Miután Bereményi Géza a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét díszvendégeként fellépett a színpadra, és beszélni kezdett, rövidesen be kellett látnom, hogy itt a jegyzetfüzet nem segít. Bereményi ugyanis – amint azt beszélgetőpartnere, Nyáry Krisztán megfogalmazta – azok közé az írók közé tartozik, akik folyamatosan a saját életüket írják. A saját élet pedig történetekből, emlékképekből áll, és aki ismeri valamennyire Bereményi művészetét, a korai novellák világától (amelyekből idén, a szerző 75. születésnapjára jelent meg egy válogatás, Azóta is élek címmel), a Cseh Tamás-dalok szövegein (amelyeket, némi cizellálással néhány éve megjelentetett kötetben, a megejtően egyszerű és ugyanakkor jelzésértékű Versek címmel) és az Eldorádó című nagyjátékfilmen át a legutóbbi, vaskos „életregényig”, a Magyar Copperfieldig (amelyben beszélgetőtársa szerint „visszavette az életét”), az tudja, hogy ő bármilyen műfajban és műnemben ugyanazokhoz a témákhoz és motívumokhoz tér vissza makacsul, ugyanazok az életesemények inspirálják alkotásra. Ezen az élményanyagon keresztül elevenedik meg a kor, a világ, a történelem – ritkán látni olyan alkotót, aki pusztán azáltal, hogy személyes élményeket mesél, egyszersmind nagyon összetett történelmi tablót vázol fel: a történetein keresztül elevenedik meg a teljes magyar közelmúlt.

Bereményi Géza tehát mesélt, mesélt, mesélt,

én pedig egy idő után letettem az írószert és becsuktam a jegyzetfüzetemet: átengedtem magam Bereményi személyes és történelmi univerzumának.

Mesélt arról, hogy „a kezdet kezdetén magamban léteztem” (na jó, ez a Magyar Copperfield nyitómondata), az első emlékképe a nagymamájához kötődik, aki föléje hajolt, és az aláhulló haja csiklandozta a hasát, pelenkázta őt, és közben Lulikámnak szólította (a lurkóból), aztán később fakanállal ütögette a seggét, hogy bilire szoktassa. A nagyapjáról, aki mindig este jött haza. Aztán fokozottan tágult a kép, belefért az egy szoba-konyhás lakás, az udvar, ahol éltek, a lakók, a Teleki téri piac, ahol nagyapja, a kereskedő töltötte napjait. Mesélt a Kerepesi úti temetőről, ahol egy hadirokkanttal sétált, akinek nagyon határozott nézetei voltak a magyar történelemről, és pontosan tudta, kinek hol a helye a nemzeti panteonban, mert „mindig kell egy hős és egy áruló”.

Mesélt az óvodába (!) erőszakkal betüremkedő marxista világnézeti nevelésről,

arról, hogy az iskolából kirúgták a legjobb tanárait, hogy alkalmatlan újakat hozzanak a helyükbe, és hogy mekkora szabadságérzés volt, amikor elment a pápai kollégiumba tanulni. Arról, hogyan fedezte fel magának gyerekkorában legfőbb irodalmi sorstársát, Copperfield Dávidot, hiszen őt is egy rosszemlékű mostohaapa nevelte, és ő is megszökött otthonról. Mesélt „első haláláról”, amikor háromévesen diftériás lett, és nagyapja egy aranyrúddal vásárolta vissza az életét; és hogy túlélésének sztoriját később egy epidemiológiai szaklap is közölte.

És ugyanúgy, ahogy annak idején lassan kitágult számára a világ, az emlékezés révén, az írás folyamata közben mindezt az egykor felfedezett világot kívülről kezdte látni, mintha mással történt volna mindez, mással, aki mégis ugyanő.

Mesélt arról, hogy amikor megjelent az első kötete, A svéd király,

24 évesen csodabogárnak számított fiatal íróként, mert akkoriban a legfiatalabb magyar író a negyvenes Csurka István volt;

az akkori fiatal írók közül sokan ugyanis nem akarták publikálni műveiket, mert ahhoz kompromisszumot kellett volna kötni a cenzúrával, és erre ő sem volt hajlandó. Kardos Gáborról, a Magvető kiadó egykori igazgatójáról, aki mellesleg államvédelmis tiszt volt, és halálra rémisztette azzal, hogy bekérette őt az irodájába, hiszen tudta, hogy a fia két héttel azelőtt lett öngyilkos a nagy hatalmú apa szolgálati fegyverével. Akkortájt, mint fogalmaz, „impotens lett irodalmilag”, ezért filmmel kezdett foglalkozni, és Nemeskürty Istvánnak, a MAFILM vezetőjének hála elkészíthette első filmjét, A tanítványokat; Nemeskürty, mielőtt eltávolították volna állásából, úgy gondolta, hogy „még ezt az utolsó csínyt megengedi magának”.

Mesélt arról, hogyan ismerkedett meg a hetvenes évek elején Cseh Tamással, aki eleinte bizalmatlan volt vele szemben, mert az állhatatos barátkozási szándékából arra következtetett, hogy bizonyára rá állított belügyi besúgóval van dolga. Hogy aztán mégis sikerült meggyőznie: írjanak együtt dalokat. De csak azzal a feltétellel, hogy ezeket a dalokat nem adják ki, nem adják elő, kizárólag baráti körben énekelhetik. És hogy ezt a helyzetet „robbantotta fel” Gyurkó László, a Huszonötödik Színház igazgatója, aki fellépési lehetőséget ajánlott Cseh Tamásnak – aki egy franciaországi útjukon azzal „fenyegette meg” Bereményit, hogy csak akkor nem disszidál, ha otthon közönség elé állhatnak a dalokkal. És azt is elmesélte, hogy

Cseh Tamás visszautasította, ha azért dicsérték, hogy milyen szépen ír egykori szerelmeiről

a Fehér babák takarodójában, mondván: „Nem, azok a Géza női!” A többi már történelem.

Mesélt arról, hogy mind édesapja, mind nevelőapja révén erdélyi gyökerei vannak, a közönség soraiban például ott ül unokaöccse, édesapja bátyjának, Vetró Artúrnak a fia, Vetró András szobrász. És ezért, ha ő itt körülnéz, a kolozsvári könyvéten, a Bánffy-palota udvarán, egy idézet jut eszébe:

„Ime, hát megleltem hazámat.”