Jelen szöveg a Revista 22 oldalon megjelent cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.
A romániai pártrendszer a poszt-totalitárius rezsim 30 éve alatt nem tanult túl sokat és nem fejlődött alapvető módon a demokratikus rezsimek alapvető politikai szereplői által történő releváns feladatok vállalása irányába. Valósággal észbontó a román valóság által szolgáltatott példák száma, amelyek mind a román pártok irrelevanciába zuhanásának elméletét igazolják: ellenzéki pártok, melyek inkább azzal törődnek, hogy a „doktrínai tisztázások” hamis és ócska ürügyével belső harcokban számoljanak le egymással, mint azzal, hogy legalább történelmi precedens szinten tartsák meg a választóikat; állítólagosan disszidens pártok, melyek aztán a régi hőmérők higanycseppjeinek gyorsaságával és könnyedségével képesek visszatérni az eredeti szervezeteikbe; „etnikai” pártok, melyek folyamatosan beleragadnak az örök alkudozásba, melynek keretében politikai befolyásért üzletelnek egy olyan választói kör számlájára, melyet valójában elhanyagolnak és amely – nem eléggé feltárt okokból – csökönyösen még mindig biztosít elegendő szavazatot egy újabb ciklus elcsípéséhez.
Hamis témák, új vagy megreformált emberek, kontextusok nélküli ideológiai viták és sok politikai műveletlenség:
ezt az előadást nyújtja naponta a pártok többsége, melyek politikai dinamizmusra törekednek, demokratikus reformról, jogokról és szabadságokról, jólétről és meritokráciáról beszélnek.
Az ilyenfajta pártok, melyekből az utóbbi 30 évben sok akadt, a legtöbbször gyorsan eltűntek a színről, éppen azért, mert a relevancia hiányát nem kompenzálták más előnyök vagy szavazatokat hozó képességek. A Szociáldemokrata Párttal (PSD) ellentétben, amely – az eredeti Nemzeti Megmentési Front (FSN) elnevezés alatt – rendelkezett a Román Kommunista Párt (PCR) óriási logisztikai, vagyoni és propagandisztikus potenciáljával, az új pártok közül sok, melyek egy részét a legjobb szándékok vezérelték és jelentős szimpátia- és reménytőkét mozgattak meg, egy önpusztító, kizárólag törzsi típusú stratégiák és nem egy pártra jellemző szervezési logika által irányított csoport hiúságába fulladva tűnt el. És e téren a mérleg még messze nincs lezárva. Tünetszerű, hogy a magukat a demokrácia elveiből eredeztető pártok képtelenek közös nevezőre jutni az idei helyhatósági választásra vonatkozó stratégiát illetően.
De lehetünk egyszerre alapvetően irrelevánsak és hosszú életűek is,
ha rendelkezünk egy olyan választói réteg némiképpen automatikus és állandó szavazatával,
mely – bár kritikus – képes a pártot a parlamenti túléléshez szükséges szinten tartani. Ez a helyzet például az RMDSZ-szel, mely azzal az egyedülálló teljesítménnyel büszkélkedhet, hogy ugyanezen a néven jelen volt szinte valamennyi kormányzásban. Mivel etnikai párt, részvétele a koalíciókban tökéletesen indokolható lett volna az általa képviselt etnikum érdekei és jogai védelmének logikája alapján. Sőt, 30 évnyi folyamatos parlamenti és – minimális megszakításokkal tarkított – kormányzati tevékenység után látni kellene a régió – jogvédelemmel egyidejűleg történő – integrálásának és gazdasági fejlődésének jeleit. A valóság azonban ellentmond annak, amire az RMDSZ hivatkozhatna: azokat a régiókat, melyekben általa képviselt etnikum többségben van, jelentős munkanélküliség, elszigetelődés (hogy ne nevezzük enklávésodásnak) és a tartós fejlődés távlatainak hiánya jellemzi. Az ezekben a térségekben élő magyar közösség egyre kevésbé vesz részt az országos politikában, amihez elég megnézni a 2014-es, illetve a 2019-es elnökválasztások részvételi eredményeit a szóban forgó megyékben, ahol csaknem 50 százalékos látványos csökkenés volt tapasztalható (Hargitában közel 23% és Kovásznában 26%, 2014-gyel szemben, amikor Hargitában a szavazók csaknem 80 százaléka, Kovásznában 78 százaléka jelent meg az urnáknál) (2014-ben a magyar választók jelentős része még nagy illúziókat táplált a magyarellenességét később az elnöki tisztségben is kinyilvánító Klaus Iohannis-szal kapcsolatosan; 2019-ben – természetesen – ez már nem létezett – a szerk.). A központi politika iránti érdeklődés drámai eltűnése ezekben a régiókban az RMDSZ mozgósítását kellene eredményeznie, mert egy kisebbség kivonulása a központi politikai mezőből – nem tévesztendő össze a decentralizálással! – helyi szinten az illiberális elszigetelődésnek ágyaz meg. Ami meg is történt.
A gyergyóditrói ügy újra a közbeszéd középpontjába helyezte e régió helyzetét, beleértve azt is, hogy
a magyarországi FIDESZ-nek sokkal nyilvánvalóbb hatása van, mint a bukaresti parlamentben tevékenykedő RMDSZ-nek.
Egy egész közösség lekapcsolódása pedig maga után vonja a többség megértésének hiányát is a szóban forgó kisebbséggel szemben. Ahogy az, különben, az oktatási törvény egyik módosításának elfogadásakor is látható volt. A módosító egyszerűen arra vonatkozott, hogy a bármilyen szintű felvételi és képzésvégi vizsgát azon a nyelven lehessen teljesíteni, amelyiken a diák a szóban forgó tantárgyat tanulta. Ennek a lépésnek más európai államaiban is vannak megfelelői, de mégis egy sor katasztrófát előrevetítő, nacionalista ízű kommentárt váltott ki, melyeket néhány oktatási szakértő terjesztett, akik valamiféle elidegeníthetetlen döntéshozatali kiváltságokat követelnek maguknak e területen.
Amikor a többségiek reakciói, sok esetben képzett és jó demokratikus ösztönökkel rendelkező személyek részéről, átveszik ezt az irányt, akkor egyértelművé válik, hogy nagyrészt kudarcot vallottak a kisebbségvédelemmel kapcsolatos politikák, de azok is, melyek a társadalomról országos szinten kialakult elképzelésbe integrálnák őket.
A jelenlegi román pártok egyik fő gondja, mint mondtam, az irrelevánssá válásuk. Akár hosszú életűek, akár nem, akár régiek, akár újak, tartsanak az első vagy a nyolcadik törvényhozási ciklusuknál, az itteni pártok az inadekvátság kórjában szervednek. A saját belső műsoruktól elvarázsoltan vagy politikai félműveltek által elorzottan, gyakran összetévesztik az eszközöket a végcélokkal, nagy mértékben elpuskázva a pártrendszer demokratikus küldetését.