Jelen szöveg a Contributors oldalon közölt cikk fordítása. Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Mi történik, ha a vezetők elvesztik a nevetségesség érzékelésének képességét? Amikor már nemcsak nevetségesek, de már nem is fogják fel, hogy az emberek nevetnek rajtuk? Még ennél is rosszabb, ha ez az veszteség áthatolhatatlan falat emel közéjük és a polgárok közé.

A közéleti ostobaság falát, melynek célja, hogy lefegyverezzen, feleslegessé tegye az iróniát és a szatírát.

Ők amúgy sem hallgatják meg, és ha mégis, akkor nem értik. Az alábbi interjúban elolvashatják, miként telefonált Daea miniszter Radu Paraschivescunak, köszönetet mondva neki, hogy őt is belevette „dolgozatába”…

Radu Paraschivescu továbbra is ír és megnevettet bennünket. A kormányon lévő emberek ostoba beszédeinek krónikásaként és a román nyelvnek a román hivatalosságok megszólalásaiban az utóbbi években tapasztalható példátlan eltorzításának tanújaként Radu Paraschivescu iróniája mintha egy kis lelket verne belénk. Ha még mindig képesek vagyunk nyilvánosan nevetni a miniszterek száját elhagyót ostobaságokon, akkor talán még nincs minden veszve. Egyelőre…

Riporter: Csak így, bizalmasan kérdezem, nem kezdett el félni?

Radu Paraschivescu: Már hallottam ezt a kérdést, feltették nekem, szintén bizalmasan, és ugyanezt feleltem: nem, nem félek, mert nem hiszem, hogy lenne miért. Persze, az utóbbi idők történéseire való tekintettel – pontosan célzott fenyegetőzések, sajnálkozások, hogy a dolgokat már nem lehet úgy elintézni, mint hajdanán, egy kalapáccsal és egy liter benzinnel –, normális esetben egy kicsit össze kellene rándulnia a gyomromnak. Ez komoly dolog és nem hiszem, hogy azzal kellene magunkat vigasztalnunk, hogy még nem tartunk a mindennapos gyilkosságoknál, mint Oroszországban, hogy még senkit sem lőttek agyon egy hídon, vagy – tudom is én – a munkahelyén. De fenyegetve és attól elriasztva sem érzem magam, amit csinálok, főleg, hogy nem csinálok valami jaj, de fontosat, értékeset. Ezt bizonyítja, hogy amit írok, nem nagyon kerül azok elé, akik ilyenfajta fenyegetéseket megfogalmaznak. Nem folytatok vizsgálatot, oknyomozást, nem készítek riportokat, én csak egy kicsit balettezek a szavakkal, az irónia fegyvereivel, melyek még megengedettek, bizonyos emberekről írok, bármiféle rágalmazás, bármiféle sértegetés nélkül. Mert sem rágalmazni, sem sértegetni nem szeretek. Igen, megnevezem őket, mert ők is névvel hajtották végre ezeket a csúnya, kellemetlen dolgokat. És akkor én a következő logikát követem:

ha ők nem szégyelltek elkövetni bizonyos, néha szörnyűséges dolgokat, akkor én miért szégyellnék ujjal mutogatni rájuk és mesélni róluk.

De félni, hogy a kérdésére válaszoljak, nem félek. Ennek bizonyítéka, hogy továbbra is metrón és gyalog járok, innen ugyanígy fogok távozni, nem fog két veszélyes ember rám várni, furkósbottal, hogy elagyabugyáljanak, foglalkozhatok a következő műsorommal és azzal, ami a következő műsor után vár rám és nincs mitől félnem.

Nem volt olyan érzése, mintha egyre hiábavalóbb, feleslegesebb lenne a harc, hogy már egyáltalán nem jutn el hozzájuk az irónia, a bírálatok?

Nem tudom, hogy valaha is eljutottak volna. Mi hóvirágokkal lövöldözünk egy vasbeton falra, nagyjából ez az érzésem. Őket ez nem érinti meg, amíg nem nyúlunk bizonyos ügyletek lényegéhez és nem tárunk fel bűzös háttereket az ügyleteikről. Miközben az, amit én teszek, megáll az irónia és a méregbe mártott tollhegy horizontjánál, ami számukra elhanyagolható dolog. Sem fenyegetést, sem bókot, sem gyalázkodást nem kaptam egyetlen „megírt” embertől sem, ami az În lume nu-s mai multe Românii (A világon nincs többféle Románia – a szerk.) című könyvet illeti. Igaz, az előző, Orice om îi este teamă (Bármi embernek van félelme; a cím utalás Viorica Dăncilă egyik híressé vált, rossz románsággal megfogalmazott mondatára – a szerk.) című könyvem esetében a mezőgazdasági miniszter szükségesnek tartotta, hogy felhívjon és köszönetet mondjon. Akkor el is kezdtem egy kicsit félni, mert csak akkor ébredtem rá, hogy az egész felesleges. Ezek az emberek nem értik, mi történik és nem érdemes párbeszédbe bocsátkozni velük, mert külön világban élnek. Sajnálom, talán szerénytelenül fog hangzani, de amikor egy miniszternek külön fejezete van, amelyben arról van szó, hogy miket csinál és miként beszél, ő pedig felhív és megköszöni, hogy belevettem a könyvbe, a dolgozatba, mert Daea úr így mondta, dolgozat, akkor világos, hogy nem ott jelenünk meg a radarjukon, ahol kellene. Világos, hogy

ők vagy olvassák és nem értik, ami végső soron a funkcionális analfabetizmus bizonyítéka,

vagyis valami rosszat olvasol magadról és azt hiszed, hogy jót írnak rólad és még köszönetet is mondasz azért, mert néhány oldalon megbélyegeznek. Vagy pedig egyáltalán nem olvasnak – vannak emberek, nincs értelme most megneveznem őket, akik annyira rossz viszonyban vannak a román nyelvvel, hogy nehezen hihető, hogy könyvtáruk lenne otthon, használnák azokat és a szüneteken kívül más okból is jártak iskolába. Vannak minisztereink, kormányfőink, oktatásban, művelődésben dolgozó embereink, akik összetévesztik a „ştachetă” (ugróléc – a szerk.) szót a „ştafetă” (váltó – a szerk.) szóval, akik a szavakat nem mondják ki teljes egészükben, vagy egy szótaggal többet mondanak, akik „devansat”-ot (megelőzött – a szerk.) mondanak, pedig „devastat”-ra (feldúlt, kifosztott – a szerk.) gondoltak, „axare”-t (központosítás – a szerk.) akarnak mondani és „anexare”-t (elcsatolás – a szerk.) mondanak. A reprezentatív szegmensben ezeknek a dolgoknak nem lenne szabad megtörténniük. Mert egy ország kormánya, a tagjain keresztül, azt az országot képviseli a külföldi tárgyalófelek előtt és amikor valaki így viselkedik, akkor a tárgyalófél az egész országot sajnálja, mert a következőképpen gondolkodik:

ha ezek az emberek jelentik az elit szegmenst, akkor vajon milyen lehet az nem elit szegmens?

Ha Viorica Dăncilă egy ország kormányfője, akkor milyenek lehetnek a társadalom alapszintjén lévő emberek, az egyszerű emberek, ha a kormányfő így nyilvánul meg és viselkedik?

Elkerülhetetlen módon Viorica Dăncilă a könyv főszereplője, hogy úgy mondjam, a baklövések királynője. Van egy rész, ahol azt írja, hogy egyszerűen szerepet játszik. Az utóbbi két évben megjelent könyveit olvasva az a gyanú, vagy gondolat fogalmazódott meg bennem, hogy létrejött a közéleti ostobaságnak egyfajta rendszere, mely amolyan mellvértként működik a vezetők számára.

Immunissá váltak a saját imposztorságukra. Már nem lehet támadni őket, az iróniát nem értik meg, vagy ha megértik, nem érdekli őket, mert nem ingatja meg a csónakjukat. Ugyanolyan biztosak abban, amit tesznek, a mozgásuk ugyanolyan határozott. Viorica Dăncilă csak egy a példák közül, és a legkézenfekvőbb példa, mert egy kormány élén áll. Az volt a benyomásom, még a könyv megírása alatt is, hogy egy bábu és semmi több. Egy színjátékot ad elő, a háttérben pedig mások osztják a lapokat. Viorica Dăncilă egy idő óta elkezdett saját életet élni, ami örvendetes az emberi lény, a gondolkodó nád számára, ahogy Pascal nevezte, de kevésbé örvendetes egyes párttársai számára. Viorica Dăncilának nyilvános reakciói lettek az utóbbi időben, amilyenekkel korábban nem rendelkezett.

Emlékszem, miként ripakodott rá az európai szervek képviselőire, azt mondván, nem azért ment oda, hogy számot adjon. Holott, mit ad Isten, pont azért ment oda (az Európai Parlamentbe – a szerk.). Nem azért hívták, hogy gratuláljanak, bókoljanak neki, előléptessék, azért hívták oda, hogy bizonyos válaszokat adjon. Márpedig akkor, amikor felemelt farokkal mész ki és azt mondod, hogy egyenlő partnerek vagyunk és amikor egy képviselő úr azt mondja egy finn miniszterről, hogy nincs olyan arca, hogy Romániáról beszélhessen és valójában

a korrupció egyformán jelen van az egész Európai Unióban, akkor megáll az ész, hogy a költő szavaival éljünk.

Azt hagyjuk, hogy Finnország utánunk következik a soros elnökségben, de azt mondani egy olyan emberről, aki egy ennyire alacsony fokú korrupcióval rendelkező országból érkezik, hogy veled egyenlő a szélhámosságok terén, az legalábbis az óvatlanság bizonyítéka, ha nem a dacolásé. Nekem inkább dacolásnak tűnik, mint óvatlanságnak és ebben a könyvemben és az előzőben is azt írtam, hogy a jelenlegi kormány és az előzők olyasmit artikuláltak, amit a dacolás kultúrájának lehet nevezni. Vagyis mi azt csinálunk, ami csak megfordul a fejünkben, a nyakatokba vettetek bennünket, megszavaztatok minket, váljék a becsületetekre, most viszont mi azt csinálunk, ami eszünkbe jut, semmibe veszünk, meghajlítunk törvényeket és ha a törvények nem engedik meghajlítani magukat, akkor előrántunk egy-egy rendeletet a meghajlításukra és elérjük azt, amit büntethetetlenségnek neveznek. Érinthetetlenség és büntethetetlenség. Ezek minimális értelempárok az igazságszolgáltatással, törvénnyel és végső soron a szavazókkal szembeni lenézés útján. Mert ők nyaklevesekkel, lopkodásokkal és szörnyűségekkel fizetnek a választók bizalmáért. Eleinte nem akartam elhinni, de kezdenek egyre láthatóbbá válni mindezek a történetek, hogy távolodunk az európai pályáról. Még egy hozzám hasonló ártatlan lélek is kezdi észrevenni. Sokáig derűlátó, vidám voltam, azt mondtam, hogy nem olyan fekete az ördög, van azért rajta néhány foltnyi indigó, meg szürke, meg egy kis kékség. Nos, nem!

Úgy tűnik, pontosan olyan fekete, amilyennek a nálam illetékesebbek mondták nekünk.

A korrupció dicsőítése, ahogy azt szintén a kormányfő mondta, némiképp hozzátartozik a nemzeti specifikumhoz…

Igen, igen, a borítékológiánk. Bárhova megyünk, kell legyen nálunk néhány boríték, egy kis figyelmességhez. Ez egyfajta márciuska, de egy alumíniumvirág helyett egy köteg pénz van.

Megdöbben az ember, amikor ilyenfajta kijelentéseket olvas, nem tud mit válaszolni ezekre…

Áthatolhatatlan és sértő a magát becsületesnek tudó ember számára, hiszen Viorica Dăncilă őt is belepakolja ebbe a csorbába. A megvesztegetések valójában figyelmességek, hozzátartoznak a kultúránkhoz. Egy ilyen fennkölt szót, mint a kultúra, alibiként használni egy ennyire aljas dologhoz, mint a korrupció vagy a megvesztegetés, mégiscsak retorikai teljesítménynek tűnik számomra egy olyan embertől, akinél nem gyanítottam retorikai képességeket. És íme, mégiscsak vannak, önkéntelenül, de néha mégiscsak vannak.

És a nevetségesség érzésének a hiánya, ahogy lefegyverző derűvel veti bele magát mindenféle helyzetekbe. Miként bocsátkozhatnánk párbeszédbe egy horoszkóppal? A könyvben leírja azokat az érveket, melyekkel egy parlamenti képviselőt népszerűsítettek és melyek Baba Vanga (neves bolgár jósnő volt – a szerk.) jóslataiból, horoszkópból állnak…

Újraértelmezett Baba Vanga, amint amilyenek egyes erdélyi ételek, mit tudom én milyen újraértelmezett puliszka, vagyis tettek hozzá, nem is tudom, egy kis tejfölt. Itt is így van, a mai pészédizmus (PSD = Szociáldemokrata Párt – a szerk.) szemüvegén keresztül újraértelmezett és egy asztrológus felfedezéseivel összekapcsolt Baba Vanga.

Háziasztrológus, nyilvánvalóan, és pártasztrológus, aki bejelenti, hogy ezt az országot csak olyan ember vezetheti,

aki január 24-én, a Kis Egyesülés napján született, apropó, undorítónak tartom ezt a kifejezést, a Kis Egyesülést. Ez nem a Kis Hableány, mégiscsak egy nagyon fontos esemény és amikor megvalósították, nem tudták róla, hogy majd kicsivé válik. Döntő jelentőségű volt. És ebből az derül ki, hogy Liviu Pleşoianu az egyetlen ember, aki vezethet bennünket. Egyik Liviuból a másikba esünk. Liviu Pleşoianunak is van néhány jó tulajdonsága, melyek nagyon gyorsan hibákká válhatnak azok számára, akik nem tartoznak a táborába. Az egyik a fiatalsága. Még nagyon sok van előtte, tehát a veszély évtizedekre fenyeget bennünket. Egy másik Pleşoianu úr álmisztikus láza. Nem tudom, látta-e a Facebook-bejegyzéseit és a hevüléseit, hiszen olyan ember, aki meg is nyert egy versenyt, melynek címe Romániában és felkiáltójelben végződött – mert Románia után általában felkiáltójel következik. Ő már magára vállalta annak az embernek a messianisztikus szerepét, aki jön és a gondviselés megtestesítője, mindnyájunkat megment, akár akarjuk, akár nem, ez van, ő akkor is megvéd minket és egyes bejegyzéseiben és ostobaságaiban a düh és az álmisztikus hisztéria olyan szintjeit éri el, melyeket már láttam néhány közéleti személyiségnél, egy részük nem feltétlenül politikus. Én a politika egyfajta Dan Puricjának látom Liviu Pleşoianut, olyan embernek, aki hirtelen felpaprikázódik,

összesírja a román nép hímzett ingét és kész azt megváltani, azzal a minimális feltétellel, hogy mi megszavazzuk.

Ön nem fogja megszavazni, először is nem is tudom, hogy elindul-e, de a veszélye fennáll. És hozzá hasonló még van néhány arrafelé.

Azon gondolkodom, milyen lenne, ha valamiképpen vitába kellene bocsátkoznunk velük. Mi is készítsünk egy horoszkópot, mondjuk azt, hogy rosszul értelmeztek…

… hozzunk mi is egy saját Baba Vangát, egy hermeneutát…

… nekünk jobb információink vannak…

… igen, igen, félremagyarázhatjuk, a feje tetejére állíthatjuk annak a bulgáriai hölgynek az összes kijelentését, aki – a legtöbbször – nem hímezik, hanem hámozik. Ha szigorúan komolyan vennénk a jóslatait, akkor e pillanatban mi már nem beszélgetnénk, a világ fele, hanem a háromnegyede pedig sivatag lenne és időközben a harmadik világháború is véget ért volna, mert úgy tudom, hogy 2011-ben kellett volna elkezdődnie. Persze, lehetnek még ütemvesztések, eltérések a hölgy jóslataitól, de íme, a bolygó nem mindig hallgat a jósaira.

Az a gond, hogy vannak nagyon tartalmas és komoly karrierű emberek is, akik elfogadhatatlan dolgot kezdenek el támogatni, vagy támogattak. Nicolae Manolescu behozta Gabriela Fireát az Írószövetségbe…

… Alex Ştefănescu a híres Poponeţért vállalt felelősséget, Ungureanu úr… nálam ez vágta ki a biztosítékot, elismerem, nem azért, mert Ungureanu úr temesvári én pedig félig bánsági vagyok, hanem egyszerűen azért, mert ő tanult ember és írt egy rakás értékes dolgot és a megalkuvásnak az a kis démona arra késztette, hogy felelősséget vállaljon Grapini asszonyért. Ha már Maria Grapini (több pártot is megjárt, a helyesírási hibáiról hírhedt európai parlamenti képviselő – a szerk.) is írónőnek számít, akkor tényleg bárkiből lehet író.

Még egy díjat is kapott a román nyelv ápolásáért.

Attól függ, ki adja. Láttam, kik ítélték neki meg…

Jól mutat az önéletrajzban…

… az önéletrajzban azt is köteles vagy feltüntetni, hogy kitől kaptad. Mert egy dolog a Iorgu Iordan Intézettől kapni, például, vagy a Román Akadémiától

és más dolog, ha egy analfabétákkal benépesített tévétől.

Olyan emberektől, akik nem értenek szavakat, mindenféle eszement gondolatokkal rendelkező emberektől. Annál a tévéadónál, melyben ketten is dolgoznak azok közül, akik a díjat odaítélték, hallottam egy műsortervről, melyben annak az adónak, Vătafu TV volt a neve, az egyik embere azt vállalta és ígérte, hogy Skype-on beszélgetést szervez Paul Gomával. Nehéz nem röhögni ezeken a dolgokon. Mindenféle nemes szándékok voltak. Én azért figuráztam ki őket, mert úgy tűnt, hogy azok az emberek, akik még az ábécé összes betűjét sem ismerik, nem bocsátkozhatnak Skype-on vagy bármilyen más úton beszélgetésbe Paul Gomával – azon túlmenően, ahogy Paul Goma beszél, de ez egy másik dolog. És Facebookon válaszolt nekem a Vătafu TV tulajdonosa és azt mondta, az illető nagyon udvarias volt, szó se róla, nem támadott, nem sértegetett, azt mondta, hogy szándékukban állt megszervezni egy ilyen beszélgetést. Más ambiciózus terveik is voltak és én azt mondtam, hogy igen, de nem ezekkel az emberekkel. Ezek az emberek képtelenek lefolytatni egy párbeszédet. Óriási nyelvtani hibákkal küszködnek és nem osztogathatnak díjakat, főleg román nyelvből egy olyan embernek, aki minden egyes megszólalásával meggyalázza a román nyelvet. Azóta hallottam Grapini asszonyt, akivel tíz nappal ezelőtt egy repülőben utaztam Temesvárról Bukarestbe, angolul is beszélni. És

Ion Iliescu hirtelen oxfordinak tűnt számomra.

Ion Iliescu egy Anthony Hopkins, Jeremy Irons, akit csak akar… Richard Harris. Maria Grapini mellett bárki képes szépen beszélni angolul.

Az ön szavaival szólva, 10-15 év múlva azt fogjuk mondani:  micsoda embereink voltak hajdanán, egy Dăncilă…

… azoknak még volt kiállásuk… Ezt már kétszer is elmondtam, két könyvbemutatón, melyeken az egyik méltató, Cătălin Striblea barátom azt mondta, hogy ezeket a könyveket az imposztorság, a hatalomra jutott hamisság és önkény dokumentumaiként lehetne olvasni. És az emberek, a gyermekeink, de inkább az unokáink tágra nyílt szemekkel fogják olvasni és kérdezik majd, hogy mi van ezekkel a sárkányokkal, tényleg ilyenekkel körülvéve éltetek? És akkor azt mondtam, Cătălin, derűlátó vagy. Én nem vagyok ennyire derűlátó, arra gondolok, hogy 50 év múlva az unokáink melankóliát éreznek majd, ha beleolvasnak ebbe a könyvbe és azt fogják mondani:

nektek azért mégiscsak volt egy Daeátok, egy Andruşcátok, azok derék emberek voltak a mostaniakhoz képest.

Majd meglátjuk, hogy kinek volt igaza.

Van itt egy cím a könyvében: „Rajtuk nevetünk, vagy magunkon?”

Pontosan. Persze, tekintettel arra, hogy miként szavaztunk, inkább magunkon, vagy magunkon is nevetünk. És ebben a címben van még egy csavar, a sugalmazott vagy implicit összehasonlítás. Az, hogy mi őket alacsonyabb rendűeknek tartjuk, nem jelenti azt, hogy mi nagyon jók és hibátlanok vagyunk. Nem kellene akkora távolságot képzelnünk a kulturális, nyelvtani és más természetű hiányosságaik és saját lényünk fényessége között. Ahol tényleg távolságot tudunk tartani és kötelességünk is megtenni, az nem az intellektuális imposztorság, hanem a szélhámoskodásaik, az aljasságaik, a lopásaik, a sikkasztásaik, az átveréseik, az igazságszolgáltatással szembeni visszaéléseik, például.

Aközött, amit ők ott tesznek és amit mi itt teszünk, tényleg óriási a távolság. Ezt kell kimondani.

A könyv utolsó cikkének „Ember és személyek – nem büntetőjogi panasz” a címe. Kiről van szó?

Nem árultam el és most sem fogom, mert ha meg akartam volna írni, akkor megtettem volna. Ő az én nagy csalódásom. Olyan valaki, akivel barátok voltunk és nem csak én, hanem a volt feleségem is, családi barátok voltunk, látogattuk egymást, közös születésnapokat szerveztünk és tényleg nagyon közeli kapcsolatban álltunk. Vele is és a férjével is. És ez a személy, ez a hölgy minden áron betyár, igazságosztó akart lenni. Igazságot akart osztani, de nem úgy, mint a betyárok, hanem a törvény eszközeivel. Jogi pályán mozgott, továbbra is jogi pályán mozog és amikor az egyetemen megismertem, ez több mint két évtizeddel ezelőtt történt, benne volt az ígérete annak, hogy a mai, és a tegnapi Románia bronza lesz. És a bronz nagyon gyorsan megzöldült. És az a nagybetűs Ember, akit én abba a személybe beleképzeltem, egyszerű személlyé vált és ezért a panaszom nem büntetőjogi, hanem metaforikus és ebben a zárócikkben, mely végső soron egy szomorú írás egy amúgy vidám könyvben, csak ennek a csalódásnak adok hangot, amely számomra – úgy hiszem – a legnagyobb, ha rangsorolnom kellene. Sok ember okozott már nekem csalódást. Egyeseket nem ismertem személyesen, másokat ismertem és más volt róluk a benyomásom. Ha már Nicolae Manolescut említette. Nicolae Manolescu 1990-ig az egyetemi hallgatók egyik bálványa, sok szempontból kiváló ember volt. Az, amit az utóbbi években tesz, ellentmond Nicolae Manolescu azon képének és portréjának, melyet egyetemi hallgatóként ismertem meg. De egyik-másik, ismertebb vagy kevésbé ismert néven túlmenően megmarad ez a nagyon keserű íz, egy olyan emberé, akibe reményeket fektettél, akivel szemben bizonyos pontosan meghatározott elvárásokat fogalmaztál meg és az az ember, aki olyan szépen indult az életben, aki a sors bizonyos nehézségei, bizonyos harcok, egy nehéz egyetemen eltöltött nehéz egyetemi korszak után, feláldozott idő, idegek, egészség után végre odajut, hogy az érték és a tisztességesség mércéjévé váljon és ehelyett annak a barátjává válik, aminek a felszámolását ígérte. Számomra az ilyesmi iszonyúan szomorú, főleg, ismétlem, hogy egy ismert személyről van szó, olyan személyről, akihez nagyon ragaszkodtam és akitől ma már csak azt várom, hogy elpiruljon, ha – véletlenül – a szeme elé kerül az a két oldal.