Egy bukaresti levele a kolozsváriakhoz

Persze, a kolozsváriak itt-ott felhördülnek majd a szöveg olvasása közben, az viszont tény, hogy egyre több bukaresti kezdi látni, mi a különbség a főváros és Erdély között.
Hirdetés

Hé, leereszkedtem a Felekről és láttam a városotokat. Úgy elterpeszkedtetek, mint a cigánykaraván… nálunk, Bukarestben, függőlegesen építkezünk, mi ez a helypocsékolás?

Végül megérkeztem a városba és találtam egy szállodát, négycsillagosat, mert nem szállok meg akármilyen putriban. Ahogy a recepcióhoz érve megkérdeztem, van-e wifijük – mert állandóan rá kell legyek kapcsolódva a valóságra –, találd ki, mit mondtak: éppen meghibásodott.

Hát persze, mucsaiak, de az internetszolgáltató készített egy külön hálózatot,

hogy nekem, a bukarestinek legyen internetje arra a néhány órára, amíg nem működött a hálózat.

Meghívtak egy borkóstolóra a Comtese du Berry (helyesen, Comtesse du Barry – a szerk.) egyik franchise-ába és mondtam a recepciósnak, hívjon egy taxit. Azt válaszolta, két percen belül megérkezik. Persze, hogy nem hittem neki, mindnyájan azt szoktuk mondani, hogy két perc, miközben tudjuk, legalább 15 lesz az, de meglepetésemre a taxi tényleg ott volt két perc alatt. Beszálláskor arra számítottam, hogy bömbölni fog a hangszórókból a mánelé, de nem, nektek mindig különcködnötök kell, a hangszórókból normál zene szólt, halkan. Megmondtam a taxisnak, hova akarok menni, de előtte még vigyen el egy vendéglőbe, ahol ehetek, és mindenképpen legyen a szóban forgó hely közelében. Arra számítottam, hogy ki tudja hova visz majd el, de megint csak nem, az üzlettől 15 méterre álltunk meg és még két vendéglőt is ajánlott, sőt, szép estét és jó szórakozást is kívánt.

Nálunk, Bukarestben, a taxisok nem vesztegetik az idejüket ilyen hülyeségekkel, kit érdekel egy jóestézés?

A román jellegűnek hirdetett vendéglő tényleg román jellegűként volt berendezve. Micsoda balekok, nem akadt egy kínai nipp a falra, egy műanyag abrosz, egy ikeás villa?! Semmi, csak régi dolgok… mi a fenének raksz múzeumi relikviákat egy vendéglőbe, amikor betehetsz új, olcsó, made in China dolgokat is? Amikor megjött a pincér, rendeltem – mint egy igazi bukaresti – egy vegyes tálat és mellé még valamit, de a pincér –  vajon mi járhatott a fejében? – azt mondta, nem tudom megenni az egészet, mert a tál hatalmas… csodálom, hogy nem rúgta még ki a tulaj, éppen a profitját rontotta. Végül, miután rendeltem egy sört, egy pálinkát is akartam, csakhogy azért nem fizettem, mert a ház ajándéka volt. Ti tényleg nem tudtok profitot termelni, hogy a fenébe adhatsz a ház ajándékaként pálinkát? Ki fizeti azt ki?

Ez megint csökkenti a profitot… nem nagyon megy nektek a kapitalizmus.

Kimentem cigarettázni és bent hagytam a jó néhány száz eurót érő fényképezőgépemet az asztalon, felügyelet nélkül. Ilyen komfortérzést sugallt nekem a vendéglő. Megint furcsák vagytok! Nálunk, Bukarestben, ha így teszel, jön az adrenalin, vagyis igazi buli, nem vicc. Az étel… jó, túl jó a tulaj profitja szempontjából… ismered azt az érzést, hogy a nagyiéknál eszel? Nos, ez volt meg bennem is. Nyoma sem volt „vegetának”, nátrium-benzoátnak, kálium-nitritnek vagy hogy a fenébe hívják azokat az „Óváros” szerte használt mérgeket. A pincér jó étvágyat kívánt és végül megkérdezte, ízlett-e… Ööö?! Nem kínált semmilyen kávét, semmilyen újabb sört, semmit… ha én lettem volna a vendéglő tulaja, azonnal kirúgom. Hogy hagyhatod elmenni a vendéget anélkül, hogy kipréselnél még egy sört a tárcájából?

Távozáskor kicsit furcsálltam, hogy a pincér az ajtóig kísért, azt hittem, elégedetlen a borravalóval, de nem, azért jött, hogy becsukja utánam az ajtót és azt mondja, visszavár…

micsoda balek, fogalma sincs, hogy csak egy év múlva jövök vissza Kolozsvárra.

A bórkóstolón, ahova az előzetes bejelentés szerint Kolozsvár elitjét várták, azt hittem, eltévesztettem a helyet, mert mindenki normálisan volt felöltözve, semmi flitter, semmi csokornyakkendő, Paciotti… semmi ezek közül, csak pulóver és farmer. A borok kiválóak voltak, a sajtok és a valami kenyérfélével felitatott olajok szintén. Volt ott valaki, aki furcsa nyelven beszélt és azt mondtam magamban, hogy hoztak valakit Bukarestből, mert egy kolozsvári nem tudhat ennyit a borokról, de nem, az üzlet egyik egyszerű alkalmazottja volt… micsoda balek, a helyében már Bukarestbe mentem volna sok pénzért, még most sem értem, mi a fenéért nem tette meg. Ott volt még a borokat szállító cég ügynöke is. Elmondtam neki, ki vagyok, és arra kértem, ajánljon egy merlot-ot. 10 perc elég volt, hogy megtudja, mit eszem általában és milyen bort ajánljon hozzá.

Azt hittem, hogy valami különleges szakember, de nem,

csak mindent tudott a borokról és a whiskykről, mint én az építőanyagokról, pluszba még az összes kolozsvári műemlékház történelméről… újra csak nem értettem, mi a fenét keresett ott, miért nem jön Bukarestbe. Leejtettem egy 1350 lejes szellőztetőt és az üzlet tulajdonosa oda sem jött megnézni, nem rontottam-e el… nálunk, Bukarestben meg is kellene venned; fogalmatok sincs az eladásokról. Az eladási ügynökkel egy klubba mentem, ahol csak szeszesitalokat árultak… a nagyjából 50 000 eurós bemutatótárlóból kábé három whiskymárkát ismertem fel, a többiről, miközben ittam, azt hittem, átvernek, egyik sem hasonlított azokra a whiskyfajtákra, melyeket eddig kóstoltam, csupa aroma, csupa kifinomult pohár, minden pohár alatt szalvéta, pontosan kimért ital… pfff, gyertek el az „Óvárosba”, hogy megtanuljátok, miként kell kereskedni, mucsaiak. A taxis, aki visszavitt a szállodához jó éjszakát kívánt, de arra gondoltam, hogy azon az éjszakán én voltam az egyetlen ügyfél, így megengedheti magának, hogy ilyesmikre pazarolja az idejét.

Nyolckor ébredtem, de azt hittem, hogy még csak öt óra van, egyetlen dudálást sem hallottam… milyen furcsa.

Elmentem várost nézni a kettős záróvonalon megfordulva, hiszen csak nem megyek el a körforgalomig, mint minden balek.
A központba érve nekiálltam – az éber bukaresti szememmel – parkolóhelyet keresni és nem értettem, miért van ilyen sok, azt hittem, ezek lefoglalt helyek, mint Bukarestben, és nem szabad odaparkolni, de nem, fizetős helyek voltak. A sms-es fizetést nagyon érthetően elmagyarázó táblán két különböző árat láttam, az egyik az A-zónára, a fő körgyűrűre vonatkozott, a másik a B-re, a másodlagos körgyűrűre. Egy sms-sel kifizettem kétórányi parkolást és megdöbbentő választ kaptam: az A-övezetben kifizetett két óra alatt a gépkocsit bárhova átvihettem az A-övezetből a B-be, vagyis nem kellett újra fizetnem a parkolásért, ha más utcába mentem a gépkocsimmal. Kérdem én, hogy a fenébe képesek ezek ekkora pazarlással pénzt szerezni a költségvetésükbe?!

Ahol megálltam, egy szépen kikövezett árok volt, melyben tiszta víz folyt, azt hiszem, akkor építhették, mert egyetlen műanyagpalack sem lebegett a vízen. Végül a csodálatos egyensúlyt nézve észrevettem, hogy három vadkacsa érkezik a vízen. Őszintén megijedtem,

majdnem felhívtam a 112-t, azt hittem, falun vagyok, vagy talán madárinfluenzájuk van…

miért nem szedi össze és viszi el valaki onnan?

Megéhezve bementem egy diákmenzára, de előtte elcsodálkoztam azon, hogy miért van ilyen sok ember a járdán és ilyen kevés gépkocsi az utcán (később láttam az egyetemi kampuszban porosodó autókat, ami arról árulkodott, hogy már rég nem mozdították el őket, a gyaloglás pedig – ahogy mondani szokták – megszépíti a lábat). Azt hiszem, a vendéglőben már a 2000-es évek eleje óta nem cseréltek étlapot, mert egy csorba 3,5 lej volt, egy kávé pedig 3 lej. A meglepetés a számlával érkezett, egy csorba tényleg 3,5 lejbe került a város központjában lévő vendéglőben. Azt hiszem, a tulaj nem fizet bérleti díjat, mert különben megmagyarázhatatlan. A pincérek, holmi gonosz magyarok, románul és széles mosollyal beszéltek velem. Azt hiszem, zsíros borravalóra számítottak, mert különben szintén megmagyarázhatatlan.

Hirdetés

Néhány órányi séta után rájöttem, hogy a koldusok és a zaklató purdék szabadságon vannak, de tényleg mind egyszerre… ez aztán szervezés.

Bukarestben beosztás szerint mennek szabadságra, hogy ne maradjanak lefedetlen területek.

Végül eljött a várva várt este, mert elfelejtettem említeni, maradtam még egy napot, hogy elmehessek az operába, az ország első kőházban működő állami operájába. Szemben egy hibátlan kirakatú vendéglő. Elmentem egy kicsit villogni, nem hagyhattam ott Kolozsvárt pénzzel a zsebemben, a pénzügyi potenciám teljességében is látnia kellett engem valakinek. Amikor beléptem az Opera vendéglőbe, sokkot kaptam, hiszen egy önkiszolgáló étterem volt. Túlságosan tiszta és kiszellőztetett egy ilyenfajta étteremhez, túlságosan világos és hiányzott az ilyen jellegű bukaresti éttermek szaga is. Akkor nyugodtam meg, amikor megláttam a sorban állókat: öltönyös emberek, egyetemi hallgatók, korporatisták. Szépen beálltam a sorba egy öltönyös úriember mögé. Amikor a pénztárhoz ért, két menüt fizetett ki, de csak egyet vitt el. Azt gondoltam, hogy így villognak a kolozsváriak. Később tudtam meg, hogy ez nem így van, amikor egy hajléktalan bejött a vendéglőbe, szépen beállt a sorba, de senki sem hangoskodott, és amikor rákerült a sor, megkérdezte, hogy vannak-e mások által kifizetett menük. Röhögnöm kellett, hisz elképzelhetetlen volt, hogy az eladónő ne tartsa meg magának az öltönyös úriember pénzét, aki kifizette az el nem vitt menüt, ehelyett odaadja ingyen ennek az embernek, pedig pont ez történt:

a hajléktalan kapott egy meleg ételt

és a végén, miután befejezte az evést, egy szalvétával összeseperte a morzsákat az asztalról és a tányérokat elvitte a külön erre fenntartott helyre.

Akkor értettem meg, miért nincs takarítónő, hogy összegyűjtse a dolgokat minden egyes vendég után. Csalódottan távoztam, hogy egy ilyen helyen, Kolozsvár kellős közepén egy „tálcatologatós” helyet találtam egy drága vendéglő helyett. A hiúságom kielégítetlen maradt, így bementem egy cukrászdába, ahol a kialakítása és a kirakatba kirakott, hagyományos termékeket bemutató plakátjai alapján drága kenyerekre és süteményekre számítottam… van néhány bukaresti példám. Ám itt is kellemetlen meglepetés ért: tisztességes árak, kedves eladónők, jó napot és egyebek.

Már ott, a cukrászdában megettem a süteményeimet, és egy adott pillanatban bejött a korábbi hajléktalan és szó nélkül leült a kijárathoz legközelebbi székre. Ösztönösen az eladónőre néztem és arra számítottam, hogy ki fogja kergetni, de nem, diszkréten biccentett felé, hogy látta és nekiállt különféle véletlenszerűen kiválasztott termékekkel megtömni egy zacskót. Előjött a pult mögül, odament a „nyomorult” hajléktalanhoz és széles mosollyal átadta neki a zacskót, ő pedig szépen megköszönte és elment. Azt hiszem, az eladónőnek nagy fizetése lehet, ha megengedheti magának, hogy ennyi terméket adjon a saját pénzéből… vagy a tulaj megengedte?! Nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg tőle, miért tette ezt és

a válasz újra mintha egy másik világból érkezett volna:

„Záróra van, az odaadott termékeknek csak 24 óra a szavatossági idejük, ha nem adtam volna oda neki, holnap reggel úgyis ki kellett volna dobnom őket. Ez az ember, ahogy mások is, minden este eljön és nem haragszik meg, ha néha semmit sem kap!”

Dünnyögve távoztam és pont ott, a cukrászda előtt átmentem az utcán, a gyalogátjáró ugyanis nagyjából 20 méterre volt; nagyon messze. Túl korán értem az Operához és a főbejárat zárva volt. Megkerültem az épületet, mert azt hittem, hogy oldalt kell bemenni (később tudtam meg, hogy az ajtót pont azért tartják zárva, hogy a hozzám hasonló bukarestiek ne menjenek be előadás közben az előcsarnokba, megzavarva a játékot). Találtam egy nyitott ajtót, bementem és – bukaresti módra – hangos szóval megkérdeztem, erre van-e a bejárat. Egy szépen felöltözött, sőt elegáns hölgy diszkréten jelzett, mutatóujját az ajkaira téve és kivezetett arra, amerre bementem.

Elmondta, hogy az a művészbejáró és felajánlotta, hogy elvezet a főbejárathoz. Időközben véget ért az előző előadás és szélesre voltak tárva az előcsarnokba vezető ajtók. A szépen felöltözött hölgy átadott egy jegyszedőnek, mondott neki valamit, amit nem hallottam (valószínűleg azt, hogy bánjon velem szépen, mert bukaresti vagyok), ez utóbbi pedig elkísért a páholyomig, megkérve egy önkéntest, hogy helyettesítse, amíg vissza nem megy. (Az elegáns hölgyet később a színpadon láttam viszont, a darabban játszott.)

Csalódást okoztak a Kolozsváron látott és megtapasztalt dolgok. Bugris parasztok!


Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Hirdetés