Egy ideje neurotikus komponenssel egészül ki a heti egy cikkre vonatkozó kötelezettségvállalás (nem lépve ki az aktualitás szférájából, ami az „elefántcsonttoronyban” való elszigetelődés bűnébe esését jelentené).
A hazai közélet már rég megszűnt kihívónak, érdekesnek, ténylegesen élőnek lenni.
Ez a kiszámíthatóság emlékműve. Nem a társadalmi-gazdasági stabilitás tünetének számító egészséges kiszámíthatóságé, nem a szabályokból, átláthatóságból, politikai koherenciából származó kiszámíthatóságé, hanem az ismétlődő középszerűség, az ízléstelenség, a pofátlan kulturálatlanság, a „pártszolidaritás” toxikus kiszámíthatóságáé. A kommentátor neurózisa a mindennapok tematikai és tipológiai szegénységéből származik, az amiatt érzett tehetetlen dühből, hogy nap, mint nap holmi címeres senkik foglya vagy, akik intellektuálisan és erkölcsileg üres „berendezésekként” vicsorognak – felelőtlen módon – a nemzet színe előtt. Mit lehetne mondani erről a gyógyíthatatlan monotóniáról? Mit lehet még morogni? Hogyan lehet tisztességesen viselkedni egy bűnbarlangban? Amúgy sincs semmi hatása az írásodnak (legfeljebb egy-egy pártos káromkodás azoktól, akik mintha a veled szembeni hűséges gyűlölettel táplálnák a „tehetségüket” és „gondolataikat”). Persze, a politikában a konfliktus – civilizált korlátok között – „alaptevékenység”. De a közösségi stílusnak és hatékonyságnak óriási jelentősége van. Az az elképzelés, hogy egy (ellenzékkel, vagy hatalommal folytatott) vitában az a „győzelem”, ha állkapcsokat törsz el, szemeket vájsz ki, ostoba viccelődéseket és bunyóshoz illő izmos gyalázkodásokat osztogatsz jobbra-balra, a természetes versengést kültelki ugrálássá változtatja.
A harc normális dolog. De a botrány torzító.
Márpedig nálunk a normalitás lassan-lassan (valójában eléggé gyorsan) utópiává, megvalósulásra esélytelen törekvéssé válik. (Felmerül bennem a kérdés, például, hogy a civil hősiesség hány „felnőtt” országban nyilvánul meg bunkó módon megszövegezett rendszámtáblákban, a „hatalom” pedig egy nevetségesen robusztus és férfias intézményi fellépésben…)
A politika „szakembereinek” hiábavalóságán felháborodva, talán az az ötleted támad, hogy a „népszerű” sajtó (némiképp) kiskorúságába menekülsz. Hiba! Az ideges bodegából a hálószobapletykába esel. Hónapokon keresztül arról értesülsz, hogy Andra „megtöri a csendet”, Arşinel szomorú, hogy ma-holnap (nagyjából 2040 táján) bekövetkezik a nagy földrengés, hogy Trump összeveszett a feleségével, Lavinia Pârva arról beszél, hogy el akarja hagyni ifj. Ştefan Bănicát és egy csomó hasonlóan megrázó hírről, melyek izzóvá teszik a haza légkörét.
Jó híreink nincsenek! Nem eladhatók, hiányzik belőlük az élet sava-borsa,
azok csak a normalitás egyszerű (unalmas) jelei. Ilyen körülmények között már lámpással keresem a (szakmailag és emberileg) normális embereket, kellemes meglepetéseket, úgy-ahogy felüdítő eseményeket. Nem mondom, hogy túl nagy bőség lenne… De gyakran tapasztalom, hogy „áru” létezik, méghozzá különféle területeken, melyek egy részét „marginálisaknak” tartanak a „jelentős” területekhez képest, másokat pedig egyszerűen figyelmen kívül hagynak, vagy megfeledkeznek róluk. A jó hírek és az arra érdemes emberek – nem feltétlenül melldöngetős, de tisztességtudóan nagylelkű – népszerűsítése, minden bizonnyal, egészségesebbé tehetné azt a légkört, melyben élünk, felkínálhatná nekünk az olyannyira szükséges ellenállási és normalitási modelleket.
Az általam felhozható példákból több van, mint amennyire általában gondolunk, és nem férhetnek be egy gyors heti feljegyzésbe. De íme, egy első dicsérő „kikiáltás”: Constanţa Vintilă-Ghiţulescu román történelemről szóló varázslatos és széles körű tudásról árulkodó könyvei, melyek ismertek, de távolról sem rendelkeznek a – néha – sokkal szerényebb teljesítményeknek fenntartott nimbusszal a köztudatban. Vagy Doina Păuleanunak (a Konstancai Múzeum igazgatója) a hazai csendélet 1916 és 1946 közötti időszakára vonatkozó terjedelmes (kétkötetes) tanulmánya. Megkérdőjelezhetetlen szakmai siker, melyet egy kitűnő grafikai megjelenítés (Hivatalos Közlöny Kiadó) szolgál virtuóz módon.
De térjünk át néhány ismert közéleti szereplőre is, akiknek azonban
nincs olyan példaértékük, mint egy csomó illékony, tartalmatlan és önhittségben leledző „celebnek”.
Ami engem illet, például, az orvos Mihaela Bilic asszony csodálója vagyok. A táplálkozás és az egészséges életmód terén megnyilvánuló „hozzáértők” sokaságában Bilic asszony külön pályát fut be. Nem „trendy”, elhatárolódik a „életmentő” dietetika készre gyártott „megoldásaitól”, szabályokat javasol, de ezek nem tűnnek sem recepteknek, sem parancsolatoknak, barátságos (nem imperatív) hangot használ és egy kellemes, bátorítóan jó hangulata van. Röviden, Mihaela Bilic minden olyan jó tulajdonsággal rendelkezik, amivel egyes minisztereink – általában véve – nem…
Egyesek azt mondhatják majd, hogy összezagyválom a dolgokat, hogy – bűnös módon – feladtam a păltinişiszta hangvételt (magyarul Szebenjuharos, a 70-es években itt működtetett a filozófus Constantin Noica egyfajta „rendszeren kívüli” szeminárium-sorozatot, melyen a későbbi román értelmiség egy része részt vett – a szerk.), de nem átallom megemlíteni Horia Vârlan mesterszakács személyét. A mindenféle pajkos, vagy inkvizítorszerű „séfekkel” teli számtalan főzőműsorral ellentétben és szigorúan, de barátságosan elemzi meghívottait, röviden, rendelkezik a jól uralt szakma (magiszteri hangköszörülések nélküli) és egy civilizált, ragaszkodó, vendégszerető szociabilitás természetességével. A hatalmon lévők, de az ellenzékiek is, csak nyerhetnének azzal, ha a fentebb említettek kategóriájából választanának maguknak „megjelenési”, udvariassági és vonzósági modelleket. Dăncilă asszony vagy Olguţa V., illetve Carmen D. jobban tenné, ha Bilic asszonyt lesnék meg, Dragnea vagy Toader urak pedig Vârlan urat.
Egy kicsit korai Margaret Thatchert vagy Brătianuékat megcélozni.
U. i.: A „román feledés nagy sikerei” rovathoz sietek hozzáadni Liliana Tomescu színésznő (felejthetetlen) nevét. Fiatalkoromban elvarázsolt az életereje és a tehetsége. Már rég elhagyta az országot, Stockholm város tiszteletbeli polgára lett és szakmai szempontból továbbra is aktív maradt, nagy sikerrel. Igaz, az UNITER-nek eszébe jutott 2006-ban, amikor az életművét díjazták. Liliana Tomescu asszony augusztus 12-én lesz 89 éves. Kezét csókolom, asszonyom és boldog születésnapot!
Az alcímeket a szerkesztőség adta.