Jelen szöveg a Dilema Veche oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Egy egyszerre politikai és akadémiai vita lebeg a fejünk felett, amióta beléptünk az EU-ba: az EU nem hagy bennünket „fejlődni”.

A gonosz EU 3 százalékos költségvetési hiányt kényszerített ránk. Ez jobban visszatart bennünket, mint amennyire a láncok a hegynek kötötték Prométheuszt. Az EU keményebben rákapott a májunkra, mint a titán belső szervével foglalkozó sas. Ha legalább bátorságunk lenne felemelnünk a homlokunkat, letépni a láncainkat és a szemébe mondani: figyelj ide, EU hölgyem, fejlődni akarok, vágd le a láncaimat, hagyjál repülni, hagyd, hogy 5-7 százalék legyen a költségvetési hiányom.

Ezt az itt eltúlzott, mondjuk úgy, prométheuszi módon leírt narratívát hallottuk folyamatosan Băsescutól, Tăriceanutól, Dragneától és sokan másoktól.

Ahogy közeledik egy-egy választás, úgy dagad ki a politikai osztály vénája, mely nem nagyon tud eredményeket felmutatni:

az EU a hibás, nem hagyott fejlődni bennünket, tépjük le a láncainkat! Emlékeznek, hogyan lamentált e témában Liviu Dragnea az európai parlamenti választás előtt? A legutóbbi, legprimitívebb és legdiszkósabb forma Eugen Orlando Teodorovici-tól (a Dăncilă-kormány pénzügyminisztere – a szerk.) érkezett. Ennek a Prométheusznak tényleg sikerült 5 százalékig tolni az idei hiányt, tehát csak figyeljenek, micsoda fejlődési ugrás leselkedik ránk.

Nos, újra komolyra fordítva a szót, amiről ezek az emberek nem beszélnek: Románia tényleg az európai átlag feletti mértékben fogyaszt „fejlesztési” pénzeket. Komolyan beszélek, ne nevessenek. A GDP-n belüli (vagy költségvetésen belüli, ez két külön dolog, de az irány ugyanaz) fejlődés versus fogyasztás statisztikája szerint

Románia az átlag felett van a fejlődésre fordított pénzek terén.

Azt kérdezik, hogy egy olyan országnak, melyet nem lehet autópályán átszelni az egyik végétől a másikig, hogy lehetnek sok éve jó statisztikái a fejlődési beruházások terén? Nem látták, milyen szép járdaszegélyeink vannak? Nos, igen, a járdaszegélyre fordított pénz szintén „fejlesztési”, mert a járdaszegély nem helyettesíti sem a nyugdíjat, sem az ételt, tehát ez nem fogyasztás.

És az európai pénzek? Melyek lényegében „fejlesztési” pénzek, ugye, hisz erre kapjuk őket. Nos, ha az európai pénzeket is hozzászámítjuk, akkor Románia fejlődése dübörög, parazsat eszik, füstöt ereget. Statisztikai értelemben.

Nézzenek körül.

Olyan országban élnek, amely az utóbbi 12 évben több mint 45 milliárd eurót nyelt el az Európai Uniótól. „Fejlesztésre”.

És amely ország minden évben még ennél is több pénzt fordított „fejlesztésre” az állami költségvetésből, a híres Fejlesztési Minisztériumon keresztül. Tehát fejlesztési pénzünk van, Fejlesztési Minisztériumunk van, hol van akkor a fejlődés?

Rendben, ha ez a „fejlődés” kifejezés üres szónak tűnik, mely jól hangzik, de nem mond semmi konkrétat, akkor azt mondhatnám, hogy részben igazuk van. Eléggé visszaéltek ezzel a szóval, tehát bizonytalan körvonalúvá vált. Vegyünk egy pontosabb példát: az infrastruktúrát.

Románia az európai átlagnál többet költ infrastruktúrára.

Igen, az az ország, mely úgy ünnepelte meg az egyesülés centenáriumát, hogy a 100 éve egyesült tartományokat nem köti össze hegyeken átvezető autópálya. Pontosan ez az ország az európai átlagnál több pénzt költ infrastruktúrára: a közúti infrastruktúrára fordított közberuházások a GDP 3,1 százalékát teszik ki Romániában, míg az európai átlag 1,8 százalék.

Itt az ideje lemondanunk a források és beruházások hiánya miatti fejletlenség mítoszáról. A fentebbi statisztikai igazság a terepen tapasztalható igazságot leplezi el: sok pénzt fordítunk fejlesztésre, de rendkívül rosszul, átpolitizáltan és koherencia nélkül költjük el.

Tudják, miért vannak szép járdaszegélyeink, de nincsenek autópályáink?

Lényegében azért, mert az autópályák több megyén haladnak át és egyetlen szociáldemokrata (PSD) kiskirály, de még polgármester sem dicsekedhet el velük. Az autópályának nincs politikai patrónusa, aki megküzdene érte.

Az az alapvető gond, hogy Romániában

a „fejlesztési” pénzek az állampárton belüli politikai támogatásért folyó alku egyik formájává váltak.

Legszívesebben PSD-t mondtam volna, de az a fájdalmas igazság, hogy súlyosabb a helyzet. Nem az Országos Helyi Fejlesztési Program (PNDL – „Dragnea tolla”) találta ki ezt a munkamódszert. Így járt el Adrian Năstase is, Elena Udrea is, amikor fejlesztési miniszter volt és kitalált magának egy saját játékszert – az Országos Beruházási Vállalatot (CNI) (ezek mindenféle fellengzős dolgokat találnak ki, melyekből aztán életünk híres betűszavai lesznek). És íme, most, miközben Dragnea börtönbe került, a mechanizmus látványosan állja a sarat. Mert saját életet él. Ha annyit mondok, hogy csak a Mentsétek meg Romániát Szövetség (USR) mondja határozottan és világosan – ebben a mostani politikai válságban, amikor mindenkinek vannak ötletei, hogy mit kezdjünk azokkal a parlamenti szavazatokkal – 9% –, hogy a PNDL egy felszámolandó rákos daganat, azt fogják állítani, hogy a pártomat akarom fényezni, tehát nem mondom.

A Bizánci Birodalomban a császárnak listája volt azokról a helyi notabilitásokról, akik évente egyszer Konstantinápolyba érkeztek és több zacskónyi pénzt kaptak. Semmit sem kellett érte tenniük.

Azért kapták ezt a pénzt, mert léteztek, lélegeztek és a császárt támogatták.

A császár költségvetésének nagy részét ezek a zacskók jelentették. De azok más idők voltak, az embereknek nem kellett „fejlesztési” terveknek és bonyolult betűszavaknak álcázniuk a zacskókat. Időközben kifinomulttá váltunk.

Dragnea fontos fordulópont volt. Dragneáig a PSD összes elnöke a bukaresti nomenklaturisták (kommunisták és poszt-kommunisták) vékony rétegéből származott. Románia decentralizálódásával egyidejűleg a PSD is egyre inkább a helyi kiskirályok föderációjává vált. Dragnea Pontával szembeni pártpuccsával a kiskirályok föderációja felváltotta a Központot. Központ nélkül hogyan akadályozhatjuk meg, hogy a „fejlesztési” pénzek a fejletlenség bizánci rendszerét táplálják?

Mint mondtam: miért nincsenek autópályáink? Mert az autópályáknak az a rossz szokásuk, hogy

több megyén haladnak keresztül, tehát nem lehet a PSD-n belüli politikai támogatásról szóló alkukban felhasználni.

Egyszerű, abszurd, igaz. Hasra ütve, kritériumok nélkül osztogatjuk a pénzeket kis projektekre. A polgármesterek szeretik, sőt, még a közvélemény is szereti (és bizonyos mértékig igaza is van, legalább van valami látszatja – még akkor is, ha 2000 lejbe kerül egy kis izzó a parkocskában és a városka nem kötődik semmilyen autópályához, legalább a polgármester úr csinál valamit és nem neki kell autópályákkal foglalkoznia, tehát nem az ő hibája, ugye?).

Ezzel szemben az Országos Közúti Infrastruktúrát Kezelő Vállalatnak (CNAIR) (igen, annak az autópályásnak) sikerül állandóan nem elkölteni az évente neki biztosított több milliárd lejes költségvetést. Az is tény, hogy projekt nélkül nem lehet autópályákat építeni. Ám a CNAIR azért nem fektet nagy infrastruktúraprojektekbe, mert az ottani pártnomenklatúrára semmilyen irányú nyomás nem nehezedik:

egy projekt eltart néhány évig, tehát túlnyúl bármilyen miniszteri mandátumon és egyetlen kiskirály sem erőlködik az ügyben.

Az Európai Alapok Minisztériuma és az Európai Bizottság könyörög nekik: gyerünk, álljatok elő ti is egy projekttel, valamivel. Semmi. Csak két jelentős infrastruktúraprojekt van csőre töltve az európai pénzekből megvalósuló nagyinfrastruktúra-program keretében, holott a költségvetési ciklus 2014-ben kezdődött (és ha bölcsek lettünk volna, az előkészületeknek már 2012-ben el kellett volna indulniuk). Az első az Otopeni felé folytatott metró (amit mi [a Cioloş-kormány – a szerk.] küldtünk el a Bizottságnak), a második pedig a Brăila és Galaţi közötti Duna-híd (gyanítom, hogy némi szerencsével egy brăilai PSD-s kiskirály volt egy ideig főnök a kormányban és folyamatosan nógatta őket).

Igen, csak ez a két nagy projekt. Az egész országban.

A projektek nem a fán nőnek.

Sok munka, idő és igyekezet kell ahhoz, hogy megvalósuljanak. Az Európai Alapok Minisztériumában (MFE) 2016-ban létrehoztunk egy főosztályt nagy projektek írására. Egyfajta kétségbeesett megoldás volt: nem állhatunk a több milliárd euróval elköltetlenül és nem könyöröghettünk a Közlekedési Minisztériumnak, hogy kérje meg szépen az alárendelt cégeket, írjanak projekteket. Tehát az MFE-hez vonjuk az ügyet, megállapodást kötünk egy európai fejlesztési bankkal, készre megírjuk nekik a projekteket, odaadjuk a pénzt, hogy nekiálljanak az építésnek. Ha hagyták volna működni azt a főosztályt, mára már az asztalon lennének a projektek, a pályázatok pedig elindulhattak volna. Nagyjából ez egy nagyinfrastruktúra-projekt életciklusa – nagyjából tíz év az ötlettől a megvalósulásig. Ebből az első két-négy évben készül el a megvalósíthatósági, a tervezési és a pályázati rész. Most Németországról, Ausztriáról, okos cégekkel és közigazgatásokkal és remek autópályákkal rendelkező országokról beszélek.

Néhány havonta leváltott miniszterrel és ha nem ők vágják át a szalagokat, akkor érdektelen kiskirályokkal nem nagyon érhetünk el ilyesmiket.

Csak ha sikerülnie valamiféle szigetekké változtatni a közigazgatás működő részeit. Nyilvánvaló, hogy amikor a PSD visszatért az Európai Alapok Minisztériumába, felszámolta az általam létrehozott főosztályt. Ostobák, ma azzal dicsekedhettek volna, hogy építőtelepeket avatnak fel.

Tehát pénzünk van. Politikai nyomásgyakorlásunk van, de ellenkező irányú: a neofeudális fejletlenség felé. Közigazgatásunk nincs. Mit lépünk? Erről majd máskor.

***

Cristian Ghinea az USR–PLUS Szövetség európai parlamenti képviselője. Álláspontjai a személyes véleményét képviselik.