Az írás eredetileg a dw.com-on jelent meg. Kiemelések tőlünk – a szerk.

Az erdélyi magyaroknak csupán 10 százaléka tekinti hazájának Romániát, egy frissen nyilvánosságra hozott felmérés szerint (Transylvania Inquiry). Ez az eredmény egyrészt a Budapest által az utóbbi tíz évben finanzírozott nacionalista politika sikerét tükrözi, de Bukarest képtelenségét is arra, hogy bizonyítsa a magyarok számára: az állami intézmények előtt egyenlőek a románokkal. Több mint egy évszázaddal Erdély és az anyaország egyesülése után az itteni magyarok idegenként érzik magukat Romániában. Mégis, közel 50 százalékuk Erdélyt tartja hazájának, 95 százalékuk erősen kötődik Erdélyhez, és majdnem 80 százalék vallott a Székelyfölddel és Magyarországgal kapcsolatos kötődéséről is.

A jelenkori hibák, amelyeket Bukarest hanyagsága okoz, Budapest malmára hajtják a vizet,

ahogy az Erdélyi történet című trilógia egyik szereplője mondta: „minél rosszabb, annál jobb” (Bánffy Miklós regényét, amely eredetileg 1934 és 1940 között jelent meg, románra fordítva a Román Kulturális Intézet publikálta 2019-ben). Bánffy Miklós az 1918 előtti Erdély életképeit mutatja be, szalonnával és pálinkával, multikulturalizmussal, palotákkal, vadászatokkal, nacionalizmussal és rövidlátó politikával, mert a magyar parlamenti politikusok „nem értették meg, hogy a népeket a saját érdekeik vezérlik”, és hogy ezek „megértése, elfogadása és összehangolása biztosíthatja bármely kormányzás erejét és nyugalmát”.

1918 után minden megváltozik a magyarok számára. A történelem megbünteti őket, számos kastélyt magára hagynák, az arisztokraták, de nemcsak ők, elmenekülnek, akik maradnak, azokat kényszerítik, hogy beszéljenek románul, ahogy korábban a más nemzetiségűeket kötelezték arra, hogy a magyar nyelvet használják mindenütt.

Az egyesülést „vasvillával” valósították meg, és egyet jelentett a központosítással, a bürokrácia burjánzásával, az átpolitizáltsággal és a kulturális elértéktelenedéssel,

ahogyan leírta a múlt század 20-as éveiben a nagy unionista erdélyi pedagógus, Onisifor Ghibu (1883-1972). Rögtön az egyesülés után gyorstalpalókra küldtek tanulatlan embereket, írástudó munkásokat, akiket aztán Erdélyben tanítókként használtak, az oktatás államosításának első kísérlete keretében. Értelmetlen bosszúhadjáratok voltak, azon végtelen, körkörös történelmi revansok jegyében, amelyek révén hiábavaló konfliktusok maradnak fenn. A központosítás, amelyről Ghibu beszélt, mai napig meghosszabbított hagyománnyá vált, amit az a félelem táplál, hogy a magyarok nehogy visszanyerhessék az Osztrák-Magyar Monarchia idejében meglévő anyagi és kulturális befolyásukat.

Erdély és Románia egyesülésének nemzeti ünnepe azonban nem az egységesülésről, a traumák gyógyításáról vagy a másik megértéséről szól.

A nemzeti ünnep a többség hatalmáról szól, mert a katonai parádé szervezői és a szónoklatokat tartók megfeledkeznek az erdélyi élharcosok nagylelkűségéről, akik még tudták, hogy Erdély nemcsak román, hanem magyar és német és zsidó is.

Az egyesülés emiatt nem volt feltétel nélküli, és az erdélyi vezetők, akik a korábbi években a magyarosítás ellen harcoltak, egy autentikus demokráciáról álmodoztak. Ezért azzal kezdték „az új Román Állam kialakításának alapelvei”-t a gyulafehérvári nemzetgyűlés határozatában, hogy „Teljes nemzeti szabadság az összes együtt élő népnek”. Ennek megfelelően:

„Minden nép számára a saját nyelvén biztosít oktatást, közigazgatást és ítélkezést az illető néphez tartozó személyek által, és a lakosok számának arányában minden nép képviseleti jogot fog kapni a törvényhozó testületben és a kormányzati szervekben.”

1918-ban az erdélyi politikai vezetők saját korábbi, a budapesti országgyűlésben tett erőfeszítéseik alapján tudták, milyen fontosak a kisebbségeknek adott politikai és kulturális jogok, és mennyire lojálisak lehetnek a kisebbségiek egy multietnikus államban, ha tisztelik őket. Elég hamar azonban, sokan ezen politikusok közül a bukaresti parlament immoralitása miatt elárulva érezték magukat, miközben mások belevetették magukat a kompromisszumok világába.

Mindenki arra számított, hogy az Ókirályság erőfeszítéseket tesz majd azért, hogy utolérje Erdélyt, amely fejlettebb és civilizáltabb volt. Alexandru Vaida-Voevod, aki részt vett az új határokról szóló trianoni tárgyalásokon, később azt írta az emlékirataiban, hogy

„a magyar grófok grandomániája, politikai vagy konvencionális kapcsolataikban, demokratikusabb volt a bukaresti politikai parvenük viselkedésénél”.

Az Erdély és az ország többi része közti törésvonal kiújulni látszik manapság, amikor úgy tűnik, hogy Erdély, lassan-lassan, megelőzi a többi provinciát.

Budapest intenzíven befektet a magyar közösségben, nemcsak az oktatásba, hanem a mezőgazdaságba, a kisvállalkozásokba és a tömegmédiába is. A magyar többségű települések, amelyeket a román hatóságok szándékosan magukra hagynak, hamar talpraállnak, és sokkal inkább foglalkoztatja őket a magyarországi politika, mint a romániai. Ugyanakkor, a nagy hagyománnyal rendelkező erdélyi városok nem állnak egy helyben, és egyre több román választja a Nyugat felé vezető autópályát, mint azt, amelyik Bukarestbe visz.

Románia természetesen egy erős, egységesült ország, amely ellenőrzi a történelmi provinciáit és az esetleges centrifugális mozgásokat – de hagyja, hogy a magyar kérdés visszaüssön és repedéseket okozzon egy olyan építményen, amelyet eleve torz módon alkottak meg.