A Föld Szint 2022 novemberében jött létre, nevét az adta, hogy eredetileg a Sugás Áruház (a város rendszerváltás előtti, ma is működő áruháza) földszintjén kapott helyet, ám később pár emelettel fennebb költözött a lelkes csapat, mely jelenleg Fekete Zsolt, Ilyés Réka, Simon László és Vetró Barnabás művészekből áll. Van köztük színművész, aki zenél is, grafikus is, szabadúszó is, de talán, ahogy a művészeti térhez kapcsolódó koncepciójuk egyik alappillére az, hogy nem akarják a művészetet túlságosan behatárolni, illetve beszűkíteni azon tevékenységek skáláját, amelyeknek helyet, teret adnak, úgy őket sem szabad, lehet beskatulyázni. A kis csapat minden tagja részt vett a projektjüket ismertető beszélgetésünkön.

Milyen igény, hiány hívta életre ezt a teret, a Föld Szintet?

F. Zs.: A Föld Szint egy közös problémából született meg. Eredetileg hat-heten voltunk, akik ráeszméltünk, hogy van egy közös problémánk, egy hiányérzet, hogy kell egy tér, egy hely, ahol meg tudunk nyilvánulni, ahol eseményeket tudunk létrehozni, és ahol tudunk foglalkozni egymás munkájával, ahol van időnk egymás alkotásaira, egymás művészetébe betekintést nyerni. Ezt felismerve kezdtünk el helyet keresni, és ráleltünk a Sugás Áruház egyik üres terére, melyért eredetileg nagy bért kellett volna fizetni, de szerencsénk volt, így végül semmit nem kellett fizessünk, csak vigyáznunk kellett a helynek a biztonságára, meg arra, hogy amikor majd visszaadjuk, minden úgy legyen, olyan tisztán és rendben, ahogy kaptuk.

Sepsiszentgyörgyön már vannak a művészetnek terei – gondolok itt az EMŰK-re vagy a MAGMÁ-ra. Miért volt szükség még egyre?

I.R.: Az általad említett terek megkövetelnek egy bizonyos színvonalat, nem minden művésznek van esélye bejutni ezekbe, meghívást kapni ezekre a helyekre. Pedig az ott kiállító alkotókon kívül is van egy csomó jó művész, akiknek ugyanúgy térre, helyre van szükségük. Azért gondoltuk, hogy megnyitjuk ezt a szabadabb műhelyet, ahova bárki bejöhet, akár az is, aki nem művész.

Értsem ezt úgy, hogy én, ha nincs otthon egy szabad sarkom, betérhetek hozzátok rajzolgatni, sőt akár ki is akaszthatom nálatok a képemet?

F.Zs.: Igen, pontosan. Bár azt hozzá kell tennünk, hogy most már van egy bizonyos fajta szelekció, mivel amikor elindítottuk ez a projektet, akkor hirtelen nagyon elözönlöttek az emberek. Annyian jöttek, olyan színes és változatos volt a paletta, olyan sok volt a munka, hogy muszáj volt elkezdenünk szelektálni. De mostanra kicsit lejárt ez az első nagy hullám, megértették, hogy kik vagyunk, mit akarunk. Alapvetően nyitottak vagyunk arra, hogy az ország bármelyik pontjáról, bárkit befogadjunk.

Ha jól tudom, a tevékenységetek nem csak abból áll, hogy „teret adtok”, hanem vannak saját műhelyeitek is. Mesélnétek egy kicsit ezekről?

I.R.: Igen, ezek úgy születtek, hogy mindenki közülünk ért valamihez. Van, aki linózni, azaz linómetszeteket készíteni tud, van, aki zenélni. Ebből kiindulva kezdtük el a workshopokat, abban a reményben, hogy hátha be tudjuk vonni az embereket, hogy hátha nyitottak lesznek, hogy kipróbálják. És jöttek és kipróbálták, sőt egy idő után kezdtek minket meghívni például fesztiválokra, hogy tartsunk egy-egy workshopot. A repertoárunk kicsit a meghívásokra is reflektálva alakult ki, így jelenleg van linóműhely, dobműhely és ékszerkészítés is. Ez az alaprepertoár, de bővülni fog, hiszen kollázzsal, monotípiával vagy épp hangfürdővel is foglalkozunk.

F.Zs.: A jövőben igyekszünk majd „csomagokat” is kialakítani, mert például miután részt vettünk a Sepsibook könyvvásáron, és rengeteg iskolába jutottunk el.

V.B.: Bár ilyenek ettől függetlenül is kialakultak, például a Gödri Ferenc Iskola igazgatója egy teljesen más projekt kapcsán jött oda hozzám az áruházban beszélgetni, és látta, hogy a hátam mögött Réka épp foglalkozást tart, így elmesélte, hogy van egy pályázatuk, ami művészeti programokat, műhelyeket feltételez, s lényege az iskolaelhagyás csökkentése. Így ennek is a részeseivé váltunk. És más iskolákkal közös munka is kilátásban van, például a Constantin Brâncuşi Szakképző Líceummal is. Illetve vannak más szociális ügyekkel kapcsolatos terveink, például szeretnénk családi házakban foglalkozásokat tartani. Az ilyen foglalkozásokhoz egyelőre nincs terünk, így a helyszínekre megyünk, de reméljük, hogy a közeljövőben lesz.

F.Zs.: Szerintem az, amit mi csinálunk az mindenféleképpen, ha nem is konkrétan biológiailag, de gyógyító hatással van azokra az emberekre, akikkel mi foglalkozunk. Egyfajta útbaigazítás, útmutatás, egy kapaszkodó. Szerintem a művészet, a zene, a képzőművészet nagyon sokat segíthet azoknak a fiataloknak, akik éppen siklanak el, vagy már elsiklottak, de még nem mentek bele a nagyon sűrű, mély dzsungelbe.

Emlegettetek meghívásokat, pályázatokat. Kaptok-e az önkormányzattól vagy magánszemélyektől anyagi segítséget?

V. B.: Egyezkedünk. A jóindulat és az elismerés megvan, egy új tér kapcsán is kaptunk ígéretet, hogy az önkormányzat fizeti majd a bérleti díjat. Egyébként nekünk az a koncepciónk, hogy a foglalkozásaink során az élmény a lényeg, és ezért megpróbáljuk az eseményre való költségeket valahonnan behívni, hogy a résztvevőknek ingyenes lehessen. De ez vagy összejön, vagy nem. Az ideális helyzet az lenne, ha tudnánk rendezni az anyagköltségeket, és még egy kis honoráriumot is tudnánk adni annak, aki tartotta az adott foglalkozást, illetve megünnepelhetnénk a munka sikerét. Bár efelé tartunk, egyelőre ez még nem jött össze.

Nemrég megfordultatok a magyarországi Művészetek Völgye fesztiválon, illetve több erdélyi rendezvényen is részt vetettek. Hogyan juttok el ezekre? Hogyan találnak meg az emberek titeket?

I.R.: Gyakran személyes kapcsolatok által, illetve sokan a Facebook-oldalunkon látnak meg egy-egy workshopot, ami megtetszik nekik.

Szóval fontos nektek a közösségi média?

V.B.: Megadjuk neki, amit kell, de nem görcsölünk rá. A képnek hatalma van, szóval figyelünk a képi dokumentációra, ami felkerül a Facebookra is egy kis szöveges kiegészítéssel. Akármennyire is jó szívvel csináljuk a dolgokat, erre is szükség van. Én a Városimázs Irodában dolgozom, ahol a kollégáimtól látom, hogy milyen egy kommunikációs csomag. De mi többnyire improvizálunk, mert egyelőre nagyon nem tervezünk előre, az egyik esemény valahogy jön a másik után. Június-július folyamán voltunk visszavadító lovas táborban, voltunk a CAMP nemzetközi intenzív kortárs tánctáborban és fesztiválon Csíkszeredában, a magyarországi Művészetek Völgyén, itt, Szentgyörgyön a Kultúrpark nevű rendezvényen, majd következett a Simplicity, aminek keretein belül a TEGA, a helyi köztisztasági vállalat hulladék-gyűjtőpontjánál az elektronikus hulladékból kreatívkodtunk az Ifjúsági Iroda munkatársaival közösen, majd a gyergyószentmiklósi EgyFeszten is részt fogunk venni. A Facebook mellett az Instagramon is ott vagyunk, és Zsolt nemrég kapott egy olyan ígéretet, hogy egy zenei produkcióért cserébe kapunk egy weboldalt. Egyébként sok mindent próbálunk így barterkedve megoldani.

Többeteknek van emellett másik munkahelye, családja. Ez a spontán alakuló, fesztiválokra járó életmód hogyan egyeztethető össze ezzel?

V.B.: Feszítjük a húrokat. Illetve egyikünk az egyik, másikunk a másik helyszínre nem megy. Nem mindig jó mindenkinek az időpont, váltjuk egymást.

Emlegettetek iskolákat, táborokat. A fiatalok a célcsoportotok? Vagy felnőtteket is vártok a műhelyeitekre?

I.R.: Bonyolultabb a felnőttekkel kommunikálni, de ott vannak ők is a foglalkozásokon. A gyerekek hamarabb rákapnak, talán bátrabbak, nyitottabbak. Például a linóműhelyen eredetileg felnőttekre számítottam, aztán jöttek a gyerekek három éves kortól felfele. De volt hatvan év körüli részvevőnk is, aki azzal jött oda, hogy már 40 éve nem linózott, és szeretné megpróbálni. De mi alapvetően minden célcsoportot szívesen látunk, mindenkire nyitottak vagyunk.

Mik a hosszú távú céljaitok? Egy egyre inkább növekvő projektet láttok magatok előtt vagy lesz egy pont, amikor meg kell állni, hogy ne nőjön túl rajtatok?

S. L.: Én egy ilyen hálózatként tudom ezt az egészet elképzelni, úgy, hogy lesznek mini központjaink, amelyekben ugyanúgy meg lehet ezt az egészet pörgetni, vagy utazó kiállításaink. Valahol elkezdünk egy projektet, és akkor az átutazik egy másik városba, akár másik országba. Én így képzelném el.

I. R.: Én is mindenképp azt látnám, hogy ez még nője ki magát egy picit.

V.B.: Szerintem még nagyon az elején vagyunk. A novemberi alakuláskor más volt a csapat is, voltak, akik lemorzsolódtak, szóval ebben a formában még csak próbálgatjuk magunkat csapatként. Nem is ismertük egymást mind ezelőtt, illetve különböző generációból vagyunk, van, aki huszonéves van, aki a negyvenes éveiben jár – de szerintem ez nagyon is jót tud tenni a munkáknak. A jövő kapcsán meg, mivel én alapvetően éves ciklusokban gondolkodom az élet minden területén, azt mondanám, hogy a második év után lehet majd kicsit jobban látni, hogy honnan hova jutottunk el, és hogy hova tartunk. Most kint vagyunk, mert jó idő van, és próbálunk sokat menni, de ahogy jön majd a hideg, a benti eseményekre kell, hogy fektessük a hangsúlyt. Szóval vannak, lesznek ismétlődő periódusok, amiket még mi is meg kell, hogy ismerjünk. De persze, ötleteink, terveink, álmaink vannak, és szerintem is még nőni kéne. Nem túl nagyra, de azért nőni kell. Pont jó méretűre.

F.Zs.: Nekem nagyon nagy álmaim vannak ezzel. Úgy képzelem el, hogy mint egy nagyon-nagyon híres zenekar, amelyik mit tudom én, elmegy New Yorkba, nyom egy koncertet, aztán Velencébe, majd Tokióba, úgy a Föld Szint is működhetne ilyenszerűen. Semmi sem lehetetlen.

Az ötletelés mindig ilyen jól megy nektek? Az újabb és újabb műhelyek is ilyen lazán születtek, születnek meg, vagy energiát kell, hogy fektessetek abba, hogy tevékenységeket találjatok ki?

I.R.: Sima kocsmai beszélgetés alatt is születnek új dolgok. Egyikünk látott valamit, elmeséli, ráharapunk, aztán automatikusan elkezdjük tervezni a gyakorlati felét is, a logisztikát, hogy hogyan lehetne megvalósítani. Az ötletgyártással nincs gond, nagyon gördülékenyen megy, a megvalósítás néha kicsit bonyolultabb, de nagyjából mindig összehozzuk.

V.B.: Én álmodtam is tervet. Zsoltot fel is ébresztettem, hogy nehogy elfelejtsem. Szóval így is lehet, meg folyamatosan érnek mindegyikünket különböző hatások, amik beindítanak bennünk dolgokat. Most például egy gelprintes workshopon gondolkodom.

F.Zs.: Folyamatosan próbálunk fejlődni. De ahhoz, hogy fejlődj, ahhoz el kell, hogy kezd csinálni azt a valamit, amit szeretnél csinálni, tehát ki kell próbálni először. De szerencsére hatalmas a támogatás a csapat részéről, a csapat tulajdonképpen hozzájárul a személyes fejlődésünkhöz is.

Zárókérdésemmel visszatérnék a kezdetekhez: ma már a harmadik emeleten vagytok, de egy áruház forgalmas földszintjén kezdtétek a tevékenységeteket. Ez milyen élmény volt, mit jelentett?

I. R.: Ez egy szerencsés helyzet volt, mert épp a karácsony előtti, forgalmas időszakban kaptuk meg azt a teret, amikor mindenki vásárolt. A rengeteg ember pedig kezdetben csak nézte, hogy ezek a fura emberek ott vajon mit csinálnak? De lassan elkezdtek bemerészkedni a térbe. Olyan emberek is, akik általában nem mennének el egy kiállításra, de így, fésűvásárlás közben betekinthettek különböző művészek munkásságába.

V.B.: A kezdeti kontextus adta azt, hogy a meghökkentésre, a váratlan meglepetésre építkezhettünk, és ezt továbbra is próbáljuk használni. Szerintem mi abban különbözünk a város sok más ajánlatától, hogy nálunk a participatív, közösségi élmények vannak a középpontban, és nekünk nagyon fontos a szociális vonal, nem csak az értelmiségiekre koncentrálunk.