Annak, hogy Románia történelmileg folyamatosan csak holmi kevésbé iskolázott románokként és holmi „elfeledett testvérekként” kezeli a balkáni vlachokat, ez utóbbiak demográfiai és kulturális hanyatlása az oka. Románia vágya, hogy rájuk erőltesse a „román” címkét olyan időszakban váltott ki ellenségességet velük szemben szinte mindenhol a Balkánon, amikor az ottani országok még területi terjeszkedésről álmodoztak, vagy területvesztésektől féltek.

A román állam iskolákat épített a balkáni arománoknak, de azok román, román tannyelvű iskolák voltak,

nem olyan oktatási létesítmények, melyek célja saját identitást és kulturális alapot adni a vlachoknak.

Ennek eredménye az akkor kialakulásuk kellős közepén tartó balkáni nemzetállamok bosszúja volt, amikor pedig Görögország bevezette az alkotmányba az Athosz-hegy jogállását, gondoskodott róla, hogy a románok ne szerezzenek egyetlen kolostort sem és alacsonyabb státuszt kapjanak a Szent Hegyen. Ezzel az alacsonyabb státusszal rendelkeznek ma is.

A Balkánon, és különösen Macedóniában és Észak-Görögországban tett számos utazásom során volt alkalmam közelről megismerni a vlachok, arománok és megleniták tényleges helyzetét.

Bár az évszázadok folyamán asszimilációnak voltak kitéve, többségük szlávvá vagy göröggé vált, mégis eltörölhetetlen nyomokat hagytak maguk után mind a hely- és tulajdonnevekben, mind bizonyos kulturális mintákban.

Egyes helyeken most is lenézéssel vagy gyanakvással tekintenek rájuk.

Maguk a balkáni aromán értelmiségiek is megosztottak, egy részük ugyanis inkább egyfajta tökéletlen románnak tartaná magát, míg mások különálló népességnek, mely legalább annyira különbözik az észak-dunai románoktól, mint – például – az olaszok.

Horvátországban sem jobb az arománok hírneve, ahol a virágzó part menti városok számára a vlachok mindig a belső szárazföldi szegény népességeket jelentették, néha még akkor is, ha azok ortodox szerbek voltak. A splitiek – például – úgy tekintettek a vlachokra, mint a romákra. Horvátország volt kormányfője, Ivo Sanader számára, aki egy Split környéki vlach faluból származik, a gyermekkor szegénységben megélt megaláztatások hosszú sorát jelentette (személyes beszámoló).

A horvátországi isztrorománok esetében már nem is beszélhetünk saját identitásról, hiszen egyértelműen el fognak tűnni azáltal, hogy a következő évtizedekben meghalnak a nyelvet még beszélő utolsó öregek is.

Így aztán ez marad a román állam balkáni történelmi hibája: Románia iskolákat épített a Balkánon az arománok számára, de azok román, román tannyelvű iskolák voltak, nem pedig olyan oktatási létesítmények, melyek célja saját identitást és kulturális alapot adni a vlachoknak. A vlachokkal szembeni hivatalos gyanakvás viszont még hosszú ideig fennmaradt a balkáni országokban.

Macedónia

A macedóniai arománok vannak a legkedvezőbb helyzetben, de ott vannak a legkevesebben, tízezernél kevesebben a népszámlálásokban, nyelvük hivatalos elismertségének pedig elejétől fogva volt egy politikai dimenziója, mellyel az albánok számbeli jelentőségét kívánták csökkenteni.

Macedóniának kétmillió lakosa van, ezekből körülbelül harmada-negyede. Ugyanakkor ez az egyetlen ország, ahol hivatalos nyelvként ismerték el a romák (cigányok) és az arománok nyelvét, egy vlach, egy aromán, Pitu Gule pedig a nemzeti himnuszban is szerepel, mert az „Iliden” nevű dalt (Szent Illés Napja) énekelte, amikor 1903 augusztusában, a ma Macedóniához tartozó Krusevo városkában kirobbant egy szlávok, vlachok és albánok által vezetett lázadás az Oszmán Birodalom ellen.

Ugyanakkor Macedónia az egyetlen ország, ahol a romák (cigányok) és az arománok hivatalos nyelvként használhatják a nyelvüket a közigazgatásban és az oktatásban ott, ahol arányuk meghaladja a lakosság 20 százalékát.

A macedóniai Szkopjében már a jugoszláv időszakban működött egy teljes egészében állami finanszírozású aromán rádió és televízió, amely Macedónia függetlenné válása után is tovább működött. Ez teljesen ellentétes a görögországi arománok helyzetével, mely ország nem ismeri el nemzeti kisebbségek létezését, akár arománokról, szlávokról, törökökről, akár albánokról van szó.

Hogyan jártak a románok az Athosz-hegynél

Mivel rendkívül igyekezett serkenteni a vlachok körében a román tannyelvű oktatást, Görögország ellenséges hatalomnak tekintette Romániát, ennek pedig az lett a következménye, hogy a románoknak ma sincs kolostoruk az Athosz-hegyen, a román szerzetesek pedig csaknem egy évszázada szétszórtan élnek a hivatalosan elismert 20 kolostor egyikében-másikában.

Az első világháború után, amikor a fiatal görög állam még identitásának meghatározásával volt elfoglalva, az Athosz-hegy jogállása 1927-ben került be a hellén alkotmányba. Az ott évszázadok óta működő több tucatnyi létesítmény közül csak 20 kapta meg a „monostor” rangot. Ebből a húszból 17 görög, ezen kívül van egy szerb, egy bolgár és egy orosz monostor.

A monostorok a XIX. századig nem etnikai kritériumok szerint szerveződtek. A nemzetállamok megjelenése a kolostorok etnikai homogenizálódásához is vezetett. A románok addig a már létező létesítményekben voltak szétszórva. Annak ellenére, hogy Románia fejedelmei és királyai az évszázadok folyamán adományokkal járultak hozzá az összes athoszi monostor működéséhez, egy olyan időszakban, amikor államként sem Bulgária, sem Szerbia nem létezett, és annak ellenére, hogy Romániának jóval több lakosa van, mint Szerbiának és Bulgáriának együtt,

a román szerzetesek a modern görög állam megalakulása óta ezzel az alsóbbrendű státusszal maradtak.

A két román monostort (melyek közül a Keresztelő Szent Jánosnak szentelt Prodromou nagyobb méretű, mint egyes hivatalos monostori státusszal rendelkező létesítmények, itt megnézhetik Gigi Becali egyik expedícióját Prodromouhoz) még ma is teljesen kizárják a döntésekből, melyeket a hetente Kariészben, az úgynevezett Szent Tanácsban (Iera Kinotita) ülésező 20 hivatalos monostor hoz meg. (A román Prodromou monostor a görög Nagy-Lavra monostorhoz, a legrégibb és leghíresebb monostorhoz tartozik, míg a másik román létesítmény, Laku a bolgár Zographou monostortól függ.)

Az első világháború alatti zavaros balkáni szövetségek és rivalizálások után Görögország azzal, hogy nem adott monostori státuszt a román szerzetesek egyetlen létesítményének sem, az ellenségesnek tekintett Romániát büntette a balkáni és a görögországi vlachoknak, arománoknak nyújtott támogatásért is (még ha az szerény is volt).

Így aztán a bolgár, orosz és szerb létesítményekkel ellentétben a román létesítmények hierarchikusan még ma is valamelyik görög monostortól függnek: bármilyen kezdeményezést, lett légyen szó a monostorban végzett bármilyen javításról, a fal lefestéséről vagy egy új romániai testvér befogadásáról, el kell fogadtatni a görög feljebbvalókkal, amelyek megalázó korlátozások, amelyeknek a többi athoszi nem-görög szerzetes nincs kitéve, mert csak a románokra vonatkoznak.

Tehát ahhoz, hogy a románoknak legyen egy saját monostoruk, országos népszavazást kellene kiírni Görögországban az Athosz-hegy alkotmányban szereplő jogállásának módosításáról. Kiszámítható egy ilyenfajta népszavazás eredménye.

A nyelvi kérdés és a hazudós Henri Coandă

Az az igazság, hogy a nyelvek, az észak-dunai román és az aromán nyelvjárások nagyon eltérően fejlődtek a Duna két oldalán és egy észak-dunai román nyelvészi képzettség nélkül, de még azzal is képtelen lenne megérteni két aromán párbeszédét. Sőt azt is mondhatjuk, hogy a különbségek legalább olyan nagyok, mint a spanyol és a portugál között, melyek írott formában nagyon hasonlónak tűnhetnek, de a napi gyakorlatban már több évszázada különböző nyelvek.

V. Firoiu a Henri Coandával folytatott beszélgetéseiből írt Am inventat farfuria zburătoare (Feltaláltam a repülőcsészealjat – a szerk.) (1971) című könyvében márpedig azt írja, hogy az öreg Coandă (85 éves volt akkor, nem sokkal később meghalt) állítólag azt mondta neki, találkozott a feltaláló Teslával, aki románul beszélt vele.

Tesla nemcsak szerb volt és nem román, ahogy arra többször is rámutattam, de még ha aromán is lett volna, „machedon”, ahogy mi nevezzük őket, akkor sem tudott volna románul beszélni Coandával.

Bárki, aki járt már a montenegrói, macedóniai vagy albániai arománoknál, tudja, hogy lehetetlen a közvetlen kommunikáció, azok az emberek nem egy számunkra érthető román nyelven beszélnek, hanem egy távoli nyelvjárást, melynek megértéséhez soknapi érintkezés és kölcsönös erőfeszítés, valamint nyelvészeti tanulmányok szükségesek.

Coandă elmondta volna mindezeket, valamint a nyelvjárás furcsaságát és a megértésre tett közös erőfeszítéseket, ha nem találta volna ki teljes egészében azt a történetet, hogy kedvére tegyen Ceauşescunak, vagy a pártnak… vagy ha Coandă állítását nem a pilótáknak az a ceauşiszta életrajzírója, V. Firoiu találta volna ki teljes egészében.

A címet és alcímeket a szerkesztőség adta.