Jelen szöveg a Marginalia oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.
Közismert, hogy a pedagógiának és általában véve az iskolának az a feladata, hogy megállítsa az agresszivitást és a „társadalmi ostobaság” megerősödését. Ez utóbbi „lekapcsolja az aktív intelligenciát, megfojtja az alulról jövő kritikát és az értéktelenség kiválasztódását segíti elő”.
Olvasson még:
A „társadalmi ostobaságnak” megvan a saját elitje,
mely úgy strukturálódik, ahogyan „a nyáj felépül: a szamár doktori címet szerez és bölcselkedővé válik, a kutyák jogi végzettséget szereznek, pisztolyt kapnak és jogot arra, hogy farkasoknak tartsák magukat: géta-dák farkasoknak. A nyelvből nyelvezet, a nyelvezetből pedig ugatás lesz. A tapsok és az üdvrivalgások váltják fel a közvéleményt és szabad akaratot”, ahogy azt I. D. Sîrbu író meséli nekünk.
De a gyermekeink nevelésével foglalkozók emberi lezüllését is aggasztónak kellene tartanunk.
Amikor a nyomorúságos fizetés nem fedezi a kifizetetlen számlákat, akkor már senkinek sincs kedve Balzacról beszélni az egyetemes irodalom órán, vagy sziklevelűekről a biológiaórán. A tartós szegénység lerombolta a pedagógusok erkölcsi és intellektuális struktúráját. Akaratukon kívül. A kezdet ismert, a szocialista pedagógia, mely az „új embert” akarta előállítani, és „ami” újra divatba jött.
A tanfelügyelőségekből kikerülő „igazságok” szörnyűségesebbek a hajdani korok dinoszauruszainál.
Nézzék csak meg a képüket, „mérlegeljék őket emberként. Most az egész ifjúság lelkét tartják a kezeik között, tőlük függ a jövőtök, rajtuk keresztül pusztulunk el szellemként és kultúraként”. Ez lehet egy konkrét válasz az érettségi és a különféle képességvizsgák, felvételik és más hasonló megmérettetések során elkövetett pedagógiai és szervezési fejetlenségekre. Nem tudja a bal kéz, mint akar a jobb.
Ma egészségtelen iskoláink vannak unott, legatyásodott, elveszett tekintetű, a vakációs hónapok unalma és szegénysége által letaglózott tanárokkal.
A monoton mindennapok megváltoztatására a minden ősszel elkövetkező tanévnyitó képezi az egyedüli alternatívát, a legyőzhetetlen gondjaival: mindenféle, rohamléptekkel érkező és gyakran kifizetetlen számlák, elszállt és ideges gyermekek, undorral vagy egyáltalán le nem adott leckék, nyomorúságos fizetés, amilyet egy analfabéta hordár kaphatott egy 18. századi flamand kikötőben. Hallottam két diákot a tanárnőjükről beszélni, aki ugyanazzal a „zsibvásári szoknyában” érkezett órára. Az egyik leszűrte a lényeget: „Hisz tanárnő!”
De mikor volt ez másképpen? Kir Panaiot Lavriotis, a 18. századi Bukarest mindenfélét tanító oktatója fogalmazta meg az annyira profetikus szlogent:
„Kis bér, de nagy erőfeszítés!”
Ugyanebben az időszakban a nagy tudós Neofitot, a Szent Száva fejedelmi iskola egyik legismertebb oktatóját furkósbottal verték meg az egyik diákja, Bărcănescu bojár által felbérelt verőlegények, mert nem engedte át a vizsgán. Az iskola vezetősége kimondta az ítéletet: „Bojár, nincs mit tennünk vele”. Neofit pedig lemondott és elment a Balkánra.
Nemrég az egyik bukaresti középiskola román irodalom tanárnőjét alaposan helyben hagyta az egyik megbuktatott diákja, méghozzá az egész osztály előtt! Az osztály diákjai megtagadták a vallomástételt, a bántalmazót pedig nem lehetett kicsapni az iskolából, mert átment egy másikba (és csak egy bírságot kapott, mert a volt középiskolája udvarán kosárlabdázott), miután megalázta a tanárnőt, ez utóbbi pedig iskolaváltásra kényszerült az elszenvedett megaláztatás miatt. Íme, hogyan áraszt magából 18. századot a XXI. század, avagy: „Bojár, nincs mit tennünk vele!”