Hamis törci
Szerző: Cosmin Pătraşcu Zamfirache
2019. április 12. péntek, 17:54
Ebben a szövegben az a figyelemre méltó, ahogy a hivatkozott műben a Román Akadémia nackó elnöke lazán hamisítja a történelmet. Itt és most.
A Főtér RoMánia rovatában a romániai román nyelvű média olyan véleményanyagait szemlézzük, amelyek vagy az itteni magyar közösséggel, a román-magyar kapcsolatokkal foglalkoznak, vagy a nyilvánosságot, a közbeszédet foglalkoztató forró témákat taglalnak.

Jelen szöveg az Adevărul oldalon közölt cikk fordítása.

Az erdélyi románok középkori sorsát sokszor a nemesség által alkalmazott kényszer, a sokszor teljesíthetetlen robot, de a társadalmi, politikai és vallási háttérbeszorítás is terhelte. A magyar hódítás után a románok fokozatosan elvesztették autonómiájukat, sokszor függőségben lévő parasztokká válva.

Az erdélyi románok sorsa mindig is kényes kérdés volt, mind politikai, mind a történelemkutatás szintjén. Egy sor dokumentum, különösen a késői középkorból és az osztrák uralom korszakából, azt mutatja, hogy a románok többségben voltak Erdély területén, nyilvánvalóan nem túlnyomó többségben, ennek ellenére háttérbe szorították és társadalmi, valamint politikai szempontból kirekesztették őket.

A magyar értelmiségiek, a Fény Évszázadában, elmaradott és konzervatív etnikumnak tekintették őket. A középkor éveiben sokszor elnyomták, szegénnyé tették és mindenféle kényszermunkával és anyagi kötelezettséggel terhelték meg őket. Röviden, szegénységben és sötétségben hagyták őket a társadalom peremén, nagyrészt jobbágyokként dolgoztak a kiterjedt feudális uradalmakon.

Az autonómiától a szolgaságig

Az újlatin népesség erdélyi jelenlétét először Béla magyar király névtelen jegyzőjének Gesta Hungarorumja dokumentálja, valószínűleg a XII–XIII. században. Arról ír, hogy a magyar törzsek egy románokból, szlávokból és itt-ott bolgárokból vagy más turáni elemekből álló kevert lakosságot találtak Erdélyben. Hasonló információk jelennek meg Kézai Simonnál is a XIII. században.

Azután azt, hogy a románok nagy számban voltak jelen Erdélyben, a humanista Oláh Miklós is tanúsítja Hungária című művében, a XVI. században. Ő azt írta, hogy Erdélyben „négy eltérő származású nemzet van jelen: magyarok, székelyek, szászok, románok. A románok a hagyomány szerint a rómaiak telepesei”, írta ő. Anton Veranciscs (valószínűleg Verancsics Antalról van szó – a szerk.), egy másik magyar krónikás nagyjából ugyanabban az időszakban azt írta, hogy a románok a többi nemzet összességével egyenlő arányban vannak jelen, vagyis Erdély lakosságának nagyjából a felét tették ki.

Sőt, későbbi dokumentumok rámutatnak arra, hogy a románok éppenséggel többségben voltak Erdélyben. Például azután, hogy Erdély osztrák uralom alá kerül, a korábbinál sokkal pontosabb statisztikák és jelentések jelennek meg a népesség struktúrájáról és létszámáról. Ezek alapján a XVIII. században, például, a románok Erdélyben a teljes lakosság 52,7 százalékát tették ki. Arányát tekintve a második legnagyobb nemzet a magyarok voltak, akik a székelyekkel együtt megközelítették a lakosság 28 százalékát. Bár a románok nagy számban voltak jelen a magyar, majd osztrák Erdély területén, sorsuk nem felelt meg a demográfiai struktúrán belüli arányuknak. Ellenkezőleg (Erdély etnikai összetételének alakulásáról magyar forrás – többek között – itt – a szerk.).

Ahogy arra a szakértők rámutatnak, a legelején nem lehet a románok diszkriminálásáról beszélni.

Pontosabban a magyar hódítás után, bár a magyar törzsek legyőzték őket, nem lehet azt mondani, hogy a románokat háttérbe szorították volna. Ellenkezőleg, sok régióban megőrizték autonómiájukat. Ioan Aurel Pop (az autonómia nagy ellensége, ha magyarokról van szó – a szerk.), Erdély történelmének szakértője azt mondja, hogy főleg az árpád-házi dinasztia korszakában, román kenézek és vajdák uralkodtak román többségű lakossággal rendelkező tartományokban, mint például Zarándon, Omláson, Naszódban, Fogarason, Hátszegen, Máramarosban vagy Aradon.

A románok többsége ortodox volt, a magyarokkal ellentétben, akik a X. században királyuk, I. István révén katolikussá váltak. „A XIII. század elejéig az árpád-házi Magyarország részét képező Erdély jelentős ütemben haladt előre a régebbi európai államok által bejárt úton. A király itt is megőrizte a föld feletti főhatalmat, melynek legnagyobb részét a világi nemességnek, a vallási intézményeknek, a székelyeknek és a szászoknak adományozta, jelentős része – főleg Erdély peremén található medencékben – a román kenézek és vajdák uralma alatt maradt”, írja Ioan Aurel Pop az Istoria Transilvaniei (Erdély történelme – a szerk.) című könyvben.

Ezekben a térségekben nem alkalmazták a paraszt teljes alárendelését. Röviden, nem volt jobbágyság. Az árpád-háziak idejében a román parasztok jogilag szabad, de az állammal, az egyházzal és a hűbérurakkal szemben kötelezettségekkel rendelkező közösségekben csoportosultak. „Arad, Zaránd, Máramaros, Hátszeg, Omlás, Naszód és Fogaras térségében a románok nem igazán jobbágyok, hanem egyéni és kollektív kötelességekkel rendelkező parasztok, akik társadalmilag és jogilag a vármegyei uradalmak jobbágyai fölött álltak. A románok saját telekkel rendelkeztek, mint a szász és magyar parasztok, társadalmi helyzetük pedig szintén nagyon változatos volt. A románok modern történészeinek állítása, hogy

az erdélyi jobbágyok többsége a XV. század előtt román volt, a társadalmi és nemzeti emancipációs harcok kellős közepén született legenda”,

erősíti meg Ioan Aurel Pop a fentebb említett munkájában.

Ugyanakkor a XIII. századi mongol invázióra vonatkozó információk a Kárpátok szorosait a székelyekkel együtt védelmezőkként mutatják be a románokat. A románoknak ebben az időszakban joguk volt vámokat kivetni a területeiken és ugyanakkor csak a juhok utáni ötvenedet kellett megfizetniük, de az egyházi tizedet nem, mert ortodoxok voltak. Elmondható, hogy a románok a magyar hódítás utáni első századokban az együtt élő nemzetek egyikeként nem voltak háttérbe szorítva, vagy elnyomva Erdélyben.

Ezt bizonyítja a vajdaság 1291-es gyulafehérvári gyűlése, ahol a románok egyenlő jogú nemzetként voltak jelen (a szerző utalásaiból arra lehet következtetni, hogy a történelemhamisítást Ioan Aurel Pop, a Román Akadémia elnöke követte el. III. András király egyik 1291-es oklevele ugyanis valóban megemlíti, hogy „Midőn valamennyi nemessel, székellyel, szásszal és vlach-hal az erdélyi részeken, állapotuk reformálására végett gyűlést tartottunk, felálla Ugrin mester…”, csakhogy dr. Jancsó Benedek szerint, az idézett oklevél nem törvényhozó, hanem csak törvénykező ülésre vonatkozott, melyen a románok tanúkként voltak jelen, nem törvényhozókként; forrás itt – a szerk.). A dolgok azonban a XIV. századtól, az utolsó árpád-házi király, III. András halálával megváltoznak. A királyságot káoszba sodorták a trónért folytatott harcok, az erdélyi fejedelmek pedig elszakadtak a magyar királyságtól. A francia származású Anjou-királyok hatalomra kerülésével megkezdődtek a harcok azért, hogy Erdély visszakerüljön a magyar korona befolyási szférájába. Ugyanakkor ezekkel az uralkodókkal együtt egy új ideológia is megjelent a királyság területein lévő „szakadárok” sorsát illetően.

A románok nyilvánvalóan ebbe a kategóriába tartoztak, hiszen többségük ortodox volt.

Ezek a Magyarország trónjára került, erős katolikus hagyománnyal rendelkező országokból érkezett, a keresztes háborúk gondolata és a hitetlenekről és szakadárokról szóló diskurzusok által terhelt francia királyok új politikát alkalmaztak. A románok kezdtek jogok nélkül, vallási szabadságok nélkül és aztán földek nélkül is maradni a Magyarország új királyai által kedvezményezett nemesek kárára (helyesen, valószínűleg: javára – a szerk.). Különben e keresztes háborús gondolatokat dédelgető uralkodók számára egy szakadár háttérbe szorítása és elnyomása nem bűnnek, hanem a mennyországba vezető útnak számított. 1366-tól gyakorlatilag törvénybe iktatták a „gonosztevőknek”, „lázadóknak” és „szakadároknak” tekintett ortodox románok elnyomását. „Nagyrészt a románok (és más kisebb etnikai csoportok) által lakott és birtokolt földek rovására, az államkezdeményeik  rovására jöttek létre a királyi, nemesi, egyházi uradalmak, valamint a szász és székely autonómiák.

E gyors, egy apostoli küldetésű állam erejével támogatott előretörés által meglepett románok nehezebben alkalmazkodtak az új körülményekhez, de végül (egy részük) védettebb helyeken újracsoportosultak, mint például az Erdélyi-középhegységben, Hátszeg, Fogaras, Máramaros térségében és így tovább. Ezért szervezettségi szinten már nem maradhattak kompaktak, csak néhány részlegesen megmentett „országban”, melyeket megpróbáltak hozzáigazítani a mások által is követett modellhez. Ezek egy része – Bánság, Belényes, Zaránd, Máramaros – nem is voltak részei az „erdőkön túli területnek” és el voltak szigetelve egymástól. Akkor hol hozhatták volna létre maguknak a románok is a területi bázisukat, tekintettel arra, hogy mindenhol jelen voltak, de alávetetten és marginalizáltan?”, írja Ioan Aurel Pop az Istoria Transilvaniei-ben. És főleg azután, hogy III. Ince pápa a Bizánc elleni 1204-es IV. keresztes háborút követően szakadárokká nyilvánította az ortodoxokat, megkezdődött a románok önkényes megfosztása földjeiktől és javaiktól. Megkezdődött az erdélyi román parasztok kálváriája (az áttérítések kérdéséről is magyar forrás itt – a szerk.).

„A szakadárok kiirtása” és egy nemzet teljes elszigetelése

Eredetileg ez nem etnikai, hanem felekezeti ügy volt. Az üldöztetéstől való megszabaduláshoz a románok egyszerűen áttérhettek a katolikus vallásra és a magyar király szolgálatába léptek. Sok román kenézcsalád tette meg ezt a kompromisszumot. Hunyadi János családja meggyőző példa erre. Nagy Lajos 1366-ban aláírt egy dokumentumot, melyben hivatalossá tette az ortodox románok üldözését. „Az okiratot erdélyi hazánk összes nemesei kérésére adták ki, akik arra panaszkodtak, hogy számtalan hiányosságban szenvednek a mindenféle, különösen a román bűnözők merész ravaszsága miatt”, állt a dokumentumban. A nemesek pedig jogot kaptak arra, hogy „kiirtsák és megsemmisítsék az említett országban a bármiféle nemzetiségű gonosztevőket, kimondottan a románokat”, írja Ioan Aurel Pop az Istoria Transilvaniei-ben (nem világos, hogy a románokra vonatkozó rész Ioan Aurel Pop saját tendenciózus szövegmagyarázata-e, mert a magyar források, például ez, vagy ez, csak gonosztevőkről írnak – a szerk.). Magukat a kenézeket megfosztották jogaiktól és hatalmuktól, sok földtelen román effektív módon alávetettségbe került.

„Az adománylevél hiánya megakadályozta a román kenézek földtulajdonhoz jutását, ami elengedhetetlen volt a nemesi státuszhoz (vagyis valamilyen rendbe kerüléshez), az pedig, hogy nem tartoztak a katolicizmushoz, megakadályozta felemelkedésüket etnikumként, rendként a saját népük nevében. Más szavakkal a román kenézek, néhány kivételtől eltekintve, az akkori helyzetükben sem a nemesi rendbe nem kerülhettek be és a saját nemzetségük nevében sem hozhattak létre rendet”, említi Ioan Aurel Pop a fentebb említett munkájában. Szintén 1366-ban, szintén Nagy Lajos indította el az ortodox klérus üldözését is. Majd a bábolnai felkelés után, az 1437-es Fraterna Unio, vagy az Unio Trium Natium révén a román nemzet hivatalosan is teljes mértékben társadalmi, politikai és vallási jogok nélkül maradt. Erdélyben csak a magyar nemzetet, a székelyeket és a szászokat ismerték el.

„Ezek a szegény román alattvalók”

A korabeli dokumentumokban rámutattak arra, hogy Erdélyben siralmas volt a románok helyzete. Az elismert felekezetekhez, vagyis a protestáns felekezetekhez és a katolikus valláshoz nem csatlakozók általában szegénységben és műveletlenségben élő jobbágyok voltak. II. József császár, nyilvánvalóan politikai érdekekből is, 1733-as erdélyi látogatása nyomán megjegyezte, hogy „ezeket a szegény román alattvalókat, akik kétségtelenül a legrégebbi és legnépesebb lakói Erdélynek, akár magyarokról, akár szászokról van szó, mindenki annyira kínozza és igazságtalanságokkal terheli őket, hogy a sorsuk – ha megismered – valóban nagyon sajnálatra méltó és csak csodálkozni lehet azon, hogy még ennyi van ezekből az emberekből és nem menekültek el mind”, mondta ő. Még Verancsics is, valamivel korábban, a XVI. században azt írta, hogy „bár számukban utolérik a többieket, nincs semmilyen szabadságuk, semmilyen nemességük, semmilyen joguk”. Ugyanakkor a román parasztokat a legkegyetlenebb módon kizsákmányolták. Munkára és embertelen adók megfizetésére kényszerítették őket.

A két úr, a nemesség és az osztrák állam összefog a parasztság kizsákmányolásában.

A császári adóhatóság a szokásos adókon, a katonai adókon és a rendkívüli hozzájárulásokon keresztül zsákmányol ki; a helyi földesurak a háromféle járadékon keresztül: munkában, pénzben és mezőgazdasági terményekben. A nemes uradalmán végzett robotot (nem fizetett kötelező munka) 1514-től heti egy napban állandósították. Az országgyűlés 1714-ben heti négynapi robotot határoz meg a jobbágyoknak (évente 208 nap) és heti három napot a zselléreknek (földnélküli parasztok, akik elköltözhettek egyik birtokról a másikra). A család összes munkaképes tagját robotra kötelezték, főleg a tavaszi és nyári mezőgazdasági munkák idején. Az Erdélyi-középhegységben zajló bányászat fokozódása a térség lakóit az adóhatóság (állam) jobbágyaivá változtatta. Bányákban, öntödékben, fa és az ásványok kitermelésében és szállításában, fuvarozásban, az utak karbantartásánál dolgoztak és évente pénzben kellett megfizetniük adóikat a vármegyének”, írta Mircea Dogaru (szélsőségesen magyarellenes volt katonatiszt, történész – a szerk.) az Insurecţia Românilor transilvăneni din 1784. Prolog al revoluţiilor europene (Az erdélyi románok 1784-es lázadása. Az európai forradalmak előjátéka – a szerk.) című könyvében.

Az adók megfizetésén és az uradalmakon végzett munkán kívül a románokat kegyetlenül meg is verték, ha nem engedelmeskedtek. „A parasztok alá voltak vetve a földesúr önkényének és kivédhetetlen igazságszolgáltatásának, igába fogva, mint állatok, 50-től 100-ig terjedő botütésekkel büntetve, uradalmakról eltávolítva, láncra verve, a vármegyék börtöneibe küldve és ott felejtve, saját uraik által megnyomorítva és meggyilkolva, akik közül egyesek élet-halál joggal rendelkeztek a parasztok felett (…) a paraszt csak egy rabszolga volt, politikai és polgári jogok nélkül, akit maga a törvény ítélt arra, hogy többé soha ne tudja lerázni magáról az igát, képtelenné nyilvánítva arra, hogy vagyont szerezhessen, személyes szabadságától megfosztva, sőt még attól a jogtól is, hogy megvédhesse magát saját urával szemben, akit nem perelhetett be”, írta Ion Rusu Abrudeanu (újságíró és a két világháború között parlamenti képviselő volt – a szerk.) Moţii, calvarul unui popor eroic, de nedreptăţit (Mócok, egy hősies, de kisemmizett nép kálváriája – a szerk.) című művében.


Az alcímeket a szerkesztőség (is) adta.

comments powered by Disqus
Bár ünnepelni talán még korai lenne, az ítélet ugyanis még nem jogerős, és mindez Romániában történik.
Hol szálljanak meg az idesereglő turisták, ha nincs elég férőhely?
A parlament rábólintott a módosításra, így most jöhetnek a már megszokott, hónapokig tartó viták.
Igazán furcsa, hogy egy olyan ország államelnöke pózol kultúremberként, amely országban az olvasást nagyjából száműzték a közéletből. Van viszont állandó politikai hisztéria.
sőt, vissza kellene térnie oda, ahonnan elindult. Bukarestbe. Cristian Tudor Popescu írása.
De van egy rossz hírünk is: nem tudni, mennyire tojnak majd az illetékesek a szigorú törvényre.
Knónikus nemtörődömségben szenved szinte minden mioritikus vízió.
Emberiesség elleni bűncselekményekkel gyanúsítják. Ismét.
A fiatal építészeknek sikerült maguk mellé állítani pár tehetősebb vállalkozót, és az önkormányzattal is megegyeztek.
A hórukkpolitika és a villámreform legalább olyan veszélyes lehet, mint a balkáni halogatás.
A rácsok mögül ujjal mutogat a bukott kormányfőre EU-s pénzekkel kapcsolatos csalással vádolva őt.
Három napja keresik a rendőrök, a csendőrök és a hegyimentők.
A kincses város egyelőre utolérhetetlen Romániában a tömegközlekedés fejlesztésében.