Jelen szöveg a România Liberă oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség emelte ki.
A Bukarest–Ilfov–Argeş–Prahova–Konstanca tengelyen tevékenykedő cégek biztosítják a teljes román kivitel 38,6 százalékát, a Bihar–Arad–Temes–Szeben–Brassó tengelyen lévők pedig a 27,8 százalékát, az Országos Statisztikai Intézet (INS) legutóbbi adatai szerint.
Olvasson még:
Nicolae Ţăran neves gazdasági elemző szemmel látható különbséget állapított meg a két tengely versenyképessége között. Ennek megfelelően, míg az első övezetben a kereskedelmi hiány és az export értéke közötti arány az exportőr cégek versenyképességének hihetetlenül alacsony szintjét tükrözi, a második övezet esetében a kereskedelmi többlet és kivitel aránya nagyon jó versenyképességi szintről árulkodik. Más szavakkal, a Bukaresti–Ilfov–Argeş–Prahova–Konstanca övezet cégei az év első nyolc hónapjában 7,5 milliárd eurós külkereskedelmi hiányt okoztak, míg a Bihar–Arad–Temes–Szeben–Brassó térség cégei 1,16 milliárd eurós külkereskedelmi többletet generáltak.
A bánsági és dél-erdélyi cégek nyereségesebbek, mint a munténiaiak és konstancaiak.
Mit mondanak ezek az adatok? A bánsági és dél-erdélyi cégek költségvetési többletet hoznak. Miközben Piteşti-en van a legnagyobb autógyártó, a Dacia.
A román gazdaság azért működőképes, mert a jól végzett munka évszázadok óta beépült a Bánság és Erdély létezési modelljébe és természetébe, propaganda és fellengzős dicsekvés nélkül.
A városi (többségükben román) cégek vezetői által ismertetett számok és adatok felidézik és megmagyarázzák, hogy miért Bánság a vezér már több évszázad óta.
Temes megyében 58 német cég működik, ezek több mint 10 millió eurós kivitelt valósítanak meg, a második helyen az olasz cégek vannak, míg a teljes mértékben román tulajdonban lévő cégek továbbra is nyereségesek.
A Bánság nagy gondja az, hogy a központi költségvetésbe befizetett összegeknek csak a 42 százaléka jut vissza
a térségben megvalósított közberuházásként. Vagyis a központi pénzügynek befizetett 1000 euróból 420 euró kerül vissza. Ezzel szemben Vaslui 1000 eurót fizet be és 1520 eurót kap vissza. Ez elmondhatatlan mértékben felháborítja a bánságiakat.
Temesvárnak nincs körgyűrűje, nemzetközi szinten versenyképes sportcsarnokja sem, nagy méretű stadionja sem. Miközben azon kevés városok egyike, amelyek hozzáadott értékkel járulnak hozzá a nemzetgazdasághoz. A munkanélküliség aránya 1 százalék alatt van. Az átlagbér 3300 lej, míg Bukarestben ez valamivel több. A bánsági ember közmondásos zsugorisága tartja életben a gazdaságot, amely többet termel, mint amennyit költ.
Nos, akkor hogyhogy ne háborodna fel az a bizonyos bánsági ember? Már 1990. március 11-én, a Temesvári Kiáltvány 13. pontjában a decentralizációt követelte. Ha egy ember a Fények Városában akar házat építeni, akkor nem küldi a pénzt Bukarestbe, hogy az ottaniak döntsenek arról, mit kezdjen vele. Normális, hogy nála kell legyen a döntés.
A déliek ijedeznek a helyi autonómiától. Caracalban és Giurgiuban félnek a magyaroktól.
A magyar ügy álkérdés. A bukaresti politikusok azért nem akarnak helyi autonómiát, hogy többet lophassanak.
A közigazgatási reform ott hevert az összes 1989 utáni kormány asztalán. Senki sem tett semmit. Amikor a Parlament kész volt elfogadni a nagyon várt törvényt, mindig hirtelen minden tévéadón előhúztak a kalapból egy-egy magyar irredentát.
A térségben a románok értenek a legjobban ahhoz, hogyan akadályozzák saját magukat. Ugyanakkor Orbán Viktor kormánya nagy nemzetközi akciókra készül, hogy jogtalannak minősítse Trianont.
Azért közöltem a szikár gazdasági adatokat, hogy egyszerű példával mutassak rá arra, miért van szüksége Romániának közigazgatási reformra. Sever Bocu parasztpárti vezető, akit a kommunisták gyilkoltak meg Máramarosszigeten, 1931-ben arra panaszkodott, hogy „Bánság hét éve milliókat fizet be, a legnagyobb részesedéssel járulva hozzá – a hajdanán virágzó iparára és kereskedelmére tekintettel – az inasalap feltöltéséhez. A több mint 25 millióból egyetlen egyszer adtak, a (temesvári) inasok ruházatára, alig 200 ezer lejt”.
A helyzet az Egyesülés után 100 évvel változatlan. Igaza volt Traian Vuiának, amikor azt állította, hogy tárgyalásos úton kellett volna megegyezni a Regáttal való Egyesülésről. Mária királyné is egyetértett a főváros Brassóba költöztetésével, de a déliek azok nevében is döntöttek, akiket továbbra is a jól végzett munka vezérel, a végtelenségig.
„Egy olyan ember, aki nem a faluját, a szűken vett tartományát szereti elsősorban, az nem szereti az országát!”. A központosítással a nyugati városok, „amelyek ma erőteljes határkultúrát alkotnak, Iaşi sorsára jutnak, dicsőséges romokká válva egyetlen város, Bukarest javára!”, írta a két világháború között Sever Bocu.