Andrei Pleșu szerint idegengyűlöleten keresztüli áldozatképzés zajlik Romániában.
Aki újságírásra adja a fejét, az belemegy egyfajta rabságba. „Időszerűségre” vagy ítélve, vagyis a legfrissebb hírek konjunkturális lecsójára. Panaszkodtam már és folyamatosan panaszkodom e kíméletlen sors miatt. Mert 70 évesen is „rabja” maradsz olyan személyek kétfilléres politizálgatásának, akiknek a létezéséről normális körülmények között nem is tudnál.
Még sokat kell olvasnod, még van – talán – néhány terved, de feladod őket, mert elsodornak az egyszerre ostoba, nevetséges és – jaj! – veszélyes mindennapok szelei. Akarod, nem akarod, minden pillanatban szembekerülsz mindenféle büszke „románkával”, akik mindenféle belső „felhatalmazás” nélkül, bármiféle „érdemesség” nélkül, bármiféle jelentős szakmai teljesítmény nélkül kerültek hatalomra. Hol az artikulálni képtelen Andruşcába, hol a nem eléggé iskolázott Popába, hol a szomorú kába Popba, hol a halovány videlei titkárnőbe (Carmen Dan), hol a pajkosan metafizikus Daeába, hol a szakaszvezető papagáj Tudorel Toaderbe, hol – és ő mindennek a teteje! – Viorica Dăncilăba, aki teljesen elvész a nyelvtanban, a térképek, az intézmények, a nehezen felfogható feladatok, a nehezen kimondható szavak és más hasonlók között.
De még ott van a hamleti Dragnea is, akit az a „lenni, vagy nem lenni” dilemma szaggat szét, ami azt a négy idegent illeti, akik maximális kaliberű ellenséges tekintetekkel voltak – súlyos pénzekért – felfegyverkezve, hogy meggyilkolják, meg ott van Codrin euforikus törzsőrmester és a komor Nicolicea, meg Şerban Nicolae, a csintalan zsebjogász és a többi, és a többi. A félelmetes városvédő Fireáról és a craiovai vidám szubrett Olguţáról nem is beszélve. És nemrég éppen Olguţa tette fel az i-re a pontot. Iohannis elnök azért ítélte el az augusztus 10-i könnygáztámadást, mert „német”, vagyis fasiszta, vagyis szakértője az elgázosításnak. Tehát újra bizonyítást nyert, hogy minden bajunk a jövevényektől származik. Ha magunk között maradnánk, akkor fuldokolhatnánk a tejben-vajban, a sírásban-vigadásban, a virágos népi ingekben és a Clarks-bocskorokban…
Már többször is beszéltem a sokat próbált hazánkban zajló idegengyűlöleten keresztüli áldozatképzésről. De a cseppfolyósodott elméjűek, a falelkűek és az „Olguţa” kategóriájú kolhozneveltetésűek kedvéért nem fáradok önmagamat ismételgetni. Az alábbiakban néhány részletet idézek egy két évvel ezelőtt írt cikkemből, amikor Dacian Cioloşt „gúnyolódva” „Julien”-nek hívták (ráadásul a „Cioloş” a „Soros”-ra is hasonlít), Iohannist pedig „Werner”-nek. Hiszen mindketten holmi gonosz „idegenek”, akiket azzal bíztak meg, hogy tönkretegyenek bennünket. Íme, egy kárpótló leltár a német és a román kultúráról, valamint a honi történelem más neves „beszivárgóiról”.
Tehát:
… Eminescu – Bécsben és Berlinben volt egyetemi hallgató, Titu Maiorescu – Bécsben gimnázium, Giessenben doktorált, Nicolae Iorga – tanulmányok Berlinben, Lipcsében doktorált, Lucian Blaga – Bécsben tanult és doktorált. Arról se feledkezzünk meg, hogy az ország első szobrászprofesszora (Karl Storck) egy Hanauban született német volt, hogy a fiatal Brâncuşi bukaresti professzorát Hegelnek hívták, hogy Ştefan Luchian festőt a müncheni iskola légköre alakította (…) Megkerülhetetlen – bár kevésbé van jelen a köztudatban – egyes német etnikumúak meghatározó hozzájárulása a hazai irodalom és művészetek fejlődéséhez, Oskar Walter Cizek nagyszabású műkritikustól, a román avantgárdnak a múlt évszázad 20-as évei alatti támogatójától az olyan zenészig, mint Wilhelm Berger, vagy az olyan írókig, mint Wolf von Eichelburg, Eginald Schlattner, Oskar Pastior, Herta Müller, hogy csak néhány nevet említsek. Megkerülhetetlen az az óriási kulturális és civilizációs örökség, amelyet a szászok kisebbsége hagyott hátra Erdélyben a velünk töltött 800 év alatt.
(Még a végén a Dragnea–Ponta ellenségeskedés is hazafias ügynek bizonyul. Hiszen nem ismerte el Victor Ponta, hogy anyai ágon albán, apai ágon pedig olasz? Tehát olyan családból származik, mely a XIX. században keveredett ide az osztrák-magyar császár hívására, akinek munkáskezekre volt szüksége az útépítésekhez. E tekintetben Ponta úr rosszabbul áll, mint „Werner”, akinek a közössége már nagyjából nyolcszáz éve él a haza földjén.)
(…) Iszonyú, hogy mennyi „idegen” kóvályog errefele! Sajnos, túl későn ébredtünk! Már rég el kellett volna kezdenünk a takarítást. El kellett volna utasítanunk I. Károly trónra kerülését, akinek – és ezt még a monarchiaellenesek is elismerik – az országnak az európai modernitás útjára helyezését köszönhetjük. Nem belga mintára kellett volna megalkotnunk az első (az 1866-os) alkotmányunkat. Nem kellett volna hagynunk, hogy egy csomó francia építész „idegen” épületekkel rakja tele a fővárost: Román Athéneum, Nemzeti Bank, Királyi Alapítványok (ma Központi Egyetemi Könyvtár), a Győzelem (Victoriei) úti Takarékpénztár (CEC), a rakparti (Splai) Bíróság, az Egyetem melletti Mezőgazdasági Minisztérium, a cotroceni-i Orvosi Egyetem vagy az Athénée-Palace (ma Hilton) Szálloda. Jó lett volna, ha nevezett Carol Davilára sem bízzuk magunkat, aki valójában francia-olasz (Carlo Antonio Francesco d’Avila), még akkor sem, ha nélküle eléggé lemaradtunk volna az egészségügyi oktatás, az első hazai mentőszolgálat, az első árvaházak megszervezése, sőt, még a bukaresti Fűvészkert megnyitása terén is (ez utóbbit – jaj! – egy osztrák kertésszel alakítva ki). Ha már szóba kerültek a kertek, említsük még meg a Cişmigiut, a legrégibb bukaresti közparkot is, melyet Kiseleff tábornok kezdeményezésére hoztak létre és Wilhelm Mayer bécsi szakember támogatásával fejeztek be. Kiseleffet mondtam? Igen, arról az „idegenről” van szó, aki részt vett az itteni Sarkalatos Szabályok összeállításában és Oroszország párizsi nagyköveteként hatékony módon támogatta a Fejedelemségek egyesülését.
Tovább is van: hogyan engedhettük meg, hogy olyan művészek telepedjenek le sokat próbált hazácskánkban, mint Giovanni Schiavoni, Niccoló Livaditti, Anton Chadlek, akik a fejedelemségek első poszt-bizánci festői voltak, a legutolsó pedig Nicolae Grigorescu professzora? De a „pechünk” itt még nem ért véget. A román nyelvészet és folklorisztika „idegen” alapítók műve: Moses Gaster, Lazăr Şăineanu, Heimann Hariton Tiktin. A nemzeti himnuszt (az „Ébredj, román!”-t) a mai Bulgáriában Petrov családi névvel született Anton Pann szerezte. Mit mondjunk olyan nem éppen román felmenőkkel rendelkező híres románokról, mint Vasile Alecsandri (az egyik nagyapja kikeresztelkedett zsidó volt), Alexandru Xenopol (akinek a neve lefordítva azt jelenti, hogy az „idegen fia”), akinek az apja zsidó származású angol volt, vagy a nehezen szisztematizálható családfájú B. P. Haşdeu… Rosettiék és Ghiculeşcuék eléggé görögök voltak, Cantacuzinoékról nem is beszélve. Ion Luca Caragiale aromán (görög-albán?) volt, akinek az apja Konstantinápolyban született, a nagy Nicolae Iorga anyai ágon (Arghiropol) bizánci görögöktől, apai ágon pedig a Píndosz-hegység környékéről származott, Constantin Noica egyik ükapja egy bizonyos Gigantis volt.
Szóval megannyi okom van bocsánatot kérni a román nép nevében az összes etnikumú honfitársainktól – és ezúton Iohannis elnöktől is – egy-egy Olguţa, vagy egy-egy Daddy (Liviu Dragnea gúnyneve – szerk.) csúnya szavai miatt. A normális románok nem úgy gondolkodnak, mint ők! Amúgy minden marad úgy, ahogy megbeszéltük: elegem van a gazemberekből, az ostobákból és a bugrisokból!
