Jelen szöveg a Contributors oldalon közölt cikk fordítása. A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.

Az apátlan gyermekek szocialistákká válnak. Nagyon brutálisan kimondva ez Harald, a Contributors platform ismert és kedvelt kommentátorának elmélete*, melyet nem állok neki megvitatni (elsősorban azért, mert senki nem fizet meg ezért, másodsorban pedig azért, mert nem rendelkezem a szükséges kompetenciával), de egy történet elmesélésének erejéig megihlet. A meséből mindenki azt szűrje le, amit akar, én megpróbálom eljátszani a tárgyilagost (nem fog menni, de mindenképpen).

Két volt londoni munkatársamnak most arborista cége van Brassóban és Kolozsváron. Néha-néha még elhívnak egy munkára az országban valahova, amikor szükség van egy „jó dumásra”, amikor egy-egy helyi hatósággal vagy a „fagyilkosok” ellen az utóbbi időben nagyon hevessé vált közönséggel kell tárgyalni, hiszen a csapat tagjai eléggé falusiak, jó szakemberek, de legalábbis hirtelen haragúak, amikor a helyiek (általában a nők és a nyugdíjasok) nekiállnak szidni őket, vagy megpróbálnak a semmiből botrányt kikerekíteni. Legendásak maradnak egy brailai (Brăila) hölgy szavai, akinek azt magyaráztuk, hogy az éppen kivágott odvas nyárfa veszélyt jelentett a gyermekekre: „Honnan lennének gyermekek az iskolaudvaron?!”. Vakáció volt, a hölgy egyetlen gyermeket sem látott. Akik, igaz, pont akkor (július végén…) nem is voltak az udvaron.

Az arborista csapatokban dolgozó fiúk rendkívül különbözőek, mint minden ember,

de van egy adottságuk: minél ostobábbak, annál inkább szocialisták.

Engem kedvelnek, mert imádják az utazási történeteimet (ők nem nagyon hagyják el a falujukat, az arborista tevékenység során látnak még ezt-azt), csakhogy vége a barátságnak, ha a múltról próbálok meg mesélni. Néhányszor elmondtam nekik, hogy „Mindent egybevetve, csak kommunizmus ne legyen többé, mert akkor mindnyájunkat elvisz az ördög!”, és minden alkalommal elvesztettem őket. Nem sikerült megértenem, hogy miről van szó.

De egy riporter nem hagyja magát. A rühtől könnyebb megszabadulni, mint tőle, így újra, újra, újra meg újra megpróbálkoztam. Végül bevallották, hogy nem hisznek nekem. Pontosabban: az a meggyőződésük, hogy hazudok. A kommunizmus („Nicu bá korszaka”) csodálatos volt („Mindenki visszasírja Őt”), én pedig hazug disznó vagyok. Zugzwang: nem tudták felfogni, hogy mi okom van hazudni, én pedig azt nem értettem, hogy mi okuk van azt hinni, hogy hazudok. Nagyon sok türelemmel és gazemberséggel megtudtam, hogy az én három kis visszasíróm mindegyikének volt egy-egy mentora, nevezetesen egy „Keresztapója”, egy „Apója” és egy „Nagybátyója”. Személyesen ismertem mindhármukat (egy keresztelőn jártam a falujukban, a fiúk meghívtak, én elmentem, egy könyvre való anyagot gyűjtöttem össze, sírva távoztam. Szégyenemben, hogy román vagyok. Ha az a román nép, amit ott láttam, akkor nem, köszönöm. Nem kérek többet, váljék egészségemre.) A hajdani gyárak három volt „mestere”, gyakorlatilag analfabéta, szűk buborékunkból nehezen elképzelhető gonoszságú személyek; elismerem, megdöbbentem rajtuk. Nem tudtam mit válaszolni.

A következő közös munkánkon a fiúk eléggé kínosan érezték magukat a jelenlétemben, volt is rá okuk (a három mentor nevetségesen berúgott és összeverekedtek, előbb a zenészekkel, aztán egymással), én pedig nem szalasztottam el az alkalmat, hogy még egyszer megpróbáljam megfejteni, mi van a fejükben:

„Miért hisztek azoknak, akik azt mondják, hogy jó volt a kommunizmusban és nekem egyáltalán nem?”

Végül a következő derült ki: „Mihai, te csóringer vagy. Velünk együtt nyesed a gallyakat. Ha olyan nagy lettél volna, neked is lenne vagány kocsid, mindenféléd, mint a király fickóknak; de így…” Azt mondtam, hogy az istenített mentoraiknak sincs vagány kocsijuk: „Igen, de a Nagybátyónak van nagy nyugdíja! Mindent leszar, annyi pénze van, mint a pelyva, egész nap a nonstopban ücsörög. Akinek van, annak van…”
A talányok nevetségesek. Nincs is semmi titok, csak az én ostoba fejemben volt az egész: a kommunizmus dicsőítői ingyenpénzt kaptak, miközben én (a kapitalizmus dicsőítője) minden fityingért megizzadtam, mert a munka, hogy is mondjam, nehéz. Az emberek pedig leszűrték a tanulságot. Kell még mást mondani?!

Visszatérek Haraldhoz és az elméletéhez. Hol vannak az apák ebben az egyenletben? Nos, az apák (a korombeli emberek) szintén a nonstopban vannak, de alamizsnán és hitelre, mert nekik sem nagy, sem bármiféle nyugdíjuk sincs. A „munka mezején” kellene lenniük és ott is vannak, de számukra ez a munka mezeje egy szó szerinti mező, vagyis hiperszakemberek a foglalkozásjegyzékben még nem szereplő „napszámos” szakmában. Nem lehetnek példaképek a fiaik számára. A nagyapák viszont íme, lehetnek és azok is.

Remélem, úgy kezelik ezt a szöveget, ahogy tényleg megérdemli és azért azt számításba veszik, hogy „holmi balfácánok véleményén” nevetni nem igazán nagy vitézség, amíg a nevetés a virtuális térben zajlik. Másodsorban egy balfácán egy szavazat; talán nem árt nem megfeledkezni erről. Harmadsorban, a két rendszer,

a szocialista és a kapitalista rendszerek minőségéről szóló vita mindaddig eltart majd, amíg mi is létezünk

(akik megtapasztaltuk az előbbi jótéteményeit), nem itt és most kell ezt nekünk eldöntenünk. De mivel az első bekezdésben megígértem, hogy megpróbálok nem részrehajló lenni, az alábbiakban bemásolok egy Facebookon talált kis laudatiót, melybe egyáltalán nem nyúlok bele (megemlítem, fogalmam sincs, ki ez a Mirela Dinică asszony, csak a korát tudom megsaccolni, ami nem is nehéz dolog. Adjon neki Isten egészséget és hosszú életet, élvezze ki a nyugdíját):

Berceni – Gyermekkorom lakótelepe is at Berceni – Gyermekkorom lakótelepe. July 17 at 8:51 AM * Bucharest

{MEGOSZTOTT BEJEGYZÉS} Mivel csak 35 éves vagyok, nem tudom megmondani, hogy így van, vagy sem. Kérem, maradjanak meg a jó ízlés korlátai között! Köszönöm!

Milyen volt az élet a 70-es, 80-as évek Romániájában? EGYESEK HAZUDNAK NEKTEK azt mondva, hogy az 1965 és 1989 közötti években állandóan rossz volt az élet.

EGYESEK HAZUDNAK NEKTEK azt mondva, hogy az 1965 és 1989 közötti években állandóan rossz volt az élet.

ALJAS HAZUGSÁG: A 70-es években 10-20 féle szalámi, sajt és hús volt az üzletekben… Narancs, Banán, Alma, Körte, Cseresznye (amikor idénye volt) és mindenféle más román gyümölcs bőségesen elérhető volt…

Mindig 3-4 almát ettem meg, ahányszor hazaértem az iskolából és megebédeltem. Egyfajta III. fogás volt.

A hiány a 80-as évek UTÁN jelent meg.

A 70-es években mindenfelé kapható volt banán, narancs és a román gyümölcsök. Aljas hazugság mindaz, amit mások írnak, hogy nem így volt.

Íme, egy ilyenfajta hazugság: „A kommunista korszakkal kapcsolatos első szomorú emlékeim a 70-es évekből származnak, amikor 6-7 éves voltam és amikor sztoikusan megvártam, hogy a ruhásszekrény tetején megérjen az a néhány banán, melyekhez a szüleim az élelmiszerboltban hozzáférhettek és melyek mindig zöldek, éretlenek voltak.”

A 70-es években szó sem volt ilyesmiről.

Annyi banánt, narancsot, citrancsot vagy citromot vásárolhattál, amennyit csak akartál.

Hazugság, hogy „zöldek” voltak… A zöldek jóval a 80-as évek után jelentek meg, hogy aztán teljesen eltűnjenek… Otthon rendszeresen citromos üdítőt csináltunk magunknak, természetes citromokat facsarva ki, vízzel és két kiskanál cukorral összekeverve. Csodálatos volt az üdítő. És volt egy magas és tökéletesen henger alakú poharam. Amikor még jobb üdítőt akartam, akkor két citromot facsartam ki. Főleg azután, hogy néhány órát a porban futkorásztam, fociztam vagy odakint voltam a zöldben, csodálatos volt.

A 70-es, 80-as évekből 4-6 lej volt 10-20 deka szalámi vagy párizsi – és az akkoriak egyáltalán nem olyanok voltak, mint a mostani szemét, E-kből, belekből és darált nyesedékekből… Másodikos-harmadikos koromban alig néhány lejért szalámis kiflit vehettem magamnak a boltból… Anyám hagyott némi aprót, hogy ennivalót vegyek magamnak.

A IV. osztálytól kezdve szinte minden évben táborba mentem az általános vagy a középiskolával… Egy 10-12 napos tábor 300-500 lejbe került.

Egy tömbházi lakás (3 szoba) közüzemi költsége 50 lej volt nyáron és nagyjából 100-120 lej télen… a minimálbér 1800 lej volt, később 2000 lej… Az átlagbér 2500 lej volt… NETTÓ: eltörölték a jövedelemadót és bármilyen másfajta adót.

Eljött az iskolába a fogorvos és megvizsgálta a gyermekeket és aztán előjegyezte őket a fogászati rendelőbe.

A terhes nőkhöz házhoz jött az orvos szülés előtt és után is.

A rendőrség bevitt az utcáról, ha nem dolgoztál… és adott egy munkahelyet.

Aztán figyelemmel kísértek, hogy bejársz-e dolgozni. Nem volt munkanélküliség.

Nagyon, nagyon sok ember kapott házat (lakást) az államtól, amelyért NÉVLEGES lakbért kellett fizetni – havonta nagyjából 50 lej volt a lakbér.

A 70-es években 50 bani volt egy buszjegy, a 80-as évekre 1 lej, 1989-re 1,20 lej lett.

Politikai szempontból bolsevikellenes vagyok, de NEM HAZUGSÁGOKKAL kell történelmet írni… Igen, az utolsó években hideg volt és az üzletek üresek voltak. Már csak makarónit és halkonzervet lehetett kapni… De nem mindig volt így.

Emlékszem, hogy 1987–1989 környékén, az élelmiszerhiány kellős közepén halkonzerveket vásároltam a hajdanán kapható csodálatos kiflire és finom szalámira gondolva. Őszintén, a hal sem volt rossz: a paradicsomos, az olajos is nagyon jó volt. De nem ehettél csak halat.

Az iskola udvara folyamatosan nyitva volt, még vakációban is. Bűn, hogy az iskolák udvara és sportterme ma zárva van, lelakatolva, miközben a gyermekeknek nincs hol játszaniuk. Erről most olyan emberek döntenek, akik

sohasem játszottak az iskola udvarán vagy a tömbházak között, amikor kicsik voltak.

Az iskola udvarán reggeltől estig fociztak (kivéve, ha egyeseknek tornaórájuk volt és nem a teremben sportoltak)…
Nyáron az iskola falához pattogtattam a teniszlabdát, ahol nem volt ablak… Senki sem mondott nekem ezért semmit… A strandon 3 lej volt egy gyermekjegy egész napra, aztán 1989 felé 5 lej lett… Ennek ellenére elismerem, hogy néhányszor a kerítést is átugrottuk más gyermekekkel együtt.

Nem kevésszer véletlenül betörtünk egy-egy iskolai ablakot egy tenisz- vagy focilabdával és nem lett belőle semmilyen botrány: az ablakot kicserélték és kész. Mindenfelé kerékpárok voltak: a gyermekeknek Pionier, Pegas vagy Tohan típusúak. A korcsolyapályákon ugyanez volt: néha zene is volt és meleg teát is adtak.

Az biztos, hogy nagyon boldog gyermekkorom volt és nem láttam magam körül olyan gyermeket, akinek ne ilyen lett volna… És egy szokványos bukaresti lakótelepen nőttem fel, a Dr. Taberei-ben.

Olyan emberként beszélek, aki gyermekként átélte azokat az időket…

Nem jöhet most egy HAZUG azt állítani, hogy a 70-es években alig tudtál zöld banánt vásárolni.

1989-ben a tanároknak 2200 és 3500 lej közötti fizetésük volt a tanításban eltöltött időtől és a megszerzett fokozatuktól függően.

A mérnököket valamivel jobban megfizették, mint az ugyanannyi ledolgozott idővel rendelkező tanárokat.

Egy kezdő mindig minimálbérrel indult (1800, majd 2000 lej). De néhány hónap után átkerült a szakképzettségének megfelelő első bérezési szintre.

A 70-es években a televízióban szinte valamennyi sporteseményt közvetítették, TENISZT, LABDARÚGÁST, RÖGBIT, ATLÉTIKÁT, OLIMPIÁKAT stb…. annyi amerikai és angol film volt, amennyit csak akartál: sorozatok, folytatásosok, mozifilmek stb… a műsor reggel 10-11-kor kezdődött és éjjel 24 vagy 1 óráig tartott… a műsoridő csökkentése fokozatosan történt a 80-as évek után.

Ilie Năstase mérkőzéseit a Bajnokok Turnéjában élőben közvetítették éjjel 1, 2, 3 órakor. Akárcsak Nadia Comănescu 1.00-es pontszámait (a kijelzőn nem volt hely) a Montreali Olimpián. Amikor Dobrin játszott, egy sima bajnokin, az utcák kiürültek és mindnyájan azt néztük. Mit mondjak Balaci Craiovájáról, vagy a Steauaról?

Éjszakánként maximális volt a biztonság az utcákon…

ha nem az első, akkor a második kisutcánál összefutottál egy milicistával… A mozikban, a strandokon, a kerthelyiségekben, a cukrászdákban jelképes árak voltak: egy sütemény 2,50-3 lej volt. Voltak 1,50 lejért is, de még jobbak és még nagyobbak 4-5 lejért. A legjobban a szavarint szerettem és nem is volt drága. A dobostorta is jó volt, vagy az indiáner.

Miről beszélünk? Az ország DÜBÖRGÖTT az új ÉPÍTKEZÉSEKTŐL… mindenfelé DARUK voltak…

Egyik napról a másikra épültek az új lakótelepek minden városban… Emlékszem, hogyan játszottunk néha este, felfutva a félig kész betonlépcsőkön az épülőfélben lévő tömbházakban…

A vonatok a hosszú távolságokat 2-3-4 órával gyorsabban megtették, mint ma…

Egy ÁTLAGOS bérből a szabadság idején lazán elmehettél 10-12 napra a tengerhez.

Igaz: a buszok csúcsforgalomban zsúfoltak voltak.

A Mindenki Könyvtára sorozat könyvei darabonként 5 lejbe kerültek. Akkor szinte az egész Nemzeti és Egyetemes Irodalmat kiadták. Plusz filozófia-, történelem- vagy kritikai könyveket. Apám és anyám minden fizetéskor úgy hordták szatyorral haza a könyveket, mintha paradicsomot és paprikát vettek volna.

És egyik könyv jobb volt, mint a másik. Később a Mindenki Könyvtára sorozat könyvei 10-12 lejbe kerültek. De még így sem voltak drágák. A Secolul XX volt a legjobb folyóirat. Most is emlékszem rá, mert anyám mindig megvette és néha én is beleolvastam. Olyan vastag volt, mint egy könyv és egyik cikk jobb volt, mint a másik. Ma nincs ilyen folyóiratunk.

Az iskola elvitt bennünket Moziba és Színházba. Évharmadonként legalább egyszer volt iskolakirándulás. A gyermekek ingyen bemehettek a stadionokra. A 70-ES, 80-AS ÉVEK NEM TÉVESZTENDŐK ÖSSZE AZ 50-ES ÉVEKBELI BOLSEVIK BŰNÖKKEL… MELYEK ISZONYATOSAK VOLTAK. Minden képzeletet felülmúl az, amit a szüleim és a nagyszüleim meséltek.

A tejet (amiről egyesek más cikkekben az hazudják, hogy „sírva álmodoztak róla”), a gyár alkalmazottai egyenesen a TÖMBHÁZ lépcsőházában hagyták…

Betetted az üres üveget holmi ládikákba és reggel EGY MÁSIK TELI ÜVEGET kaptál. A 70-es, 80-as években 2,20 lej volt literje, majd a 80-as években 3 lej lett… aztán 3,30.

A pénzt egy kartondobozban hagytad (SENKI sem lopta el, mint ahogy a tejet sem a ládikákból), vagy hetente egyszer becsengetett a tejesember…

A 80-as évek után ez eltűnt…

Reggel néha azoknak a zaja ébresztett, akik a tejesládákat hozták minden tömbházhoz. 6:00 és 6:30 között érkeztek hozzánk az üres üvegekért, melyek helyett ott hagyták a teli üvegeket.

A középiskolai és egyetemi felvételi vizsgák a legtisztességesebb és legjobban megszervezett vizsgák voltak az összes közül, melyeken részt vettem. Ugyanilyenek voltak az iskolai tantárgyversenyek is. A vizsgázók társadalmi státusza nem számított.

Amit mesélek, azt ÁTÉLTEM.

Amit mesélek, AZOK TÉNYEK, nem dicsőítés, nem propaganda… tények.

Pontosan AZT MESÉLTEM EL, amit átéltem… Nem számít, milyen rezsim volt, vagy milyen rezsim lett volna: a rezsimtől függetlenül pontosan ugyanazt mondtam volna, amit átéltem. Aki azt mondja, hogy nem így volt, az HAZUDIK.

Persze, külön történetet kellene írni az 1985 utáni években szinte kiürült boltokról.

Facebook forrás: Mirela Dinica

* „Az én elképzelésem kevésbé katasztrofikus. Úgy vélem, hogy a jelenlegi züllés a két világháború nyomán apa nélkül felnőtt nemzedékeknek tudható be, de a 70 évnyi béke ezt a gondot nagyrészt megoldotta”.