Drága Anya! Csöpike megette a hátizsákomat! Avagy egy viszontagságos vonatút Európa felé

Az Európai Bizottság DiscoverEU nevű programjában kisorsoltak 60 950 utazási bérletet az unió fiataljai között, köztük 2343 romániai fiatal is lehetőséget kapott a kontinens bejárására. A környezetvédelem jegyében a szerencsések vonattal fognak utazni. Mi egy kissé előreutaztunk az időben, és elfogtuk egy hazai srác édesanyjának küldött e-mailjét, aki Bukarestből fog elindulni a nagy kalandra a CFR egyik járatával. A levelet alább közöljük:

„Drága Anya!

Három napja búcsúztunk el a bukaresti pályaudvaron, és már majdnem Élesdnél járunk.

A lelkemre kötötted, hogy amint lehet, írjak, de hidd el, eddig nem igazán volt rá alkalmam, mert előbb nem volt jel, majd lemerült a telefonom, a vonaton meg se internet, se áram.

Most is csak azért tudtam visszakapcsolni a mobilomat, mert Alin, háromfős csapatunk egyik tagja fizika szakos, és sikerült a Dorel bácsi tyúkbélcujkájából, a kutyája trágyájából, valamint egy fél pár tornacipőből áramfejlesztőt eszkábálnia. Hamarosan leírom, ki az a Dorel bácsi és a kedves jószága, ám vegyük sorra a kalandokat.

Az egész azzal kezdődött, hogy Brassó után elütöttük azt a medvecsaládot.

Addig viszonylag jól haladtunk, csak két és fél órás késésünk volt, de ezzel aztán jó sok időt veszítettünk. Volt az egy fél nap is, mire a tűzoltók és a csendőrök összeszedték a maradványokat, szétoszlatták az állatvédők tüntetését, majd jelentős mennyiségű sós kávéval sikerült nagy nehezen kijózanítani az időközben lerészegedett mozdonyvezetőt.

Én akkor már a folyosón ültem a bőröndömön, kiderült ugyanis, hogy három, később felszállt utasnak is arra a helyre szól a jegye, amelyikre az enyém. Később azonban a folyosóról visszaküldtek a kupéba, mert felszállt egy hagyományőrző néptánccsoport, az ő jegyük pedig a folyosóra szólt.

Így ezt a levelet már a csomagtartóról írom,

de kérlek, ne aggódjatok apával, már egészen megszoktam itt, nem is vágnak annyira a rácsok.

Ez van, nincs mit tenni – ahogy a kalauz mondta széttárt kezekkel, amikor a helyjegyemet lobogtatva reklamálni próbáltam neki.

Dorel bácsi, a juhász és hű társa Segesvárnál szálltak fel, és amint meglibbentette a subáját, egyből lett helye neki is, a kutyának is, mert két utas falfehéren kitántorgott a kupéból. Dorel bácsi kutyája valójában egy szamár, de Dorel bácsi azt mondta a kalauznak, hogy szó sincs szamarakról, az állat egy öreg bernáthegyi, és egyébként is van jegye, szóval nincs kecmec.

Csöpikének hívják, és az ő jegye is az én helyemre szól.

Ez van, nincs mit tenni – tárta szét a kezét a kalauz, miközben bocsánatkérő pillantást vetett ránk.

Dorel bácsi amúgy egészen jó fej, adott a cujkájából, ami csak ízre rossz, igaz, aztán azt is megmondta, miből főzte. Ioana, csapatunk harmadik tagja ekkor hányta le Alint, de igazából a többi szag között elvegyül már ez is. (Közben egyébként Csöpike megette a kisebbik hátizsákomat, remélem nem abban voltak az irataim.)

Most azért ácsorgunk Élesd előtt, mert ötödször is lerobbant a mozdonyunk, ezúttal nem lehetett megjavítani,

a Brassóból utánunk küldött pótmozdony pedig elütött egy medvét és egy őt fényképező állatvédőt.

Reméltem, hogy ezt a levelet már a kétnapos bécsi városnézés közben írhatom meg, ám nem úgy alakultak a dolgok. Ez van, nincs mit tenni. Így aztán csak annyit kérek, hogy küldd utánam apát autóval Váradig, hogy vigyen haza! Majd megnézem Európát a neten, a fene ott egye meg az egészet.

És még valami: mielőtt hazaérek, kérlek vigyétek ki a kisvonatot a szobámban lévő terepasztalról és égessétek el!

Ölel szerető fiatok!

P.S.: Help!”