Bízva bízz... és káromkodj!

Jelen szöveg a Newsweek oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

A kárpáti pornóságban járatos szakértők azt állítják, a jó román büszkeségének van egy lexikális-frazeológiai leágazása. Másképp mondva, gazos beszéd terén kevesen képesek lekörözni minket.

Mocskosszájúság terén ráverünk a magyarokra, a nemi szervek szinonimáiban pedig az angolokra is.

Hozzánk képesek az olaszok holmi művirágok, a franciák pedig szégyenlősen kipirult katekéták. Testközelből vizsgálva a helyzetet az ember úgy érzi, senki sem gyalázkodik kegyetlenebből a románnál – érzelgősen vagy viharosan, csintalanul vagy apopleptikusan. Az orosz, a görög, a lengyel, a horvát és a török elismeri a vereséget.

A román gyalázkodás vihara reggeltől estig életbe lépteti a vörös kódot, évszaktól, kormányzattól vagy a bolygók állásától függetlenül. Amit a nyelvészek, antropológusok, mentalitás-szakértők és lélekbúvárok még nem mondtak el nekünk: az ok, amiért a román káromkodásnak általában véve két fétisszóra van szüksége, melyek egyben a bizalom kettős bástyáját is jelölik.

E két szó az anya és az egyház.

A származási helyre való küldés a kibocsátó kötelező arzenáljának része. Nincsen semmi sava-borsa annak a káromkodásnak, mely nem hordozza az ölében azt az ölet, amelyből az ember származott. És magától értetődik, hogy a sértegető nem gondol a következményekre. A gyalázkodás a lényeg, nem a kimondásával vagy leírásával járó kockázatok.
Így fajult odáig a helyzet, nagyjából öt évvel ezelőtt, hogy az egyik bukaresti stadion lelátóján a gúny és idegengyűlölet szelében ott loboghatott egy felirat, melyet magyar nyelven írtak a valamelyik európai kupában zajló mérkőzés lejátszására érkezett ellenfélnek:

„Meddig tartja magában a magyar nő a szart? Kilenc hónapig.”

Az UEFA ötvenezer eurós büntetéssel díjazta a szervező csapatot az ocsmányságért, de ez nem számított. Az Erdélyt tőlünk, mint mindig, elrabolni érkezett ellenség anyjára az intim pontján sikerült csapást mérni. A dolgok egyértelműek, amikor valakit visszaküldenek oda, ahonnan kijött: a szaporítószerv emlegetése egyszerre érinti a sértettet (közvetlenül), és az őt megszülőt (közvetve).

Nagyon gyakori eset, hogy maga a sértett vár el differenciált bánásmódot. „Engem nyugodtan gyalázhatsz, de anyámat ne bántsd, mert baj lesz.” Bárkibe beleköthetsz, kivéve a szülőt, a természet forrását, az élet kútját, a világra hozó lényt.

Ezért megbocsáthatatlan a vaginális sértés, míg származékai, melyekben a birtokos esetbe helyezett „anyát” más anatómiai meghatározások kísérik („anyád torka”, „anyád szája”) (románul: „gâtul mă-tii”, „gura mă-tii” – a szerk.), az előbbihez képest elfogadhatóvá válnak.

A gyalázkodók gondolkodásmódjában az anyag szakralitása a szakralitás anyjával párosul.

Az egyház felmérésről felmérésre a legnagyobb közbizalmi tőke birtokosa, melyet egy intézmény felhalmozhat. Következésképpen fő forrássá válik a román gyalázkodás barokkjában.

Ahogy családi téren nincs apás, anyósos, sógoros, násznagyos vagy vős káromkodás, az intézmények szintjén sincs a hadsereget, rendőrséget,  elnöki hivatalt, parlamentet, szakszervezeteket, kormányt, tűzoltókat vagy a közbizalom nagyobb vagy kisebb központjait érintő gyalázkodás.

Az anya és az egyház a román érzékeny pontjai, ez pedig elsősorban a káromkodás szerkezetében érhető tetten, vagyis inkább az architektúrájában, mint a metafizikájában. Persze, kerek szintetizmusában az „anyád egyháza” (románul: „biserica mă-tii” – a szerk.) a tökéletes gyalázkodás, amellyel a sértegető mindkét magszót felhasználja.

De nem szabad megfeledkezni a gyalázkodások egész repertoárjáról, melyekben

az „anya” egy rakás hasonló jellegű szóval kapcsolódik össze: húsvét, istenek, anafora, szentostya, kereszt, szentáldás, sír, halottak.

Egy ájtatosságba ennyire jól beburkolózott nemzethez, egy olyan néphez képest, mely kész órákig sorba állni, hogy ereklyéket simogasson, csókolgasson, az a könnyedség, amellyel egyházias gyalázkodásokat gyárt, el kell ismernünk, gyanús.