Jelen szöveg a Dilema Veche oldalán megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök nyilatkozatát, mely szerint Románia az első világháború végén „megszállta Észak-Bukovinát” a bukaresti sajtó visszafogott felháborodással fogadta. Az újságírók újra abban a kényelmetlen helyzetben találták magukat, amikor valaki vagy valami ellentmond egy jól meggyökeresedett, az általános műveltségük egy elfelejtett szegletében megbújó hitüknek, de azt tapasztalják, hogy nem rendelkeznek azonnali érvekkel a váratlanul felbukkant szentségtörő helyretételéhez. A jóérzés tiltakozásra készteti őket, de nem segítik ebben őket sem az ismereteik, sem a napi politikai kommentárokban általában nagyon is hasznos tollfogatásaik sem.

Ezzel szemben a Facebookon mentőövet nyújt egy látszólag avatott kommentelő. Állítása szerint, nem is számított másra Zelenszkijtől. Nem is csoda, ha arra gondolsz, hogy

az ukrán elnök szovjet tankönyvekből szerezte első történelmi ismereteit.

Azokból tudta meg, hogy a háború végén „Galícia legnagyobb részét lengyel csapatok foglalták el, Észak-Bukovinát a románok foglalták el, Csehszlovákia pedig Kárpátalját vette el”, ahogy az az elnöki felvételből kiderül – veti fel az influenszer. Másképp mondva, bedobja az utóbbi években oly sok és változatos dolgot megmagyarázó „kommunista örökség” könnyen jövő érvét.

Újabb rossz hírünk van. Zelenszkij 1978-ban született és amikor első regionális történelmi leckéit tanulta, a gimnáziumban, a Szovjetunió éppen szétesőben volt, Ukrajna pedig visszaszerezte a függetlenségét. De mondjuk, hogy a szovjet tankönyvek és megközelítés nem tűntek el egyik napról a másikra és a fiatal ukrán elnököt még mindig azok vezérlik. Akkor miért pontosan ugyanez a diskurzus bukkan fel a románra is lefordított Szerhij Plokij történésznél is? És nem egy Szovjetunióban képzett történészről van szó; Plokij a Harvard Egyetemen tanítja az ukrán történelmet, ahol az Ukrán Kutatási Intézet vezetője, és több, az Amazonon terjesztett és számos nyelvre lefordított szakdolgozat szerzője, Ukrajna demokratizálásának és európaiasításának támogatója. Ő ugyanazt a „megszállás” szót használta, mint Zelenszkij úr. Íme, mit írt Szerhij Plokij a Trei kiadónál 2018-ban megjelent Porţile Europei. O istorie a Ucrainei (Európa kapui. Ukrajna történelme – szerk.) című könyvében:
„Ukrajna arra ébredt (1920-ban – a szerz.), hogy nem két ország (a Habsburg és a cári birodalom – a szerz.) között osztották fel, ahogy az első világháború előtt volt, hanem négy között. A Románia által 1918-ban megszállt Bukovina Bukarest igazgatása alatt maradt, Kárpátalját pedig elvették a háborúban legyőzött magyaroktól és odaadták az újonnan létrehozott csehszlovák államnak. A csehek és a szlovákok, a lengyelek és a litvánok – Ukrajna legnyugatibb szomszédai – független államokba egyesültek újra, miközben az ukránok, a nemzetépítésük biztosításához kifejtett ismételt erőfeszítéseik dacára, csak egy valamivel szélesebb körű autonómiát kaptak az Oroszország által vezetett politikai szerveződés keretében”.

És miközben Zelenszkij úr Bukovinára vonatkozó utalását Ukrajna bukaresti nagykövetsége utólag megmagyarázta („hibás angol fordítás”), a harvardi történész szövege semmilyen bánásmódban sem részesült és úgy maradt, ahogy azt angolul, ukránul vagy románul publikálták.

Kis megjegyzések elengedhetetlenek, például az, hogy az

„Észak-Bukovina” kifejezés később, Sztálin, nem pedig Lenin idejében jelent meg.

És hogy Volodimir Zelenszkij általános utalását az Ukrajna által 1918-ban „elvesztett” területekre másképp is lehetett volna csomagolni, tekintettel arra, hogy azok most Kijevhez tartoznak, miután a második világháború végén Sztálin visszaszerezte azokat a Szovjetunió számára. Hozzá kellene még tenni azt a megértésadagot, amivel az ilyenfajta kijelentéseket fogadnunk kellene, melyek egy XX. században nagy, a mienkénél is nagyobb megpróbáltatásokon átment térségből érkeznek, ahol az ukrán függetlenségi törekvések csak az utóbbi évtizedekben válhattak folyamatosabbá és akkor is Oroszország masszív zavarása közepette. De ebből az egész történetből számunkra azt a legfontosabb leszűrni, hogy létezik egy közös történelem, amiről a románoknak és az ukránoknak is vannak percepcióik. Miért hiszi azt sok ukrán, és nemcsak az elnökük, hogy a románok 1918-ban megszállták „Észak-Bukovinát – íme, egy érdekes kérdés, ami többet érdemel egy sajtóháborgásnál és egy Facebookos magyarázatnál. Nem itt van a helye, hogy válaszoljunk rá, de azt hiszem, hogy ezzel kapcsolatosan nem lenne haszontalan újra áttanulmányozni Sorin Alexandrescu professzor klasszikus Paradoxul român (Román paradoxon – szerk.) című kötetét.

A Volodimir Zelenszkij nyilatkozatával kapcsolatos eset összekapcsolódott egy nagyjából ugyanakkor megjelent másik hírrel

Magyarország elnöke kitüntette Lucian Boia történészt,

ez egy nemrég megjelent cím, mely újra Románia szomszédait érinti, ezúttal a magyarokat. Az ügyeletes kommentátorok azonnal kiemelték, hogy mennyire gyanúsnak tartják a magyar hivatalosságok lépését, tekintettel arra, hogy Boia úr „a román történelem sok mítoszát leromboló” szerző. Más szavakkal, a magyarok olyan történészt tüntettek ki, aki figyelmen kívül hagyta a számos sérthetetlen nemzeti érték által fémjelzett hivatalos román történetírás szabályait. Nem akarok most nekiállni megfejteni a magyar diplomácia hullámgörbéjét és a Boia úr által az 1989 utáni történetírásban elfoglalt helyével kapcsolatos vitát sem akarom táplálni. De nem tudom nem érdekesnek és helyesnek tartani a kitüntetése alkalmából adott válaszát. Trianon, mondta ő, a magyarok számára traumatikus momentum, a románoknak pedig ezt el kell fogadniuk és tiszteletben kell tartaniuk.

Íme, egy nehezen gyakorolható viselkedésre vonatkozó felhívás:

próbáljuk meg a szomszédok szemszögéből is magunkra tekinteni,

próbáljuk meg megtudni, hogy effektív módon mit gondolnak rólunk. Mielőtt még feldühödnénk, próbáljuk meg kideríteni, mit mondanak a románokról a szomszédok történelem tankönyveiben. Nem nagyon tudjuk, hogy milyen a szomszédok percepciója rólunk. A magyarok esetében talán világosabb a helyzet, mert esetleg gondoskodtak arról, hogy egyértelműbbek legyenek. De nem tudjuk – és nem is érdekel bennünket –, hogy milyennek látnak minket az ukránok, a szerbek vagy az bolgárok. Furcsa, de még arra sem tűnünk nyitottaknak, hogy megtudjuk, mit hisznek a Moldva Köztársaságban élő besszarábiaiak a Prut jobboldalán élő románokról. Néha alkalmam volt megtapasztalni, hogy az oroszok és az ukránok – szovjet hatásra – imperialistáknak, agresszoroknak látnak bennünket, akik a Volgáig eljutottak a nácikkal. Mennyi jutott el és marad meg ebből a percepcióból Besszarábiában is?

Lehet, hogy a helyzet nem annyira rossz, lehet, hogy nem mindenhol és nem minden lépésre van dolgunk ellenségekkel

és a belső fogyasztásra szánt történetírásban megszokottakkal ellentétes percepciókkal. De a másik diskurzusának megismerése iránti nyitottság nem növelheti az esetleges nézetkülönbségeket vagy feszültségeket. Ha helyt adunk majd neki, akkor végső soron nem tesz majd egyebet, mint segít majd jobban és szélesebb keretben megismernünk önmagunkat, mélyebben integrálódnunk a soknemzetű Európába.

A szerző a román közszolgálati rádió újságírója.