Jelen szöveg a Republica oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

A Hunyadi (Huniade) téren, ahonnan a Klausenberg Retro Racing-nek indulnia kellett volna, csak két utánfutó volt, melyekre éppen egy sportkocsit rakodtak fel.

„Már végeztek?”, kérdeztem az utánfutóra felállni készülő gépkocsi pilótáját irányító járművezetőtől.

„El sem kezdtük!”, válaszolta mérgesen.

„Hogyhogy? Az újságok szerint már egy félórája el kellett volna kezdeni. A gyermekem folyamatosan sürgetett, hogy ne késsünk el.”

„Úgy kellett volna. Már egy éve megkaptuk az engedélyt. De a helyettes írta alá.

A parancsnok viszont azt mondta, hogy nem ismeri el a beosztottja aláírását és semmire sem ad nekünk engedélyt.

Aradon tartjuk meg, ha jönni szeretne…”

Aradra nem mentünk el. Marcus lefényképezte az utánfutókra összegyűjtött öt gépkocsit és örült, hogy ennyit is látott.

„És mi az a kastély a hátunk mögött, apa?”, kérdezte a Hunyadi-várkastélyra mutatva.

„Ez a Bánsági Múzeum. Egy nagyon régi épület.”

„Menjünk be, szeretem a múzeumokat, régi dolgok vannak bennük.”

Néhány szóban elmagyaráztam neki, hogy felújítás miatt zárva. Szerencsémre nem erősködött olyan kérdésekkel, mint a „Mikor nyit ki?”.

Miközben távoztunk, megmozdult a külső udvarba vezető fémkapu. Egy Volkswagen parkolt le a magas fák árnyékában. A város központjában közelharc folyik a parkolóhelyekért, így a gépkocsi vezetője befolyásos kapcsolatokkal rendelkezhet a múzeumban vagy az azt kezelő Megyei Tanácsnál, ha bejárása lehet oda. A gondozatlan parkolóban volt még néhány gépkocsi, többek között egy SUV is, melynek rendszáma alapján arra következtettem, hogy a Bánsági Múzeum tulajdonát képezi.

Már régóta zárva van ez az épület, ahova korábban gyakran betértem,

mert magas és hűvös termei történelmi kincseket rejtegettek. Az utóbbi években át-átfutottam azokat a cikkeket, melyekben az újságírók az időjárás viszontagságainak kitett gyűjtemény siralmas állapotáról, a felújítást akadályozó okkult politikai érdekekről, valamint azokról a botrányokról és perekről írtak, melyekben érintett volt az intézmény, mely még azokat a jogerős ítéleteket sem volt hajlandó végrehajtani, melyekben az egyik eminens régészének visszavételére kötelezték, akit éppen azért bocsátottak el, mert bemutatta a kastély gondjait a közvéleménynek…

Úgy tűnik, a múzeum utóbbi évtizedének története azonos annak a városnak a történetével, mely már csak a bánságiak álmában őrizte meg dicsőségét.

A város központi tere, ahol az 1989-es forradalom zajlott, ugyanúgy néz ki, mint abban a dicsőséges évben, a nemzetközi márkanevek és a színes kirakatok kivételével. Márpedig akkoriban talán jobban nézett ki, közvetlenül a zajos villamospályák áthelyezése és a járókövek lerakása után, melyek most próbára teszik az elegáns hölgyek bokáit. Odébb, a volt Várnegyed szívében, melyet hajdanán az osztrák erődítmény falai védtek, található a Losonczy (Unirii) tér. Gyermekkoromban a fái és a díszcserjéi között csodáltam a galambok repülését, miközben az enyéim az árnyékukban pihentek. Most egy óriás, napsütötte lekövezett terület. Talán Róma tereinek nagyságára akartak emlékeztetni ezzel a pusztasággal, de inkább csak szomorúsággal tölti el a járókelőt az ott lévő málladozó homlokzatú paloták látványa, melyeknek a birodalmi Bécs hatalmára és Temesvár dicsőséges éveire kellene emlékeztetniük.

Pusztulnak Temesvár hagyományos lakónegyedei.

A Gyárváros (Fabrik) romhalmaz, a híres Kossuth (Traian) tér épületei, az a hely, ahol a hajdanán a Béga csatornái mentén elhelyezkedő manufaktúrákban dolgozó románok, szerbek, zsidók, csehek vagy magyarok az eseményeiket tartották, most a polgármesteri hivatal tehetetlenségét és a tulajdonosok közömbösségét sínylik meg.

Már rég feledésbe merült Józsefváros (Iosefin) palotáinak története, a szecessziós vagy Art Nouveau kereteknek nincs értelmük a fehér színű műanyag ablakok körül. Az egyedüli dolgok, melyek némiképp kitartó ütemben újratermelődnek, azok a járdaszegélyek és az aszfalt, ami egyre agresszívebben borítja el azokat a helyeket is, ahol – néhány évvel korábban – virágok és fák tündököltek.

A parkok már évek óta felújítás alatt állnak, a polgármester pedig néha-néha dicsőségesen bejelenti valamelyik kiadványnak, mely hajlandó meghallgatni őt, hogy a munkálatokat a következő hónapban befejezik… a következő hónap után…

Legyünk őszinték, senki sem tesz meg több száz kilométert, hogy egy szépen lebetonozott járdában gyönyörködjön:

e téren mások már rég megelőztek minket és az aszfalt lerakása nem jelent vizuális innovációt. Az épületek sem számítanának túl sokat, még gondozott állapotban sem, ha ne kapcsolódik hozzájuk egy történet, egy olyan esemény, amitől a turista szíve megdobban, amikor egy pohár bort vagy egy helyi aromájú kézműves sört ízlelget. Heinekent vagy Tuborgot otthon is talál minden kocsmában…

Nagymamám egy Temesvár melletti faluból származott és arról mesélt nekem, milyen szép volt valaha a város, hogyan sétáltak kiöltözve az urak és a hölgyek a korzón, mennyire ismertek voltak az itteni gyárak termékei, melyek a második világháború előtt még az észak-amerikai metropoliszokig is eljutottak és arról, hogy minden temesvári két-három nyelvet ismert. A nagyi csak németül tudott, mert a falujában csak románok és németek voltak. De emlékszem, arról mesélt, hogy a falujában mindennek megvolt a maga rendje és azt mindenkinek tiszteletben kellett tartania, ha a közösség része akart lenni, ha azt akarta, hogy meghívják a meghatározó személyek ünnepségeire. Egyáltalán nem létezett a „majd holnap megcsináljuk”, vagy „miért csak ezen a márciusi héten lehet mésszel lekenni a fák törzsét?”.

Ha már nincs helyi sajátosságunk, ha a város történetei a szemünk láttára, egyik napról a másikra tűnnek el, mint a Mühle-ház teteje, mert a tulajdonos minél hamarabb lebontaná ezt a műemléket, a hatóságok pedig nem merik alkalmazni a törvényt, akkor mit jelenthetünk még a turisták, azon gyermekek számára, akik nem csak Hollywood színes történeteiről szeretnének álmodozni, hanem itteni hősökről és páratlan eseményekről is?

Hiába említik a Kulturális Fővárosi cím elnyeréséhez benyújtott projektben a múlt kivételes eredményeit,

ha ma szinte semmi olyasmit sem valósítanak meg, amellyel felidézhetnék őket. Hiába van benne az Európai Kulturális Főváros projektjében az, hogy az emberek és a helyek köré építették, ha a helyek már nem emlékeztetik az embereket azokra, akik felépítették őket. Mi pedig azokat hibáztatjuk, akik a fizetésekért és a sok munkalehetőségért idejöttek, mert a város a kollektív tudatban még őriz valamit abból a nyugatias légkörből, amellyel a kommunizmus utolsó éveinek városi legendái felruházták. Temesvár kulturális nagykövete, Ştefan Popa úr, azaz Popa’s, a karikaturista, megcáfolva a multikulturális történelmet, kozmopolitizmust és toleranciát, amelyekről eddig ismertek voltunk, az elmúlt napokban az egyik városi tévében előadott vádiratban találta meg a bűnösöket: az olténiai söpredék!

Azt reméltem, hogy a város Európa 2021-es kulturális fővárosává választása összefogja a helyi jellegzetességeket, összehozza a politikusokat, a művészeket és a vállalkozókat, feltámasztja a sokat emlegetett „temesvári szellemet”. Ezzel szemben a város személyiségei nemrég kiléptek az esemény kezelésével megbízott egyesületből, nagyon is sok bűnnel vádolva a vezetőséget. A szükséges pénz sem gyűlt össze – és ezért nemcsak Bukarest a felelős, hanem a helyi hatóságok is. Nem csoda, hogy már a cím visszavonása is felmerült, hiszen semmi konkrétum sem látszik mindazokból az ötletekből, melyekkel a versenyt megnyerték. Kisszerűen, provinciálisan gondolkodunk, képtelenek vagyunk elszakadni a hiúságoktól és kis elszámolnivalóinktól. Túlságosan sokan élünk a város peremén, ahol kis városkák épültek fel elegáns házakkal, beton- vagy kőkerítésekkel körbevéve, melyeken keresztül sem a szomszédot, sem a horizontot nem láthatjuk. A város nem szűkölködik befektetésekben és munkahelyekben, de semmi sem hozza össze az embereket.

Az említett lakónegyedek történelemmel teli helyeit átengedik a pusztulásnak és a feledésnek,

a szokványostól eltérő kulturális események pedig nem nagyon vannak. A város egét ellepő daruk, melyekből – úgy hiszem – idén több van, mint azokban az években, amikor Ceauşescu a munkás-lakótelepeket fölhúzta, nem képesek összehozni bennünket. Mint ahogy nem tudják megtenni ezt a bevásárlóközpontok sem, amelyek arra jók, hogy vásárolgassunk és néhány óra erejéig megszínesítsék az életünket azoknak a metropoliszoknak az illúziójával, melyek a Cinema City sikerfilmjeiben varázsolják el a tekintetünket.

Lehet, hogy Temesvár már nem képvisel egy közösséget, már semmi sem köt össze bennünket a polgármesteri hivatalon kívül, mely kiállítja a személyi igazolványunkat, amúgy pedig nem képes semmilyen projektet sem kínálni a lakótelepeknek, a városnak, egy fejlesztési metropolisz övezetnek és csak a pénzügyi érdekek, a multik által idehozott viszonylagos jólét tartja itt az embereket és vonz még – félénken – másokat. De a várost a jólét falaként körülölelő csarnokok, ahova reggelről reggelre több tucat busznyi munkás érkezik az egész megyéből, már nem tudnak történetet mesélni. Az alkalmazottak számlájára havonta utalt összegek pedig abban segíti majd őket, hogy repülőjegyet vásároljanak azon helyek felé, melyeknek tényleg van mit mesélniük.

Ha már Temesvárnak sincsenek elmesélendő történetei,

mely hajdanán a Nyugat káprázatát jelentette sok román számára, akkor attól tartok, hogy az „anyaországból” már eddig eltávozott 5-6 millió románhoz újabbak és újabbak fognak csatlakozni. És messze, az idegenek között nosztalgiázva idézik majd fel az itthoni történeteket, de már túl késő lesz, el fognak tűnni a metropoliszok lakói között.

De van még némi időnk, amíg Temesvár palotái végleg eltemetik a hely történeteit. Mi lenne, ha együtt felfedeznénk őket és adnánk még egy esélyt nekik, magunknak? Mindnyájan tudjuk, mi a teendőnk, csak tegyük félre az egocentrizmust és a konformizmust.