Olyan országban élünk, mely árnyéka annak, amely száz évvel ezelőtt óriási kockázatokat vállalt, hogy az összes románra kiterjessze a nemzeti határokat. Ebből a történelmi sikerből semmi sem maradt. Folyamatosan elvesztettünk mindent: területeket, lakosságot, intelligenciát és identitást. Valószínűleg

az egyetlen dolog, amit érdemes megünnepelni, hogy úgy-ahogy van egy országunk, ahol felidézhetjük a hajdani dicsőséget.

Végtelenül rosszabb is lehetett volna. De végtelenül jobb is. Az ünneplés irányt vesztett műünnepélyessége az elképzelések és konkrét eredmények hiányában az egység absztrakt eszméjére helyez nagy hangsúlyt. Azt szokták mondani, hogy együtt vagyunk. Egységesek. Tényleg?

A valóság radikálisan mást mutat. Az amúgy hagyományosan reformista és nyugatbarát kisebbségre és konzervatív és a tekintélyuralomhoz nosztalgiával viszonyuló többségre oszló román társadalom ma megosztottabb, mint valaha. Mindennap dúl a mindenki mindenki ellen háború, maximális elszántsággal és az „ellenség” eltüntetésig terjedő felszámolására irányuló őrült vággyal. Hiszen azt mondják nekünk, hogy az „ellenség” mindenhol jelen van, de főleg „idebenn”. Az ostromlott erődben. Fő műsoridőben kísért a paranoia, a félelem, az összeesküvés-elmélet és a gyűlölet. De vajon a kialakult helyzet annak az eredménye, hogy

nem sikerült időben megoldani a kulturális, társadalmi, gazdasági és identitási különbségeket,

vagy egy külső tényezők által létrehozott megosztottságról van szó? Egyszerűbben mondva. Azért nem viseljük el egymást, mert képtelenek vagyunk rá, vagy azért, mert valaki szándékosan fordít egymás ellen bennünket? Mert ez a második lehetőség is fennáll. A félelem és a gyűlölet instrumentalizása, politikai programmá alakítása és a társadalom megosztása a hatalom megszerzése és megőrzése eszközeként.

Ez kétségtelenül a kommunizmus bevezetésével kezdődött, de ez nem kizárólagos oka a következményeknek. Mindaz, amit ma átélünk, minden bizonnyal az „eredendő bűnnel” kezdődött, azzal, ahogy a Ceauşescu-rezsim bukásakor megágyaztak a román társadalomnak.

Könnyű volt manipulálni a kommunizmusból kábán, 50 évnyi társadalmi kísérlet alatt felhalmozott frusztrációkkal és félelmekkel kikászálódott románokat.

Mint azok a gyermekek, akiket folyamatosan ugyanazzal a szörnnyel ijesztgetnek, és csak az ábrázatát változtatják meg. Az új hatalom biztosra ment és a gyűlöletre alapozott a hatalom megszerzése és megtartása érdekében. Helyes gombokat nyomott meg és azonnal megkapta a visszajelzést. Ezt követően – logikusan – a kijárt úton ment végig: az etnikai konfliktusok felszítása és a bányászjárások. A félelemből fakadó gyűlölet felszabadítása és irányítása. Óramű pontossággal működött.

Liviu Dragnea FSN-s (Nemzeti Megmentési Front – a szerk.) forgatókönyvből megszületett és e politizálási mód fő örökösének számító PSD-je (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) továbbvitte az örökséget, a korunknak megfelelő rafináltsággal és kiigazításokkal. A hatalmon lévő párt a választás megnyerése óta semmi mást sem tett, mint szisztematikusan összeesküvés-elméleteket gyártott, hogy azokkal táplálja a lakosság félelmeit és újabbnál újabb okokat ültessen el benne a kölcsönös gyűlöletre. Egy igazi Megosztási Szocialista Párt (románul: Partidul Socialist al Dezbinării, azaz PSD – a szerk.). A cél? A hatalom megtartása és Liviu Dragnea maffiózó csoportjának megóvása a bűnvádi felelősségre vonástól.

Az ügyes izraeli segítők tanácsára, akiknek nagy nemzetközi tapasztalatuk van a választók negatív érzéseinek érzelmi kiaknázására összpontosító kampányokban,

a PSD már az elejétől fogva az ellenségeskedés kártyájára támaszkodott.

A párt vezetői népviseletbe öltözve és nemzeti motívumokat felsorakoztató plakátokról ránk mosolygó vezetői már az elejétől fogva arról biztosítottak bennünket, hogy ők „büszke románok”. És ha ők a „büszke” románok, akkor milyenek a többiek, akik szembeállnak velük? Akik, nyilvánvalóan, nem büszkék. És nem-románok, tekintettel arra, hogy nem büszkék a hovatartozásukra. Egy kis nacionalizmus, egy kis Európa-ellenesség és sok ellenségességre, félelmekre, frusztrációkra építkezés. Az eredmény? Választási győzelem.

De itt nem állhattak meg. Ezután, ahogy az egy gyűlöletpolitikától elvárható, az áldozati szerepbe helyezkedés, majd az „ellenségek” előállítása következett. Liviu Dragnea alig néhány héttel a választás megnyerése után máris a „párhuzamos állam”, az igazságszolgáltatás, Soros, a multik áldozatának mondta magát és általában véve „azoknak a külföldieknek, akik nem akarják, hogy a románok jól éljenek”. Ki, miért, hogyan? Nem számított. Az egyetlen dolog, ami számított, annak a gondolatnak a kitartó ismételgetése volt, hogy

létezik egy nagy összeesküvés, mely rosszat akar nekünk.

Nem Liviu Dragneának. Hanem nekünk, mindnyájunknak. A téma meghatározásával leszállították nekünk az „ellenségek” nevét is.

Ez aztán folyamatosan fokozódott és Liviu Dragnea kétségbeesésének növekedésétől kapta a lendületet. Megjelentek a „bérgyilkosok”, az „államcsínyek”, „a bekábszerezett tüntetők”, mindez egy paranoid örvényben, mely magába szippantotta a pártot, az állam intézményeit és végül az egész országot. Bármiféle korlát nélkül. A mára minden irányból sarokba szorított Liviu Dragnea bevetette az utolsó gyűlöletkártyát, az ingujjában tartott utolsó ászt is: a család meghatározásáról szóló úgynevezett népszavazást. Ami voltaképpen kitűnő ürügy bizonyos, a románok ellenséges érzéseinek és fóbiáinak eszenciáját képező irracionális félelmek felszítására. A reakció az elvárt volt.

A gyűlölet minden irányból előtört, mint egy nyomás alatt lévő fazékból.

A románok az Egyesülés Centenáriumában arra készülnek, hogy egymásnak essenek egy váratlanul kialakult csatában, melynek semmi értelme nincs, mert csak vesztesei vannak, győztesei nem. Liviu Dragnea az egyetlen igazi haszonélvező, aki nyer még egy kis időt. Amire egy utolsó mentőstratégiához van szüksége. Ennek érdekében afelé taszít bennünket, hogy hosszú évekre meggyűlöljük egymást. Az a gond, hogy úgy tűnik, képtelenek vagyunk nem ezt tenni.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.