Az atlantiszi ember villamosra száll

Már a legelején hangsúlyozzuk: azért. is. vagyunk. büszkék. Papp „Atlantiszi” Attila Zsoltra, mert kollégánk. A Főtér szerkesztőségében. Meg barát. Meg mindenféle szövegek értő és szigorú istápolója. És végül, de nem utolsósorban: költő.

Legújabb könyvét (a sor szigorú rendjében a negyediket), Az atlantiszi villamos címűt csütörtök délután mutatták be a Bulgakov Kávéházban, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának adventi akciósorozatának keretében. A költőt Márton Evelin (szintén zenész író) faggatta, néha szóval, néha lábbal. De ez nem ártott a szerzőnek, ugyanis pár dologban színt kellett vallania.

Például arra a kényelmetlennek tűnő kérdésre is felelnie kellett, hogy romantikus költőnek tartja-e magát. Ilyet kérdezni a 21. században, na hallod! Szerző nem is igen akart röviden válaszolni a kérdésre, pedig igen, kicsit az. Ami a versein is látszik. Meg abból, ahogy csodálja Shelley feleségét.

Aztán azt sem tudtuk meg – legalábbis a szerzőtől –, hogy meddig tart egy szerelem.

Pedig ezt még az olyan fűzfarímfaragók is pontosan tudják, mint Bródy János. Viszont szerző váltig arra biztatta az egyébként népes (egy irodalmi est átlagos jelenléti adataihoz viszonyítva nagyon népes) közönséget, hogy legyen csak bátran szerelmes, adjon neki, amennyi csak belefér. Mert a szerelem jó.

Amit viszont megtudtunk (és ezt a fülledt hálószobatitkot immár Nyáry Krisztián sem tudja lenyúlni előlünk): a szerző frissen megírt verseit elsőként kedves feleségének mutatja meg.

Aztán arról is értesültünk (figyelem, az emberélet útjának fele körül járó olvasó ezt a bekezdést ugorja ki, ha nem akar nekikeseredni), hogy amikor az ember 40 körül jár (mondta a szerző, aki pont 40 körül – oké, kicsit még előtte – üldögélt a vallatószéken), számot kell vetnie bizonyos dolgokkal. Például azzal, hogy ez az az életkor, amikor – amennyiben nem jön közbe valamilyen (felfrissítő, tesszük mi hozzá) kataklizma – az ember életében a legfontosabb dolgok lejártak. A közönség erre kicsit felhördült, mire a szerző kicsit pontosított, mondván, hogy nem úgy érti, hogy nem jöhet még új szerelem, barátság, mindenféle szépség, hanem úgy, hogy a nagy dolgokat az ember 40 év táján már megismerte. Ha volt egy csöpp esze, meg mázlija, tesszük hozzá. Úgy tűnt, a közönség a módosított álláspontot már hajlandó elfogadni.

Aztán olyan műhelytitkokat is megtudhattunk, hogy a szerző egy lomha mackó, aki lassan ír,

továbbá, hogy a negyedik köteténél volt először igazán szigorú önmagával, illetve a verseivel szemben (egy csomó szöveget kidobott a kötetből, talán azért, mert nem voltak eléggé atlantisziak, talán nem), meg azt is, hogy eléggé bizonytalan(kodó) alkat, óvatos, mélabús, továbbá melankolikus. Ugye, hogy ez már közeleg a romantikához? Legalábbis a mélabús része.

A szerző filozófiai preferenciáiról is értesültünk: szerző szerint ugyanis az utolsó normális bölcselő Epikurosz. (Hegel-, Kant-, Marx-imádók, lehet hörögni.) Hogy miért? Szó volt róla, de hogy valóban koherens legyen a gondolat, itt szépen félreállunk, és átadjuk a szót a nagy atomistának (izé, Epikurosznak): „Az élet célja a gyönyör, de nem a romlott erkölcsűek és az életművészek gyönyöre, ahogyan néhány tudatlan ember hiszi, aki nem akar minket megérteni, hanem a testi szenvedés hiánya, és a lelki szenvedés hiánya.” A szerző ezt teljesen másképp mondta el, de a lényeg benne van.

És hát persze, hogy a szerző másképp mond el dolgokat, mert a szerző költő, és tudjuk (illetve reméljük, hogy tudjuk): a költő fura lény, mindent mindig másképp mond el.

Viszont ha jó (és Papp Attila Zsolt valóban jó költő), akkor a dolgok orgiasztikus és orgazmikus legmélyére tud tapintani.

És itt megint félreállunk, tisztelegve ezúttal, hogy átadjuk a szót a lomha-mackó-bizonytalan-szintenegyven-kicsitromantikus-kiválóköltő szerzőnek:

Hát így. Gratulálunk a kollégának! A barátnak! A költőnek!