Ne higgyük, hogy ebben az országban mindenki meg van rémülve a szocialistoid banda ideológiai kábulatától – nem mindenki emlékezett meg, például, a bányászjárások őrületéről, nem mindenkiből váltott ki undort az a csúfság, amelyben ugyanez a banda Simona Halepot részesítette.
Az egy évvel ezelőtt még tisztességesnek tűnő pártaktivisták vagy a szociáldemokráciát tényleg becsületből választó egyszerű emberek közül sokakat elöntött a gyűlölet és vakon követik a teleormani vezért. Románia két év alatt annyit esett vissza, amennyi két korszakra is elég lenne – ez
ugyanaz a teljhatalomért folyó harc, amilyet a nagyszüleink már láttak az 50-es években;
amikor egyesek harcoltak és meghaltak, mások tapsoltak, a többség viszont hallgatott.
Másrészt elhalni tűnnek a nagykövetségek megmentő hangjai. A kormányzati kofák még az Európai Bizottságnak is nekimentek – arra intve, hogy legyen „óvatos” és fontolja meg a szavait.
Az Európai Parlamentben a választottak végighallgatták azt a szégyenletes diskurzust, mely szerint csak egy összeesküvés akadályozza bejutásunkat Schengenbe – merthogy a hollandok – Istenem! – csak a konstancai kikötőért cserébe adnák a beleegyezésüket; egy szót sem ejtenek a korrupt vámosokról és az Unió határainak biztonságáról. A legnagyobb román párt vezére, miután pincérkedett egyet az AEÁ-ban (utalás Liviu Dragnea 2017. januári látogatására, amikor Donald Trump elnök kegyeit kereste – a szerk.), most a NATO-val cirkuszol, mert az nem fogadja el dél-amerikai fantáziáit.
Nem kell ezen csodálkozni: Romániának egész történelme folyamán üvegcsontjai voltak – elég volt egy maroknyi ravasz ostoba, hogy gajra vágjon bennünket. Azt a gondolatot, hogy az Európai Unió és a NATO történelmi lehetőségeket jelentenek számunkra, lassan-lassan felváltja a meddő büszkeség, hogy akár a nyugatiak szabályai nélküli is ellehetünk. Lassan-lassan Nyugatról Keletre váltják az irányt.
Románia ebben a pillanatban már csak névleg tagja az Európai Uniónak –
semmi sem igazolja az európai értékekhez való tartozást. Nincs már semmilyen közéleti etika, semmilyen bizonyíték arra, hogy még érdemes megbízni ebben az országban. Az 1990 júniusában rólunk kialakult kép vetül rá arra, amit ma átélünk – sokan mondogatják, nyilvánosan szégyenkezve, hogy „Isten őrizzen minket az erőszaktól”, de ugyanazok tekintik megoldásnak az erőszakot; és elég lesz egy téglával beverni valamelyik kormánymegbízotti hivatal ablakát, mert további ezrek repülnek majd arra.
Ennek ellenére Dragnea bukni fog, a körülötte lévő bandával együtt. Válságok, vergődések, erődemonstrációk fognak következni, de akkor is bukni fog. Mi marad majd a bukása után? Káosz. A Grindeanu/Tudose/Dăncilă után következőknek olyan sok mindent kell majd kijavítaniuk, hogy nem biztos, hogy lesz idejük azt is elmagyarázni, mennyi ostobaságot örököltek meg a PSD-s kormányzattól; a külpolitikában évekre lesz szükségünk, hogy visszaépítsük a kiszámítható és tisztességes partneri hírnevünket. Mindezen erőfeszítések mellett ott csillognak majd az éhes pincéri szemek.