Jelen szöveg a Adevărul oldalon megjelent cikk fordítása.

Amikor Hszi Csin-ping kínai elnök a járvány kitörése óta először ellátogatott Vuhan városába, bizakodó mosolya nemcsak a város lakóinak szólt, akik az erkélyekről nézték, mint egy második Maót, hanem az egész világnak. Különösen Amerikának.

Egy emlékezetes kínai győzelem jele volt egy alattomos és láthatatlan ellenséggel szemben, amely viszont ugyanolyan veszélyes – és Nyugat által támogatott! –, mint azok a Kuomintang-csapatok (Kínai Nemzeti Párt), melyeket Mao 1949-ben legyőzött, hogy utána bevezesse a kommunizmust.

Hszi Csin-ping üdvözlete egy ugyanolyan méretű győzelem megerősítését jelent; hazája ott diadalmaskodott, ahol úgy tűnik, a Nyugatnak nincsenek megoldásai. Itt az ideje, hogy a világ ezt megtudja. És Peking mindent elkövet, hogy meg is tudja. Ez Kína ideje!

A válság rétegei és csúcspontja

A COVID-19-es pandémia a szociológusok szavajárása szerint egy „totális társadalmi jelenség”. Másképpen mondva, akárcsak a háborúk, a földrengések vagy a mélyreható demográfiai válságok esetében, a társadalomnak nincs egyetlen olyan szintje sem, melyet így vagy úgy ne érintene.

Az első az egészségügyi szint, mellyel most küzdünk. A második, ezzel egyidejű a pszichoszociális szint (az elszigetelés és a vesztegzár hatásai), illetve az emberek közötti és a családon belüli kapcsolatoké; erről szinte egyáltalán nem beszélünk, de legalább egy éven belül látni fogjuk a következményeit (a válások, a családi gondok számának növekedése, a másokhoz való viszonyulásban jelentkező gondok és hasonlók). A harmadik a gazdasági szint, nevezetesen a küszöbön álló válság vagy gazdasági recesszió. A negyedik a politikai, illetve az, ahogy ez a válság, különösen az egészségügyi és az azt követő gazdasági kihat majd társadalmaink politikai profiljára, akár nemzetállamokról, EU-hoz hasonló entitásokról vagy akár globális szintről beszélünk. Az utolsó, és hosszú távon a legfontosabb, bár ma nehezen megsejthető szint a globális, nevezetesen a Kína és a Nyugat (és különösen Amerika) által képviselt két rendszer csatája, melyek a koronavírussal folytatott harcban mutathatják majd meg erényeiket és hatékonyságukat. A válság szintjeinek egy része egyidejű, mások egymást követik és kölcsönösen hatnak egymásra. De a végső mérce az új világrend konfigurálása lesz. Erre Kína biztosan így tekint és – realista módon – nekünk is így kellene.

Az anakonda önkéntes ölelése

Ezek a napok ilyenfajta hírekkel voltak tele: Kína egymillió maszkot és százezer tesztkészletet küld az amerikai kórházaknak, 300 000 maszkot Belgiumnak, segíti Lengyelországot és az már közismert, hogy az EU-t megelőzve elsőként sietett Olaszország segítségére.

„Bajban ismerszik meg a barát”, küldik Twitteren a kínai nagykövetek, a kínai segélycsomagokon pedig az „Egységben az erő” felirat szerepel… Egyes dühös hangok, mint például Aleksandar Vučić-é az EU-t bírálják a koronavírus-válsággal kapcsolatos teljesítménye miatt, miközben Pekingről csak „jót” mondanak.

Ezzel egyidejűleg (újra) megjelennek olyan üzenetek, szintén hivatalos kínai forrásokból, melyek szerint a vírus nem onnan ered, tehát a kínaiak valójában szintén áldozatai valaki másnak és nem érdemlik meg a velük szemben megnyilvánuló gyanakvást vagy bírálatot…

Ezen idő alatt az euro-atlanti világban példátlan a széthúzás. Trump „kínai vírus”-ról beszél, Németország elnöke – egyfajta válaszként – arról, hogy „a vírusnak nincs nemzetisége”. Az amerikai–német vita, mely annak kapcsán robbant ki, hogy az AEÁ állítólag megpróbálta megvásárolni egy esetleg létrehozott német oltóanyag kizárólagos jogait – a nevetségesség csúcsa, hogy Berlin hivatalos változatát maga a német cég cáfolta meg! –, csak annak a kifinomult kínai propagandának és – kevésbé kifinomult – orosz propagandának a malmára hajtja a vizet, mely szerint a Nyugat endémiás tehetetlenségben szenved, az EU-nak pedig – hogyan is lehetne másképp?! – az amerikai Donald Trump az igazi „ellensége”. Ezekben a pillanatokban úgy tűnik, hogy a nyugatiak kevésbé képesek egymást elviselni, mint másokat…

A feszültségeknek ez a tisztességtelen kiteregetése zene Kína füleinek! Melynek – még egyszer – az egyedülálló lehetősége adódott, hogy kimutassa rendszere hatékonyságát. Hiszen annak ellenére, hogy – ezt, természetesen, „nem hivatalosan” sugallják – egy soha nem látott biológiai támadás ártatlan célpontja volt az Egyesült Államok részéről, nemcsak nem omlott össze, de győzött is! A kihívást lehetőséggé változtatta. Megmutatta a világnak, hogy Kínát nem lehet térdre kényszeríteni, hogy rendszere hatékony és nemcsak több száz millió embert emel ki a szegénységből liberalizmus és demokrácia nélkül – ez a nyugati kánon első kínai cáfolata –, de meg is védi őket egy gyilkos vírustól, mely óriási pusztításokat végez az euro-atlanti világban… Hiszen az ugyanazzal a kihívással szembesülő Nyugat rémülten kapkod! A győzedelmes és nagylelkű Kína pedig, jóindulatúan, mint egy éhes anakonda, a segítségére siet. Vagyis, hogy ázsiai eleganciával újra emlékeztesse arra, hogy mindenkinél jobb…

Emlékeznek még Madeleine Albright amerikai külügyminiszter híres mondására, mely szerint „Amerika egy elengedhetetlen nemzet”? Nos, felejtsék el! Ma Kína az „elengedhetetlen nemzet”.

„Thuküdidész csapdája” és Hszi Csin-ping álma

Valójában minek vagyunk a tanúi? Az amerikai–kínai összecsapás folytatásának, más eszközökkel. A cél? Helyezkedés az új világrend jövőbeni konfigurációjában, mely felváltja majd a Szovjetunió összeomlását követő utóbbi 30 évben létezőt – az amerikai hegemónia liberális rendjét –, mely annak idején a hidegháború rendjét váltotta fel.

Nagy hullámokat keltett egy könyv, mely „Thuküdidész csapdájának” fogalmaival dekódolta a kínai–amerikai kapcsolatot. Röviden, az ókori történész nyomdokain haladva, rendkívül nagy a háború veszélye, amikor egy feltörekvő hatalom kihívást intéz a hegemón (a domináns hatalom) ellen, vagy igyekszik megfosztani a trónjától. Még nem tartunk ott, a szó szerinti háborúnál, de a feltörekvő hatalom, Kína a COVID-19 kihívásban rendkívül hasznos eszközt talált ahhoz, hogy megnyerjen egy csatát a fő ellensége, Amerika (és a nyugati világ) ellen. Ezért létfontosságú az, ami propaganda szintjén zajlik és az, ahogy Peking hasznosítja a – jelenleg csak pillanatnyi – győzelmét. Már nem számít, hogy Pekinget azzal vádolják, hogy amennyiben időben lép, több ezer életet menthetett volna meg, hogy megengedhetetlenül sokat késlekedett és hallgatta el a jelenséget. Csak az számít, hogy most Kínának sikerült és az, hogy ha sikert akarunk, akkor nekünk is szükségünk van rá… Ezen az első szinten, ahogy azt helyesen mondták, úgy tűnik, Peking megnyerte az első propagandacsatát.

A második következik és ez az euro-atlanti térségben, különösen Amerikában zajló kínai aktivizmus közepette történik. Kína – nem Oroszország! – avatkozott be most, csöndes szandáljain, az amerikai választási kampányba. Ő, Amerika első számú ellensége lopakodik be segélyekkel az egyesült államokbeli kórházakba, nagylelkűséget hangoztatva, azt remélve, hogy amint az Oroszország esetében történt, a demokraták átlépnek a saját idioszinkráziáikon és akár még Kínát is felhasználják majd, hogy csapást mérjenek Donald Trumpra, az egyetlen választási furkósbottal, ami még megmaradt nekik: a koronavírus-válság kezelése. Ahogy azt 2016-ban Oroszországról mondták, 2020-ban Kína szállítja azt a furkósbotot, mellyel felerősíthető az amerikai választási válság, nemcsak az amerikai rendszeren belüli feszültségek fennmaradását remélve, de a jelenlegi elnök trónfosztását is. Hiszen Donald Trump koronavírus-járvány – micsoda irónia: mexikói nevű „kínai vírus”! – kezelési módja miatti vereségének nemcsak választási tétje van: ez annak vereségét jelentené, aki – explicit módon – Kínát nevezte meg első számú ellenségként, amely ellen minden amerikai erőfeszítést fordítani kell. Persze, a demokraták sem Kína barátai, Hisz Csin-ping pedig tudja ezt, de azt a régi kínai közmondást is ismeri, hogy akkor kell azon gondolkodnod, hogyan kelj át a hídon, amikor megérkeztél oda; egyelőre Kína számára az lenne a látványos, propaganda szempontjából bombahatású tét, ha Donald Trumpot annak nyomán sikerülne kiiktatniuk a játékból, hogy képtelen volt úgy kezelni egy válságot, ahogy azt… Kína megtette!

De itt nem (csak) Trumpról van szó. Trump veresége aztán, Peking üzeneteiben, az „amerikai adminisztráció”, majd az „amerikai rendszer” vereségévé változna át. Végül ennek tükörképeként Kína egy hatékony, teljesítményében és reakciójában a nyugati/euro-atlanti rendszernél magasabb rendű alternatív rendszer megjelenítőjévé válna.

És Hsz Csin-ping 2017 elején, egy biztonsági témákról Kínában tartott konferencián hangosan kimondott álma, nevezetesen az, hogy „egy ’poszt-nyugati’ korszakban Kína veszi majd át az új világrend vezető szerepét, valósággá válhatna… Senki sem akadályozza Kínát, hogy az álmát álmodja. Más kérdés, hogy valósággá is válik-e.

Most írják a jövőt

Egy utolsó megjegyzés. Nyilvánvaló okból beszélünk Amerikáról, nem „Európáról”: ebben a csatában az EU nem lényeges szereplő. Ne legyenek illúzióink és ne is áltassuk magunkat. Ebben a jövőt meghatározó összecsapásban csak két szereplő van: Amerika és Kína. Ám Brüsszelből könnyen válhat útitárs, vagy keresetlenebb szóval: „hasznos idióta”. Ez a veszély. Az EU annyira számít Kínának, amennyire Oroszország is: az előbbi egy – egyelőre – elhanyagolhatatlan gazdasági erejű piac, Oroszország pedig egy szegény nukleáris hatalom, mely azonban olyan stratégiai vízióval és hadsereggel rendelkezik, melyeket nem lehet figyelmen kívül hagyni. Mindkettő fontos, de a kínai kolosszus számára csak középsúlyú ökölvívók. Amerika az egyetlen „nehézfiú”, akit a szorítóban lát és akivel az övért megküzd…

Itt van az Európai Unió egyetlen valóságos tétje. Ha nem Amerika oldalán játszik, akkor a következő évtizedben olyan tócsává változik, amelyből Washington vagy Peking horgászgat…

Mivel ma arra kényszerülünk, hogy megbirkózzunk a mindennapi gondokkal és e válságnak csak az első két szintjével szembesülünk, könnyen elkerülheti a figyelmünket a globális kivetítődése és az, ahogy a jövendőbeli világrend körvonalazódásához majd hozzájárul.

Ez nem természetes dolog. De ezen túlmenően hozzá kell majd szoknunk ahhoz, hogy számos viszonylatában, különösen a globális-stratégiaiban a mai válság velünk fog maradni és továbbra is befolyásolja majd az életünket.

Ennek a valóságnak a tudatosítása egy első stratégiai lépés lenne.