Az erdélyi magyar közösség számára fontos tanulságokkal zárult a kolozsvári AGFI csoport (Jogvédő Csoport az Identitás Szabadságáért/Advocacy Group for Freedom of Identity) küzdelme a romániai bíróságokon az Apáczai Csere János Elméleti Líceum művészeti osztályáért, ugyanakkor az ügy nyomán egy fontos kérdés is megválaszolásra vár. De még a szövevényes ügy méltányosnak tűnő végkifejlete előtt, érdemes feleleveníteni:
mi is történt 2016 óta az iskola művészeti osztályával, és miért volt szükség a civilek beavatkozására?
Mint ahogy Bethlendi András és Ilyés Zsolt jogászok egy szerdai sajtóbeszélgetés alkalmával felelevenítették, az immáron jogerős bírósági ítélet előzménye 2016. februárjáig nyúlik vissza, amikor tizenhárom év után először, a beiskolázási számokra hivatkozva nem hagyták jóvá az ötödikes magyar nyelvű képzőművészeti osztály elindítását az Apáczaiban.
Olvasson még:
Ez az a pont, amikor diszkriminált helyzetbe kerültek azok a diákok, akik 2016. szeptemberétől ebben az osztályban szerették volna kezdeni tanulmányaikat (hasonló létszámú és profilú osztályok gond nélkül indulhattak román iskolákban, ahogy más városokban még magyar nyelven is).
Az azóta nyugdíjba vonult Székely Géza képzőművész-tanár sokáig egyedül tiltakozott a diszkriminináció ellen. 2016-ban készítetteünk vele videós interjút.
Politikai úton, a kisebbségi oktatásért felelős államtitkárság felől azzal az ígérettel áltatták a szülőket és az iskolát, hogy megoldódik a helyzet, elindulhat az oktatás, a Kolozs megyei tanfelügyelőség azonban következetesen visszautasította az osztályindítási kérelmet. Ettől függetlenül az osztály elindult, az oktatás viszont csak két hétig tarthatott, míg Valentin Claudiu Cuibuș akkori főtanfelügyelő közbe nem lépett.
2017. januárjában a 16 diákból 15 tett feljelentést az Országos Diszkriminációellenes Tanácsnál (CNCD), mely áprilisra megállapította, hogy
a Kolozs megyei tanfelügyelőség diszkriminált, és a probléma sürgős rendezésére szólította fel az oktatási hatóságokat.
2017. szeptemberéig tovább morzsolódott az osztály: a CNCD döntése nyomán már csak 12 diák igényelte a tanfelügyelőségtől, hogy induljon el hatodiktól a képzőművészeti tagozat, amely – ne felejtsük el – a megye egyedüli ilyen profilú osztályú lett volna magyar nyelven. A tanfelügyelőség a szülők és a jogvédők jelenlétében, határozottan cinikus hangnemben elutasította ezt a kérést, azzal érvelve, hogy a CNCD döntése csak egy vélemény – emlékezett vissza Bethlendi András.
A találkozó után még több szülő bátortalanodott el. Már csak tíz diák szeretett volna ebben az osztályban tanulni, így az akkor hatályos 12 fős létszámküszöb alá kerültek, és az oktatási minisztérium kompetenciája lett az engedélyezés. A tárca irreleváns válaszokat adott a szülők megkeresésére, esze ágában sem volt proaktív módon viszonyulni a problémához, aminek következtében nem indulhatott el a hatodik osztály.
Még Király András akkori oktatásügyi államtitkár sem karolta fel az apáczaisok ügyét,
semmitmondó válaszokkal traktálva a szülőket.
A civil jogvédők tudomása szerint nem volt még példa arra, hogy szülők nyelvi diszkrimináció miatt kártérítési keresetet indítsanak az oktatási hatóságokkal szemben: a Kolozs megyei tanfelügyelőséget diszkriminációért, a tanügyminisztériumot a tízfős osztály indulásáról szóló érdemi döntés elmulasztásáért perelték. 2018. novemberében született első fokú ítélet, mely fejenként ötezer lejes kártérítést ítélt meg a diákoknak. Az alperesek és a felperesek is fellebbeztek. A másodfokú ítélet 2019. decemberében született,
ötezer lejről hatezerre emelve a kártérítés összegét.
A Legfelsőbb Semmítőszék elé eljárásbeli problémákra hivatkozva vitte az ügyet az oktatási tárca, mindhiába: a korábbi ítélet idén szeptemberben jogerőre emelkedett, bár egyelőre az indoklás nem jelent meg.
És akkor lássuk, hogy milyen releváns következtetésekre jutottak a fiatal jogászok, akik végigverekedték az ügyet a bíróságokon. Egyrészt nem volt még példa arra, hogy nyelvi diszkrimináció miatt – tehát egy nem anyagi kár okán – kártérítést ítéljenek meg. Az elszenvedett kár maga a diszkrimináció, nevezetesen az, hogy a diákok számára nem biztosították a lehetőséget, hogy anyanyelven tanulhassanak egy képzőművészeti osztályban. Volt olyan diák, mely családjával együtt Budapestre költözött, hogy magyar nyelvű képzőművészeti oktatásban részesülhessen.
Másrészt, ahogy a kolozsvári három nyelvű helységnévtábla esete is megmutatta,
érdemes nyelvi jogi kérdésekben bírósági eljárást kezdeményezni, és nem csak politikai eszközökkel küzdeni ezek érvényesítéséért.
Olykor eredményesebb a civil küzdelem, mint a politikai – jegyezte meg Bethlendi András, aki szerint az erdélyi magyarság nincs ahhoz az attitűdhöz hozzászokva, hogy jogi úton kártérítést követeljen az őt ért, akár nyelvi diszkriminációért.
A fiatal jogászokat felháborította az a hangnem, amit a tanügyminisztérium és tanfelügyelőség illetékesei megengedtek maguknak a szülőkkel szemben. Joggal várható el, hogy nyilvánosan bocsánatot kérjenek a sértett gyerekektől, ezt elsősorban az ügy kirobbanásáért felelős akkori főtanfelügyelőtől, Valentin Claudiu Cuibuștól várják el a szülők és az AGFI képviselői.
A pereskedés lezárultával a legfontosabb kérdés a Kolozs megyei magyar politikusok és a pedagógusi közösség számára:
van-e szándék arra, hogy legyen magyar nyelvű képzőművészeti osztály Kolozsváron?
Ugyanis az ügy kirobbanása óta csak kiegészítő képzőművészeti oktatás létezik az Apáczaiban, teljes értékű művészeti osztály nem.
Bethlendi András szerint legitimitást ad a képzőművészeti osztálynak, hogy a kisebb magyar közösségeket számláló városokban gond nélkül működnek ilyen osztályok. Kolozsváron miért ne működhetnének?
