Jelen szöveg az Adevărul oldalon közölt cikk fordítása.

A kutatások és a felmérések dacára, melyek tudományos szigorral és matematikai pontossággal hiteles információkat nyújtanak, néha egy egyszerű talajszinti megfigyelés ugyanilyen árulkodó lehet a tanulságokat illetően.

Ha számomra ismeretlen személyek társaságában utazom, általában igyekszem eltekinteni a jelenlétüktől és valami más tevékenységre összpontosítok, például olvasok, kibámulok az ablakon és más hasonlók. Ennek ellenére néha eltérek ettől a szokásomtól és – önkéntelenül vagy sem – de fülelni kezdem útitársaim beszélgetését.

Egyik buszos utazásom során, miközben megpróbáltam egy cikkre összpontosítani a figyelmem, előttem ülő személyek beszélgetése szórakoztatott. A két (becslésem szerint 50 feletti) személy eszmecseréje pillanatnyilag lekötött és gondolkodási témát szolgáltatott, mely a fermentációs szakasz után e cikkben öltött testet.

A két utazó Ceauşescuról, a rezsimjéről és az általuk megérzett életszínvonal-különbségekről beszélgetett.

Egyetlen részletet idézek vissza.

„Akkor jó volt. Jó, jó, jó volt. Nekünk, a hozzánk hasonló szerencsétleneknek, akiknek nincs semmijük. Akkor legalább volt valamink. A mostani gazdagoknak rossz volt. Szerencsétlenek. Emlékszem, hogyan álltam sorba húsért anyámmal és apámmal. Reggel 5-től beálltunk a sorba és megfagytunk egy darabka húsért. Ez volt… elvette tőlünk az ételt… ha nem veszi el, még most is élne (Ceauşescu).”

Ez csak egy részlet a két személy élménybeszámolójából, de úgy vélem, a fenti szavak rámutatnak a lényegre.
Az első dolog, amit szeretnék kiemelni, az a szó, melyet a buszban utazó férfi kiválasztott a nála módosabbak leírására: szerencsétlenek. Sokatmondó.

Mit értsünk ebből a megfogalmazásból?

A román kollektív tudatban továbbra is gyanakvással és irigységgel tekintenek a vagyonosokra.

A kommunista rezsim teljes időszaka alatt szolgalelkűség váltotta fel a meritokráciát. Akkor építhetett az ember karriert, kereshetett több pénzt és lehetett jobb helyzete, ha elhivatott és hűséges volt a Párt iránt. Segített, ha intelligens vagy hozzáértő volt, de nem volt főfeltétel.

Egyetlen jelentősebbé váló magánkezdeményezés sem létezhetett központi beleegyezés nélkül. A beleegyezés pedig, természetesen, az ember viselkedésétől, a politikai és ideológiai preferenciáitól vagy attól függött, hogy származása „egészséges” volt-e vagy sem.

Ennek a mérgező szokásnak az állandósulása nem tett mást, csak megfertőzte az emberek benyomását a vezetőségi tisztségben lévőkről. A tisztelet csak a nyilvánosságnak szánt udvariaskodás volt. A lakosság valójában undorodott a vezetők többségétől, akikről úgy érezte, még ha ezt nem is mondhata ki, hogy olyan helyzetben vannak, amelyet nem érdemelnek meg.

Az 1990 utáni „átmeneti” időszak csak tovább erősítette ezt a meggyőződést.

Az életben jól helyezkedő néhány fiú több éven keresztül képes volt teljes mértékben kihasználni az ország gazdagságát és lehetőségeit anélkül, hogy bárki is kérdőre vonta volna őket. Gyanús ügyletek, illuzórikus áron végrehajtott privatizációk, „nagy átverések”, melyeket éjszaka hajtottak végre, mint a tolvajok, csak azt üzenték az egyszerű embereknek, hogy bárki van is hatalmon, a jóléten mindig is a legerősebb szabályai szerint fognak osztozni.

Így aztán a lakosság nagy része akármelyik honfitársa bármilyen sikerét végül törvénysértésnek, művi, irreális dolognak tartotta. Most sem létezik az értelmiségiek és vezetők iránti tisztelet, hiszen az embereket – közvetve – arra nevelték, hogy ne bízzanak a meritokráciában, mely kifejezés idegenül cseng a román tájakon. Ez a viselkedés intézményekkel szembeni bizalmatlansághoz is vezet, ami törékennyé teszi a demokráciát és a jogállamot, ördögi körbe vetve bennünket.

A második fontos dolog Románia hangsúlyos gazdasági központosítása.

Bár teljes mértékben hasznot húztunk a NATO- és EU-csatlakozásból, egyre több román tűnik elégedetlennek Románia ezen lépéseivel. Persze, a nyugatellenes propaganda agresszivitása egyáltalán nem elhanyagolható, de nem ez a fő tényező.
A románok euroszkepticizmusát az táplálja, hogy az állam képtelen méltányosan szétteríteni a Románia európai közösségi térhez való csatlakozásából fakadó kiváltságokat és előnyöket. Néhány adat* állításaim alátámasztására.

* Moldva gazdaságának aránya az országos GDP-ben 1995-ben 18,4 százalék, 2017-ben 12,9 százalék volt;

* Erdély gazdaságának aránya az országos GDP-ben 1995-ben 33,5 százalék, 2017-ben 31,7 százalék volt;

* Havasalföld gazdaságának aránya az országos GDP-ben 1995-ben 48,7 százalék, 2017-ben 55,3 százalék volt.

Tehát megfigyelhetjük, hogy miközben Moldva és Erdély hozzájárulása az országos GDP-hez 1995-től 2017-ig csökkent, Havasalföldé nőtt. Ennek ellenére, ha Bukarest–Ilfov régiót kivonjuk Havasalföldből, akkor az országos GDP-n belüli arány 32,7 százalékról (1995) 28 százalékra csökkent (2017). Bár a Bukarest–Ilfov térség az ország lakosságának 11,6 százalékát jelenti, e térség országos GDP-n belüli aránya 27,3 százalék.

A természetes következtetés az, hogy miközben a Bukarest–Ilfov régió fejlődött, az ország többi régiója gazdasági és demográfiai szempontból visszaesett.

Az 1990 utáni politikák egyik nagy bűne az ország többi térsége iránti totális érdektelenség,

ami a régiók közötti gazdasági különbségek elmélyüléséhez vezetett. Gazdasági szempontból Románia 1989 előtt központosítottabb volt.

Az állam Bukarest–Ilfov megyéért sem tett túl sokat, de ennek a térségnek a lakosság jelenti a nagy előnyét, mely a nagy cégeket idevonzotta, melyek aztán jólétet és fejlődést generáltak. Egy nagyobb méretű piac vonzza a közvetlen külföldi befektetéseket (a legnagyobbakat a Bukarest–Ilfov régióba).

Az emberek persze, hogy elkezdik szidni az Európai Uniót és mentális szinten két kategóriára oszlanak, gazdagokra és szegényekre, amikor Románia gyakorlatilag megosztott gazdaságilag, a közpolitikák pedig inkább a központba irányították az európai pénzeket.

A korábbi idézettel kapcsolatos utolsó megjegyzés éppen a végével kapcsolatos: „elvette tőlünk az ételt… ha nem veszi el, még most is élne (Ceauşescu).” Ebből valami olyasmit értünk meg, amit – bizonyos mértékben – mindnyájan tudunk.

A románok népként sohasem lázadoztak túlságosan elvekért.

A románt igazából a dolgok csak akkor kezdték zavarni, amikor „elvették az ételét”. Amúgy közömbösen fogadta az egyéni jogok korlátozását, a cenzúrát, a demokrácia vagy a jogállam megsértését és – ezt egyre gyakrabban látjuk – az igazságszolgáltatás megnyomorítását. Nem véletlenül voltunk az az ország, ahol induláskor a Kommunista Pártnak a legkevesebb tagja volt, hogy aztán a végére itt legyen a legnagyobb a tagság. A román alkalmazkodik, bár néha ez az állapot a taszító opportunizmussal keveredik.

Ezzel a három rövid megjegyzéssel megpróbáltam megmagyarázni a szóban forgó polgár mentalitásának lényegét. Az általa elmondottakat voltaképpen nemcsak ő, sokan gondolják így. Mielőtt megbélyegeznénk és feldühödnénk egyeseknek ezen a káros melankóliáján, azt hiszem, meg kell próbálnunk megértenünk az okokat, mert nemcsak ők a hibásak. Ezekről az emberekről megfeledkeztek, így valamilyen menedéket keresnek maguknak. Előttük csak egy félelmetes ismeretlenség és bizonytalanság látszik, míg hátuk mögött még felsejlenek az elmúlt korok, amikor – legalább – többen és kevésbé háttérbe szorítottak voltak.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.