Jelen szöveg az Europa Liberă oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.
Egy gyilkossággal szemben senki sem lehet intelligens, inkább kicsit adós a korábban elodázott vagy megtagadott komolysággal. Miután a caracali gyilkosságok sokkja és részletei felszívódtak, megoldásra vár ennek a szörnyűségnek a látszólag érthetetlen értelme. Nem kriminalisztikai értelemben – ez egyszerűnek bizonyult.
Olvasson még:
Igazából az emberi vagy – pontosabban – embertelen magyarázat számít és ez sokkal bonyolultabb.
Egy becsavarodott alak egy isten háta mögötti helyen elrabol, megerőszakol és meggyilkol két fiatal lányt. Akkor ez egy – hogy is mondják – magángyilkosság? Nem. A történet ezután magával ránt megszokásokat, olyan alakokat és intézményeket, akiknek/melyeknek van vagy nincs közvetlen közük a gyilkossághoz, de keretként szolgáltak annak és ha nem is segítették elő, nem is akadályozták meg. Gheorghe Dincă és az áldozatai, Alexandra Măceşanu és Luiza Melencu nem egy mocskos regényből vagy egy erőszakos filmből importált drámát éltek át és haltak bele. És nem is egy előélet nélküli és a környező élettel kapcsolatban nem álló gyilkos beteg elméjébe zárt pillanatnyi szenvedélyben vagy őrületben jelent meg és tűnt el. Ebben az esetben a bestialitásnak egy hosszasan erjesztett keverékére volt szükség. Az az általános állapot, melyben a román társadalmat a caracali gyilkosságok meglepték, nem csökkenti vagy törli el Gheorghe Dincă bűnösségét, de sok mindent megmagyaráz. Megengedhetetlenül sokat.
Először is el kell mondani, hogy ebben az iszonyatos történetben sehol sincs szó politikai felelősségről.
Sokan gyorsan hagyták magukat elcsábítani e reflex által, mely – nálunk – bármilyen fontos dolgot a kormányon lévő párt nyakába varr. Most a Szociáldemokrata Párt (PSD), holnap a Nemzeti Liberális Párt (PNL) nyakába és fordítva, a kommentátorok dühétől függően. A caracali gyilkosságoknak, mélységes aljasságukban, az a furcsa és nemkívánatos erényük van, hogy a pártok hatalma és a kommentátorok preferenciái fölé emelkednek. Más szavakkal, a caracali gyilkosságok egy társadalomról beszélnek és nemcsak a választottairól. Közös történelmünknek egy bizonyos szerencsétlen és kézzel fogható momentumáról. E gyászos történek mögött jól láthatóvá válik a nyomorúság és véletlenen vagy kivételen túl terjedő züllés.
A caracali gyilkosságok egy tébolyult kezéből és agyából származnak. Az esélytelenség, a gonoszsággal engedékeny idő és az élet jelentéktelen ára máshonnan származnak: az átélt idők lényegéből. Szerencsétlen nemzeti állandósági minőségükben számos, de a híres caracali gyilkosságokhoz képest névtelen viselkedést, igazságtalanságot és kudarcot táplálnak. Mindezek a gyakran figyelmen kívül hagyott megszokások és fogyatékosságok alkotják a jelent, vagy a mi állapotunkat, annak a társadalomnak az állapotát, melyhez tartozásunkat elismerjük vagy sem. Egy caracali gyilkosságokhoz hasonló szerencsétlenség gyászos fényt vet a díszletre és leleplezi azt – majd a dolgok zavartalanul haladnak az addigi medrükben. Ismerjük, de számításon kívül hagyjuk az apró részleteket,
melyek fenntartják ezt a világot, mely ahhoz szokott hozzá, hogy egyetlen pillanat alatt eladja vagy elveszítse az emberiességét.
Caracalról már régóta semmit sem lehetett hallani és mindenki tudja, ki sem kell már mondania, hogy ott semmi sincs. Tágabban véve az ország ezen úgynevezett déli része esetében, az elfeledett városaival, a nem létező falvaival, a nyomorúsággal, az alkoholizmussal, az elfojtott erőszakkal, a tanulatlansággal és életirány-hiánnyal, már elfogadottá vált az emberi lét eltűnése. Vagyis Moldvával és Dobrudzsával együtt az országnak az a része, melyet magára hagytak és átengedtek a semminek és a senkinek. Ott bármi lehetséges és ez a furcsa szabadság előbb vagy utóbb gyilkosságokba vagy ezeket az erőszakos tetteket jóval megelőzően kétségbeesésbe és elsivatagosodásba fog torkolni. Mindenhol vannak gyilkosságok. Erdélyben is, a Bánságban is. De az ország déli és keleti részét alkotó nagy űrben a gyilkosságokat és az erőszakot természetesnek, logikusnak, maguktól értetődőknek vagy várhatóknak tartják. A züllés nagyon jól rímel ezekkel a helyekre, melyekben semmi sem emelheti fel fejét a mélyszegénység korlátja fölé. Mindaz, amit Caracalról, a Délről és a Keletről el lehet mondani, így vagy úgy az élet általános tónusával és a csúcson uralkodó erkölccsel áll kapcsolatban – ahol a polgári élet intézményeit és szabályozását kellene találnunk.