogy miután a koronavírus-jelenség kezelésében érintett összes jelentős szereplő megtalál egy optimális megközelítési módot, a jelenlegi korlátozásokat – fokozatosan – fel fogják oldani.

Hirdetés

– ha azt látnánk, például, hogy a húsvéti ünnep után nem lesz hirtelen 30 000 esetünk, amelyekből 2-3000 súlyos (ami egészségügyi rendszerünk korlátait feszegetné);

– ha menet közben kipróbálnánk, hogy egy időre elszigeteljük a drága öregjeinket és azt látjuk, hogy máris vannak önkéntes egyesületek az ellátásuk biztosítására – itt egy példa;

– ha azt látjuk, hogy Európában néhány hét alatt túljutunk a járvány maximumán;

akkor – április vége felé – sor kerülhet az összes korlátozás fokozatos lazítására.

Menet közben olyan későbbi változatokról is beszélhetnénk, mint:

– a bizonyos kornál (65 év) idősebb személyek és az egészségügyileg sebezhetők hosszabb időre – egyesek 3 hónapról beszélnek – történő elszigetelése, ellátásuk biztosításával. Ezt a modellt jelentette be Izraelt, de most még nem tudjuk, hatékony-e. Ebből további kérdések származnak: hogyan gondoskodunk a városok vagy falvak magányos időseiről, ki foglalkozik velük, ha a gyermekeik távol vannak? Íme, egy elméletileg jó ötlet, nem tudjuk, hogy a valóságban is működik-e majd;

– a mozgásszabadság fokozatos visszaadása, bizonyos korlátozások fenntartásával. Nagy mulatságok vagy összejövetelek valószínűleg nem lesznek jó néhány hónapig;

– aztán hogyan fogunk megfelelő módon válaszolni az új járványhullámokra, miután az elsőn túljutottunk. Úgy tűnik, hogy egy évnél hamarabb nem lesz széles körben elérhető oltás, tehát azokat a kezeléseket kell majd általánossá tennünk, melyekről azt látjuk, hogy működnek.

És szintén fokozatosan újraindulnak a gazdaság motorjai.

Májusban újra bele kellene lendülnünk egy bizonyos ütemben, legalábbis fokozatosan.

A motorok most a bolygó jelentős részén elakadtak, ami recessziót von majd maga után, vagyis két egymást követő nehéz negyedévet, ami a GDP csökkenéséhez vezet. Ám ez olyan ár, melyet szinte valamennyi ország hajlandó volt megfizetni és igyekszik az adminisztratív döntések által súlyosan érintett lakosság és iparágak megsegítésével kisebbíteni ennek az árát.

Eddig nincs egyetlen példánk sem olyan jelentős országra, mely hagyta volna legalább a februári szinten működni a gazdaságát.

A sokkhatás elmúlása után tudni fogjuk, hogyan kezeljük a járvány más kihívásait is, fokozatosan pedig visszatérünk majd egy „új normalitáshoz”. Ez valószínűleg nem az a „normalitás” lesz, amihez hozzá voltunk szokva.

Hirdetés