Mioritikus átok
Szerző: Traian Ungureanu
2019. január 16. szerda, 19:13
A hülyeség megpecsételi a közelmúlt egész román történelmét. Traian Ungureanu írása.

A XX. század vége felé meghülyültünk. Megszakítottuk az utolsó kapcsolatot az ész rendjével, elvágtuk a hajóköteleket és a sötétben iszapot mozgató földalatti áramlatok kénye-kedvére bíztuk magunkat. Ma mérhetetlenül ostobák vagyunk. Már csak egyetlen képességünk maradt: ki tudjuk elégíteni a mohóság elemi igényeit. A többi eltemettetett.

Többségivé tágult a jólneveltség bukása, a közélet barbársága, a legavasabb butaság és pofátlanság.

Kezünkre állnak a bunkóság mesterművei. Spontánul festjük őket, a jackpot-ot cuppogva eltaláló nyálkás ecsettel. Bele kell rondítani az Athéneumban egy európai szagú estébe? Meglesz! Bevágunk a páholyba egy euro-bűnözőt, a csokornyakkendősök közé pedig beszúrunk egy alakot, olyan öltönyben, amelyben árva lányok fejét lehet fogadóirodák környékén elcsavarni. A Hölgy fia! Vér, a híg uralkodói vérből és ész, a kevés miniszterelnöki észből, aki úgy mozog a helyi állatseregletet csodáló vendégek között, mint egy fekete függönybe tekert szárcsa.

Nemcsak sérültek vagyunk. Egyszerre éljük át a civilizációvesztést és kitaszíttatást a civilizációból. E kudarcnak megtévesztő és jól elrejtett története van. A történelem tudta, hogyan veszejtsen el bennünket, mi pedig tudtuk, hogyan tegyük nevetségessé a történelmet.

Először is el kell mondani, hogy nem véletlenszerűen választottuk ki kollektív lezüllésünk pillanatát, sőt, egyáltalán nem választottuk ki.

A román hülyeség, számunkra érthetetlen módon, állandóan előre jelen van.

Ez látható abban, például, hogy képtelenek vagyunk önmagunkat kormányozni.

Már régóta hasznavehetetlenek vagyunk saját magunk számára. Egy rakás idegen hatalmat udvaroltunk körül, szenvedtünk vagy fogadtunk el. A nemzeti mérlegtől kétségbeesve idegen dinasztiát hívtunk a trónra. Majd a kommunista diktatúra alagsorában éltünk. Most az EU-gyámsággal kacérkodunk hevesen és azt reméljük, hogy ez majd így, vagy úgy megvéd önmagunktól. Ám illúzió az adminisztrációimporttal végrehajtott terápia. Minden alkalommal sikerült kijátszanunk azt a szervezési formát, amelybe belemásztunk, vagy amibe belevetettek bennünket.

A monarchiás epizód diktatúrába torkollott és elősegítette a legionárius ideológiai szélsőségesség felszínre törését.
Még a kommunizmust is elbaltáztuk, amiből csak a gazdasági csődbe vezető rövidebb utat és a kulturális öngyilkosság módszertanát jegyeztük meg.

1989-ben megjátszottunk egy szabotázsra épített újjászületést és demokráciának neveztük el.

A kommunizmust a saját következményei politikai és emberi megtestesülésével, az opportunista kommunisták csoportjával váltottuk fel. Ez a klánszerű expanzióra tökéletesen felszerelt és vízióra, bátorságra képtelen csoport lemészárolta a gazdaságot, szertefoszlatta a fiatalok naiv lendületét és gigászi alapot ásott az alkalmatlanság, pofátlanság és brutális parvenüség számára. Következésképpen a szabadságban elért első nemzeti kohéziós tettünk az volt, hogy elbúcsúztunk négymillió kiéhezett és megalázott embertől.

2007-től kezdve EU-tagsággal álcázott sehova nem tartozók lettünk. Az oligarchia bűnöző gerillája a tét nagysága által felpiszkálva megsokszorozódott, az új civil mikro-burzsoázia pedig megtanulta szlogent csinálni Európából, pontosabban mondva egy illuzórikus hivatkozást, az 1866-ban már kipróbált modell szerint. Egyetlen változással: Caragialét, aki a maga korában a jó útra lépés illúzióját figurázta ki, ma Európa-ellenesnek nyilvánítanák. És berlini száműzetése már elérhetetlen lenne számára.

A lezüllési folyamat sohasem szünetelt és ez a magyarázata annak, hogy ma miért élünk egy civilizációtlanított jelenben.

De ha már rá kell tapintanunk ciánba mártott ujjunkkal a sebre, akkor itt az ideje mindent elmondani a kommunizmuson keresztül zajló önkicsinálásról.

E vallomásra az alkalmat azt kényszeríti ki, hogy Nyugaton drámaian megváltoznak az idők. Hiszen korunk nagy meglepetése a nyugati társadalmak, Nyugat-Európa kisvárosainak, falvainak és elfelejtett régióinak névtelenségében élő és megalázottságukban haldokló egyszerű emberek lázadása. Ez az egész kitaszított emberiség lázadozik, mert úgy érzi, hogy a lecserélésük zajlik. A kipusztulás előérzete dühbe csapott át Franciaországban, Amerikában, Angliában Olaszországban, Spanyolországban, Németországban. Arra kényszerülve, hogy megkérdezésük nélkül lenyeljék a migrációt, a kisebbségek zsarnokságát, a család lerombolását, az állandó munkanélküliséget és a környezetvédelmi adókat, ezek az emberek tudják, hogy kitelepítésre ítéltettek. A lázadásuk identitárius jellegű. Más szavakkal, ez egy – hivatalosan – az elhalálozások közé sorolt létezési forma kétségbeesett kitörése.

Az utóbbi 70 év közös véleménye egy komfort és prosperitás után sóvárgó szerájt látott a Nyugatban. Most azt tapasztaljuk, hogy az identitás fontosabb. Azt, hogy nem a gazdaság a Nyugat utolsó emberi mozgatórugója és nem áll meg a lábán az az állítás, mely szerint a kormányzás a pénzek és szociális segélyek osztogatásával azonos. Tágabban értelmezve, 150 évnyi marxizmust cáfolnak meg tömegesen olyan társadalmak, melyek az identitásban, nem pedig a gazdasági materializmusban keresik az éltető levegőt.

A Nyugat identitárius tétje után a jelen másik nagy meglepetése a Kelet elkeseredett ökonomizmusa.

Igen, de fordítva! Azt hittük, hogy a dúskáló Nyugatnak már nincs identitása. És ugyanígy azt hittük, hogy a Kelet Európa lelkiismereti és spirituális tartaléka. A keletiek nacionalizmusra és vallási gyakorlatra való hajlamossága ezt a következtetést erősítette. De nem!

Kelet belső drámái és tétjei a nyugdíjpontért, munkahelyekért, adómértékért, kórházakért, közlekedésért és árakért folyó vak harcokban zajlanak. Az ökonomizmus sors. A négymillió eltávozott román előbb gazdasági összehasonlítást és pénzügyi számítást végzett. Miért van ez így? Miért tűnik el az identitárius tudat ünnepélyes bohóckodásokban, derekunkra tekert trikolórral, és miből fakad a gazdasági mánia apoteózisa?

Van egy mentség: a keletiek identitását – még – nem tette próbára a Nyugatot elárasztó migránshullám és a családot, a nemet, a szólásszabadságot és a nyugati kultúra múltját megsemmisítő liberális radikális politikai program sem. Van bennünk egy identitárius habozás, amit a díszhazafiság elég jól elrejt, de nem nagyon jól. Ha kutakodunk, rábukkanunk majd a katasztrófa gyökerére.

A kommunizmus iszonyatos nyomorúsága állati függőséget alakított ki az élelemtől, fűtéstől és a család túlélésétől. Ez a csillapíthatatlan éhség minden mást felváltott. A gond az, hogy nem volt mivel. Ez a tragédia. Az éhség kellős közepén már kiüresített bennünket a kommunizmus, mint kulturális megfosztási erő rendkívüli sikere.

Csak egy dogmatikus hazafiságot hagyva életben és durván kiiktatva a hagyomány alapvető értékeit,

a kommunizmus súlyosan meggyengítette az identitás tudatát.

Az üres és hazafiaskodó ünnepélyeskedésre helyeződött át a hangsúly. A falvakból a városokba irányuló, a kommunisták által bátorított vagy kikényszerített nagy lakosságáramlások olyan elmozdulást okoztak, mely tömeg szintjén okozott irányvesztést. A – látszólag szigorú – nevelés felszámolta a kapcsolatokat a szellemi hagyománnyal és blokkolta a gondolkodást. Az élet általános tömegesítése gyengítette a különbség tudatát és a belső világban megfelelők nélküli reflexek sorát hagyta hátra helyette.

Akkor vesztettük el a kapcsolatot a megismerés és a tudat alapformáival. Az identitás értelme szigorúan személyes változatokban maradt fenn és a kommunizmus bukása után nem történt meg a helyreállítása.

Azután, a következő 30 évben természetes volt megmutatni, hogy megtanultunk veszíteni, rombolni és mindent elfelejteni, magunk és bárki más ellenében. Így jutottunk oda, hogy már nem vagyunk képesek beszélni a nyelvünket és már csak legfeljebb tehetségeink vannak – szabóktól a történészekig – és csak rendkívül ritka esetben olyan embereink, akik értenek a szakmájukhoz. A több milliárd önkényes részecskére bomlott élet – ezáltal – elviselhetetlenné vált. Bármi megtörténhet az utca sarkán, a parkolóban, a boltban, a vonaton, az iskolákban és a kórházakban. A helyén lévő ember pokolra van ítélve.

A megoldás? A kockavetés, majd valamikor! Egy kiszámíthatatlan és távoli történelmi ciklus újra beindíthat bennünket. De ez már nem rajtunk múlik, hanem – ahogy az már korábban is történt – a történelem szerencsés alakulásán.


Az alcímeket a szerkesztőség adta.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/29573
Kolozsváron ma délelőtt a törvényszék épülete elé sorakoztak fel az ügyészek, délután más városokban is követik példájukat. Egy hétig nem hoznak ítéleteket, csak sürgős esetekben.
A régiósítás veszélyes. Erdély veszélyes. Transilvania nem veszélyes. Amúgy jé, Romániában élnek emberek Bukaresten kívül is. Micsoda felfedezés!
Meg kell adni: ha az érdek úgy kívánja, a mioritikus államvezetés remekül teljesít. Persze, nem az ország érdeke. A büntetőügyeseké.
Az irodalmi tehetséggondozás kolozsvári fóruma, a Bretter-kör felvette annak az embernek a nevét, akinek az elmúlt évtizedekben talán a leginkább köze volt hozzá: a Bréda Ferencét.
Hiába kötelezi törvény a sztrádaépítésre, nagyon úgy tűnik, a kormány magasról tojik az egészre.
Gaal György helytörténész egy kötettel adózik De Gerando Antonina, a kolozsvári leányintézet alapítója emlékének.
Szögezzük le: a szándék dicséretes! Mindentől függetlenül. De azért vicces, na.
Számolja valaki, hogy a hanyadik álorvos bukott le?
A Musai-Muszáj nyílt levélben üzente meg Kolozsvár polgármesterének, hogy a jónapotnak őszintének kell lennie.
Úgy tűnik az államfő vissza fogja dobni az eleve későn összerakott 2019-es büdzsé tervezetét, amit a hivatala amatőr fércmunkának nevezett.
A szerző szerint Erdély issza meg a bukaresti politikai kavarások levét. Amelyhez az erdélyi magyarok fő érdekképviselője, az RMDSZ is rendesen hozzájárul.
De egy álláskereső portálnak az alkalmazottak 44 százaléka bevallotta.
Úgy tűnik. Igaz, nem magyar, hanem román zászló alatt. De sízni így is jól lehet majd, ha minden megvalósul.
Szakszerű elemzés arról, hogyan járatja le magát a mioritikus haza a nemzetközi katonai stratégiai pályán. És persze, Magyarország megint jobban teljesít.