A családról szóló népszavazás jelentős alkalom lehetett volna a közélet újraépítésére, bizonyos kollektív tárgyalási mechanizmusok megvitatására és kiigazítására. Ezzel szemben csak egy jelentéktelen esemény volt. Azért sikerült csaknem 4 millió embert mozgósítani (ami jelentősnek számító országok – Horvátország, Uruguay, Albánia – lakosságának felel meg), de nem sikerült olyan eseménnyé változtatni, mely jelentős hatást gyakorol a közvéleményre, vagy legalább egy lépcsőfokot jelent egy közviták eldöntéséhez használható mechanizmus bevezetése felé.

Egy álesemény lett, elsősorban a kezdeményezők és a támogatók totális szerepvállalásának hiánya és a rosszul megválasztott időpont miatt, mely egy elrettentő politikai légkörrel társította a témát, de a stratégiai naivitás és azon kommunikálás miatt, mely nem rendelkezett stratégákkal, hanem inkább zsigeri konfliktust folytatott a kormányzati tábor és a frusztrált, ellenséges politikai ellenzék között, melynek diskurzusa a bojkott elérése érdekében igyekezett félremagyarázni a népszavazást, ugyanis már előre ismert volt, hogy Romániában nagy az azonos nemű személyek közötti házasság elutasítottsága.

A népszavazás után a reakciók ugyanolyan ihletettek voltak, mint a két tábor kampánya. Bár csak egyetlen párt vállalta a népszavazás fő témájának nyílt ellenzését, az ellenzéki pártok amiatt bírálták a Szociáldemokrata Pártot (PSD), hogy átpolitizálta a témát, és főleg a PSD elnökét, akit azért tartottak felelősnek, mert megpróbált ködfüggönyt létrehozni, hogy elrejtse igazságszolgáltatási gondjait vagy a kormányzat kudarcait. Az Ortodox Egyház szintén mea culpát gyakorolt és elismerte, hogy nem volt szerencsés a pillanat és főleg az nem, hogy társultak a politikai táborral, a PSD-vel és a kormánykoalícióval. Romániában semmi sem normálisabb annál, hogy senki nem vállal egy politikai kudarcot, de különösen két népszavazás utáni attitűdöt tartok nem ihletettnek, melyeknek ma is élénk visszhangjuk van.

Először is a narcisztikus ujjongásról van szó, mely népünk modernségéről, mentalitásáról és érettségéről szóló ömlengő diskurzusban öltött testet.

Akik a távolmaradást a polgári tudat nagy győzelmeként értelmezték, politikán túli európaiasságukról beszéltek, meg arról, hogy toleráns néppé váltunk, megértjük az intézményi modernitást. Azok, akik addig a népet a szavazatát olajért és cukorért eladni hajlandó, máneléket hallgató, műveletlen és a pészédések által könnyen átverhető tömegnek nevezték, egyik napról a másikra hirtelen meglátták a gyors és radikális átalakulás csodáját: a román nép felébredt halálos álmából és elutasítja a bennünket visszahúzó tradicionalizmust, kész a tökéletes európai integrációra. Tisztán látó távolmaradásával megmentette Románia kapcsolatát az EU-val, hiszen ezt a népszavazást, ahogy azt az ellenzék egyik újságírója írta: „#rezist-ellenesnek, EU-ellenesnek, Timmermans-ellenesnek, a PSD és az EU közötti szakítást megerősítőnek tekintették volna”.

Másodsorban: egyesek az egyház nagy kudarcáról beszéltek és arról, hogy szellemi életünkben véget ért a szerepe. Románia most már világi, az egyházat semmissé tették, lelkendeztek mások. Még az egyház egyes militánsai is annyira csalódottak voltak, hogy radikális módon értelmezték a szavazási részvétel kudarcát: a román nép már nem keresztény? Nagy ostobaság, de nem a legnagyobb azoknak az abszurditásoknak a halmazában, melyek ebben a süket politikai harcban megjelentek, amelyre egy olyan téma terepén került sor, ahol az egyház is megjelent, és a vita pont az alapkérdést kerülte meg: a toleranciát, a sokszínűséget és a mások iránti tiszteletet.

Álhír a népszavazás poszt-igazságában

A kormánykoalíció politikai ellenfelei a kampány kezdetén nehéz helyzetben voltak; nem volt bátorságuk szembeszállni egy hagyományos értékkel és egy homoszexuális-ellenes attitűddel, mely – ez a közvélemény-kutatásokból ismert volt – rendkívül elterjedt a választók körében. Főleg a liberálisok kétértelműsége volt meglepő, amit a népszavazás kiírását eldöntő parlamenti szavazás emelt ki: 232 igen szavazat volt, 22 nem ellenében, 13 tartózkodás mellett.

Már a népszavazás előtt megírtam, hogy a népszavazás támogatói nem támaszkodhatnak majd a téma népszerűségére és a számukra abban a pillanatban kedvező kiegyensúlyozatlanságra, hiszen magyarázniuk kell, vitákban kell megjelenniük, nagyon pontosan meg kell fogalmazniuk üzeneteiket, hiszen mindenféle „semleges” témák érkeznek olyanok részéről, akik az érvelésüket egy olyan helyzetből kiindulva építik fel, melyet alapvetően „kedvezőnek” mutatnak be. Azokról van szó, akik azt mondják, hogy a népszavazás korlátozhatja bizonyos nem tipikus családtípusok jogait: az egyszülős családokét, a kiterjesztett családokét. Még nagyobb érvelési erővel rendelkezett azok irányvonala, akik arról beszéltek, hogy milyen hasznosabb dolgokat lehetne a népszavazásra elköltött pénzből, nagyjából 35 millió euróból megvalósítani. Ez a téma nagy meggyőzőerővel rendelkezett és ez volt a Brexitet támogatók fő kampánytémája is.

A népszavazáspárti tábor abban bízott, hogy a hagyományos családról beszélve biztos lesz a siker, de

itt nem a családról volt szó, hanem a házasság mechanizmusáról.

Ezen kívül, még ha igaz is lett volna, hogy mindenki a családra gondol, ez a téma nem volt elengedhetetlen a keresztény identitás meghatározásához, még úgy sem, hogy az egyház nagyra értékeli a családot és fontosnak tartja, de ezt teszik a világi intézmények is. A Koalíció a Családért (CpF) kommunikációjának legnagyobb kudarca egy igen jelentős aktus veszélyének, sürgősségének és jogosságának átadása volt: Románia alkotmányának módosítására gondolok. A vitát nagyon könnyen elveszítették, amikor a rendszerellenes propagandisták azzal érveltek, hogy vannak ennél fontosabb megoldandó dolgok az országban és ez nem sürgős, főleg, hogy jelentős közkiadással kapcsolódott össze.

A kormányzati tengely által választott időpont valószínűleg azt a célt is szolgálta, hogy egy könnyű győzelemmel újra megerősítse a szövetséget, tekintettel a felmérésekben tapasztalható visszaesésre és a kormánnyal szembeni elégedetlenségre, valamint azt is, hogy megszakítsanak egy olyan kormányellenes tüntetéssorozatot, melyet – szerintük – éppenséggel külföldről szerveztek egy elnök–titkosszolgálatok–külföldi korporációk–EU összeesküvés formájában.

A kommunikációs kampányokban igazi hazugságtobzódásokat hozott létre a manipulációs stratégiák és az álhírek műsora.

Mindenkit meglepne a cikkek vagy sajtóbeli állásfoglalások gyűjteménye, ha összeszednék őket egy antológiába. A népszavazás olyan eseménnyé vált, mely apokaliptikus dimenziókat öltött, egyfajta Jó és Gonosz közötti összecsapássá, döntő harccá vált az „ördöggel”, aki kitervelte a románok megosztását a centenáriumi évben. Tehát az ellenzék propagandistái több tucatnyi okot vettek leltárba, melyek miatt semmiképpen sem szabad elmenni szavazni, azt is beleértve, hogy nincsenek videofelvételek, sem írásos dokumentumok arról, miként „szavazott” a támogatói listákon szereplő 3 millió román (valójában nem szavazatok voltak, hanem aláírások!). „Ezek Roexitet akarnak!”, kiabálta kétségbeesetten az egyik propagandistanő, „oroszízű manipulálás”, írta öles betűkkel az egyik online újság címoldalán. Ez egy halott hagyománnyal folytatott összecsapás, márpedig az egyház fejlődése megmagyarázhatatlan módon elutasítja az európai értékeket (mintha nem a keresztény értékek képezték volna az európai projekt szellemi alapját). Azt mondták, hogy egy elítélt embernek nincs joga népszavazást kiírni, vagy azt, hogy a népszavazás eredménye nem csökkenti az inflációt, az árakat és a lejt sem értékeli fel az euróhoz képest. Sok állásfoglalás arra mutatott rá, hogy a parlamenti képviselők számának csökkentéséről szóló 2009-es népszavazás eredményét nem ültették át a gyakorlatba, tehát most sem lesz következmény, vagy azt, hogy vannak virágzó országok, ahol megengedett az azonos neműek házassága és hogy a homoszexualitás születési adottság. Egy sor érvelés megpróbálta ezt az eseményt összekapcsolni a politikai hatalomnak azzal a szándékával, hogy folytassa az augusztus 10-i tüntetések résztvevőinek elgázosításával elkezdett emberirtást és elleplezze a sertéspestis-járványt vagy a kormány által kiadott tankönyvekbe bekerült súlyos hibákat. Az apokaliptikus képet az a felvetés egészítette ki, hogy

„a szerelemről nem lehet szavazni”,

mintha itt szerelemről lenne szó, vagy az, hogy a huszvárosi (Huşi) püspököt nyolc különböző férfival filmezték le (mintha egy nem lett volna elegendő). Az online sajtó egyik ismert szereplője azzal érvelt, hogy „a románok amúgy sem túlságosan tradicionalisták. A romániai PornHub-on a «leszbikusok» a második legkeresettebb kifejezés. A csoportszexes kategóriák sokkal népszerűbbek, mint más nemzetek kereséseinél” vagy azzal, hogy ha elmegyünk szavazni, akkor visszalépünk az európai országokkal szemben, mert a kommunizmus vad tradicionalizmust ültetett el bennünk. Azt is megüzenték a nemzetnek, hogy a részvétel a népszavazáson masszív kivándorlást váltana ki és hazánk egy „kiüresedett országgá válna, ahol már csak a fejkendős asszonyok maradnak, akik templomba járnak és azért imádkoznak, hogy adjon nekik valamit Isten (és a szent párt)”. Az egyik legsikeresebb manipulálás annak a veszélynek a terjesztése volt, hogy a családot határozzák meg és nem a házasságot, márpedig az egyszülős családokat, például, kizárják majd a most élvezett jogokból és szociálpolitikákból. A magyar körökben azzal riogattak, hogy ez csak a kezdete az összes kisebbség diszkriminálásának.

A másik oldalon a Koalíció a Családért szegényesebb kommunikálással dolgozott, de szintén a félelem terjesztése volt a fő pillér: a homoszexuális családok elvehetik az önök gyermekeit („Védjétek meg a gyermekeiteket! Két homoszexuális férfi elveheti őket.”). De általában véve a hatalmon lévő koalíció megígérte Brüsszelnek, hogy nem fog kampányolni és nem nagyon erőltette a kommunikációt. Azt hiszem, úgy gondolták, az Egyház majd maga elvégzi a mozgósítást, ami nem történt meg. Az Egyház csatlakozott ehhez a projekthez, mely megfelelt a keresztény értékeknek, de nem akart túl szoros partnerséget kötni egy közvélemény részéről elég erősen jelentkező bírálat kellős közepén álló hatalom politikusaival.

A nyilvános vita, melyben a toleranciát és bizonyos jogok korlátozásának elkerülésének megkísérlését hangoztatták, egyik napról a másikra a legerősebb rasszista ízű összecsapássá változott egy igazi poszt-igazság korszakban.

A népszavazás után. A románok magyarázatai

Az IRES egyik, nagyjából két héttel a népszavazás után készült felmérése azt mutatja, hogy ez az esemény, melyet jelentősnek kívántak Románia számára, nem hozott említhető hatásokat, tehát a kommunikáció vagy legalább egy demokratikus vitamező létrehozásának szemszögéből nézve is kudarc volt. Azt, hogy a románok többsége nem vett részt a népszavazáson, csak a válaszolók 28 százaléka tartotta jó dolognak, míg 47 százalék szerint ez rossz. Ezzel kapcsolatosan a fiatalok, a városiak és a felsőfokú végzettségűek voltak azok, akik jelentősen nagyobb arányban tartották jó dolognak a bojkottot. Ahogy az várható volt, a bojkottnak a szociáldemokrata szavazók voltak a leghevesebb bírálói (81%), a többit elégedettséggel töltötte el, hogy ez – valójában – a fő kormánypárt kudarca. Az egyik nyitott kérdésre válaszolva a románok a következő okokkal magyarázták a részvételi kudarcot: a politikusok és politika iránti bizalom hiánya, kelletlenség (19%); a népszavazással kapcsolatos információk hiánya (14%); a kérdés kétértelmű volt/az emberek össze voltak zavarodva (12%); nemtörődömség/közömbösség/kényelem (11%); felesleges népszavazás volt/nem volt elsődlegesség (10%); a népszavazás átpolitizáltsága/összekapcsolása a PSD-vel, a kormánnyal (10%); manipuláltak/félrevezetettek voltak (6%); nem akarták az alkotmány módosítását/nem értenek egyet a család meghatározásának módosításával (3%); időhiány (2%); az egyház szerepvállalása miatt (1%); más válasz (7%).

Az egyik első megjegyzés az, hogy csak 3 százalék tért ki a tesztelt ügyre, a többi a kontextussal, az átpolitizálással foglalkozik vagy az ebben az időszakban zajlott propaganda témáit idézi fel. 60 százalék egyetértett azzal a kijelentéssel, hogy ha a helyi politikai vezetők nagyobb szerepet vállaltak volna, akkor a népszavazás érvényes lehetett volna, de amikor az egyház mozgósításáról van szó, akkor csak 50 százalék értett egyet ezzel.

Az a legfontosabb dolog, hogy az intolerancia pontosan ugyanazon a szinten maradt, ahol három évvel ezelőtt volt, melyet az IRES ugyanazzal a módszerrel mért fel a kampány elején: 82 százalék nem ért egyet az azonos nemű személyek közötti házasságkötéssel. Annak ellenére, hogy csaknem két hónapon keresztül sokat beszéltek ezekről a témákról, a románok csak 13 százaléka mondja magát tájékozottnak ezzel az üggyel kapcsolatosan, más szóval, a viták inkább a másik fél véleményeinek megsemmisítését célozták és kevésbé a tájékoztatást, hogy az emberek a helyzet ismeretében szavazzanak. Ezzel szemben a viselkedésbeli változásokhoz vezető hatásokra vonatkozó önbecslések még rosszabbul néznek ki: csak 4 százalék állítja, hogy toleránsabbá vált e kampány után, 8 százalék azt állítja, hogy a kampány után kevésbé toleráns.

Képzelt valóság

Azt, hogy a népszavazás miért volt álesemény, egy – politikusok és sajtó által elsajátított – poszt-decemberi (1989 decembere utáni – a szerk.) mechanizmussal is meg lehet magyarázni, mely minden közvitát olyan folyamattá alakít át, melynek során a valóság területéről átkerülünk egy képzelt valóság, egy másodlagos valóság területére. Amikor felmerül egy komoly vitatéma, figyelmen kívül hagyják a téma konkrét valósággal kapcsolatos, empirikus aspektusait és szimbolikus valósággá változtatják, ahol a tények más értékeket kapnak, mert mitizált értékekkel és helyzetekkel kapcsolják őket össze. A házasság, mint társadalmi intézmény és egy nemzet kultúrájától és törvényeitől függő konvenció témáját első szakaszban a hagyományos család fontos témájává alakították át. A hagyományosság ma már nem nagyon valóság, ahogy arra később rámutatunk, ha a hagyományosság elemei nem korlátozódnak az ellentétes nemű, férfi és nő partnerekre. Amint megtörténik ez a leegyszerűsítés, az ellenzék átveszi a témát és összekapcsolja a Dragnea által képviselt korrupció elleni szent háborúval, mely háborút azonosítanak a korrupció által a mássághoz fűződő emberi jogok ellen folytatott igazi keresztes háború elutasításával. Ha az egyház és az állam korrupt, mondja ki a posztulátumot az ellenzék a népszavazáson, akkor ők egyértelműen csakis rosszat akarhatnak a nemzetnek és a demokráciának, ami nyilvánvalóan az EU-tól való elszakadásunkban csúcsosodik ki,

ebből következik aztán a ROEXIT, mint legvégsőbb mumus,

melynek az a célja, hogy értelmezési mintát adjon a gonosz Brexittel való társításhoz.

A népszavazás kezdeményezői itt követték el az első imaginárius elhajlást, az ellenfelei pedig ezt elég sikeresen eltérítették, semlegesítve a házasság családdal való azonosításának hatásait. Azt hiszem, hogy az azonos neműek közötti házasság megtartása, a bejegyzett élettársi kapcsolat pótszerként való elfogadásával kombinálva nyerő hatású lett volna, főleg, hogy a népszavazás ellenfelei nehezebben torzíthatták volna el.

A hagyományos családra való hivatkozás lehetővé tette a kezdeményezők helyzetére történő extrapolálást és egy megsemmisítő támadást arra vonatkozóan, hogy elváltak, az egyik egy nálánál három évtizeddel fiatalabb partnerrel él együtt (Liviu Dragnea – a szerk.), míg a másiknak már volt vagy három válása (Călin Popescu-Tăriceanu – a szerk.). Ezek, nyilvánvalóan, modern családtípusok, de a hagyományos család sztereotipizálása bizonyos értelemben szembeállította ezeket a vezetőket a saját projektjükkel, az ellenfelek az őszintétlenségükkel és a képmutatásukkal érveltek.

Itt csak erről a momentumról beszélünk, de ez a megfelelő és propagandisztikusan könnyen manipulálható vagy álhírekkel megtámasztott imaginárius felé eltérítés általánosabb tendencia a romániai politikában és közéletben zajló viták esetében.

Olyan szemiózisjelenségről van szó, mely ideológiai tartalmakat vagy az összeesküvés imagináriusából vett tartalmakat igyekszik elérni és kedvező keretet nyújthat az ezt kezdeményező számára a tények pártos és eltorzított értelmezéséhez. Metaforikusan azt mondhatnám, hogy ez egy olyan hullám meglovagolására tett kísérlet, melyet még csak ezután fog kelteni.

A román család – a konfrontációs imagináriuson túl

Ebből az egész nagy szemiotikai háborúból csak a román család hiányzott. Az a család, mely bármely szociológiai tanulmány szerint az egyének utolsó menedéke, a végső biztonság és bizalom helye. Bár Románia sorsáról beszéltek, melyet lerombolhatnak a szavazáson való részvétellel, vagy a hagyomány és modernitás, a konzervativizmus és progresszivizmus között csatáról, hiányzott a vita arról, hogy mi ma a család és mit kellene tennünk érte. Család helyett egy sémánk volt, melyet az egyik tábor a szexuális szabadsággal kötött össze, a többiek pedig csak létrejöttének pillanatával. A család csak áldozat volt, akár védték, akár támadták, a családnál is hagyományosabbá vált politikai nemtörődömség és alkalmatlanság áldozata. A családot csak sablonként vagy szlogenként használják a választási kampányokban, de sohasem állt komoly közpolitikák középpontjában.

Először is, a román társadalomban bekövetkező gyors változások a család struktúrájában és összetételében, dinamikájában, de főleg a társadalommal meglévő kölcsönhatásában is jelentős átalakulásokat vonnak maguk után. Vannak híres szociológusok, akik néhány évtizede a „család haláláról” beszéltek, de ezek a katasztrofális előrejelzések nem igazolódtak be és nincs is esélyük. De egy dolog nyilvánvaló: a hagyományos család nem létezik többé! Talán megmaradtak néhol a falusiasság és tradicionalizmus szigetei, de azok is eltűnőben vannak. Ha a hagyományos családot nem szűkítjük le csak a férfi és nő közötti házasság leegyszerűsítő sémájára, akkor nagy figyelmet kell szentelnünk a jelenkori család válságainak, gyötrődéseinek és annak, hogy miként igyekszik alkalmazkodni egy olyan történelmi korszakban, melyet egyre inkább az invidualizmus, valamint az emberek és csoportok közötti versengés határoz meg. Ezek létfontosságú változások a család életciklusában és az egyik legfontosabbat az generálja, hogy a személy életciklusa már nem esik egybe a család életciklusával.

A család egyre rugalmasabb modellé válik

és míg a szociológusok két-három évtizeddel korábban inkább a családok közötti különbségekre figyeltek oda, ma úgy tűnik, hogy a családon belüli differenciálások váltak fő témává. Az a paradoxon, hogy bár az utóbbi évszázadban a család egyre nagyobb autonómiára és bizonyos mértékű függetlenségre tett szert, az állam büntető, megelőző vagy kezelő mechanizmusokkal egyre erőteljesebben beavatkozik a család életébe, amikor gyermekelhagyásról, gyermekekkel szembeni erőszakról, házasfelek közötti erőszakról vagy akár nevelési gondokról van szó. A gyermek családon belüli helyzete egyre gyakrabban szóba kerülő kérdéssé vált, mint ahogy a szülői és házastársi funkciók közötti versengés vagy artikulálás is.

A házasságon kívül született gyermekek száma kezdi meghaladni a családban születettekét, az együttélések vagy próbaházasságok léteznek, ennek ellenére továbbra is erős az emberek családalapítási vágya, mert a család marad a legerősebb szolidaritás és kohézió helye. Ennek legvilágosabb bizonyítéka egy egyre gyakoribb új családtípus, mely a gyakori válások következményeként jelent meg: a helyreállított vagy újraalkotott család. Az individualista és az emberek által egyre ellenségesebbnek érzékelt környezetben egy házasság kudarca a válásban érintetteket új családalapítási kísérletek felé tolja.

Ha lenne érdeklődés a hagyományos vagy nem hagyományos család iránt,

akkor számítanának azok a szociológusi tanulmányok vagy statisztikák, melyek azt mutatják, hogy 1,2 millió román nő ismeri el, hogy családon belüli erőszak elszenvedője és hogy 30 másodpercenként verést vagy valamilyen más erőszakformát szenvednek el. Tavaly több mint 20 000 családon belüli erőszakkal kapcsolatos eset volt (bár tudjuk, hogy az ilyen eseteknek csak töredéke jut el a feljelentésig) és 46 nő, 26 férfi és 12 gyermek halt meg családon belüli erőszakos cselekményekben. A válások aránya már nálunk is meghaladja a 25 százalékot, 1,40 válás esik 1000 lakosra, gyakorlatilag az utóbbi években megkötött házasságok negyede válással végződött. Az egyszülős családok az utóbbi években egyre inkább ki vannak téve a szegénységnek, tavaly pedig csaknem 10 000 gyermekről mondtak le a szüleik. A Munkaügyi Minisztérium statisztikái most azt mutatják, hogy több mint 96 000 gyermeket hagyott el legalább egy külföldre dolgozni kiment szülő, de a szociológusok és a szociális segítők becslései szerint több mint 250 000 gyermekről van szó.

A család Romániában is beleütközik az együttélés és az önmegvalósítás vágya közötti ellentmondásba, a család és az egyéni szabadság néha ellentmondásos elvárásokká válik a mai társadalomban. A családnak a kapcsolatok egyre erőteljesebb szerződésesedését is ki kell bírnia, tekintettel arra, hogy családi intézmény tisztelete már nem élvez előnyt a házasfelek közötti kapcsolatok (vélelmezett) minőségével szemben. Azon túlmenően, hogy verseny alakul ki a gyermekvállalás és más szülői projektek megvalósítása között, tekintettel arra, hogy Bukarestben – például – csak 19 állami bölcsőde van 3900 férőhellyel, míg a keresletet a 48 000 háromévesnél fiatalabb gyermek jelenti. Végül egy utolsó ecsetvonás a család komor képén: 3892 egészségügyi és tűzvédelmi engedély nélküli iskolánk és óvodánk van, csak a fővárosban több mint 500. Mindezek az aspektusok hallgatásokká váltak, a család kérdése teljesen kimaradt ebből a poszt-igazságbeli Romániában zajló vitából.

Nem hatékony, de nem felesleges

Végül a két tábor vétkeseket keresett vagy hallgatott, egyesek feleslegesen ünnepeltek, ezt a csatát mindenki elvesztette. A társadalmi légkör oly mértékben megmérgezte a közéletet, hogy nem kizárt, a következő választási eseményeket az eddiginél nagyobb mértékben fogja megterhelni az undor és a távolmaradás. Lehet, hogy bizonyos propagandahálózatok képességét és bizonyos hálózatok megfertőzésének lehetőségét tesztelték. Nem kizárt, hogy sikerrel tesztelték a románok érzelmi világát és befogadóképességét a média minden csatornáján küldött félelmek iránt. Azt hiszem, hogy a románok a várakozásokat meghaladó módon reagáltak a poszt-igazság korának társadalmáról árulkodó ezen mintavételekre. A népszavazás érvénytelen lett, elköltöttek több mint 40 millió eurót, de azt hiszem, mégsem volt teljesen felesleges a kísérlet. A világban vagy Romániában zajló új politikai fejleményeket figyelmesen követők számára levonható az a következtetés, hogy nem lehetséges vitát folytatni egy olyan komoly kérdésről, mint amilyen a család. Egyre erőteljesebb a románok bizonytalansági érzése és az utóbbi időszakban nagyon megnőtt a félelmen alapuló meggyőzéssel szembeni befogadóképességük. Románia nem lett egyik napról a másikra világi állam, ahogy egyesek kihirdették, az emberek Egyházba vetett bizalma sem omlott össze, ezt az esemény után készült felmérések mutatják. A naivitás, valamint a csoda és a mágikus megmenekülési formák iránti hajlam megmaradt.

A homofóbia viszont enyhén megerősödött,

amit némiképp a téma időszerűsége legitimált és amit olyan gegek és viccek „szoft” formában történő integrálása „érvényesített”, melyek elárasztották a közösségi hálózatok masszív terjesztési formáit és a digitális közösségi hálózatot. Azt hiszem, hogy a mainstream politikának ezzel a kudarcával az LMBT-párok esetében egyre valószínűtlenebbé válik az egyre inkább elfogadottnak tűnő bejegyzett élettársi kapcsolat lehetősége.

Ami pedig a román családot illeti, akár hagyományos, akár nem, egyhamar biztosan nem lesz vita róla, pedig nagy szükség lenne a család és a közösség közötti egyre változatosabb cserék igénye által generált új kihívásokhoz igazodó, mindenkinek hasznos közpolitikákra.

Az alcímeket a szerkesztőség (is) adta.