Szinyei Merse Pál: Szerelmespár (1870) | Forrás: Wikimedia
ásó, kapa, nagyharang
Timi
2018. május 16. szerda, 10:00
Régen minden jobb volt? A családi élet idealizált 19. századi képét árnyalta a történelmi idők hétköznapi jelenségeit kutató Fónagy Zoltán kolozsvári előadásán.

A történelemtudomány szakmailag talán kevésbé komolyan vett területe a letűnt történelmi korok társadalmi csoportjainak hétköznapi életét kutatja, az olyan banálisnak gondolt részletektől kezdve, mint az öltözködés, az otthoni környezet, a táplálkozás, egészen a családdal kapcsolatos bonyolult társadalmi normákig. Pedig a történelem ezen területe nemcsak végtelenül izgalmas, hanem fontos információkkal is szolgál a társadalmi folyamatok megértéséhez.

Fónagy Zoltán előadása Kolozsváron | A szerző felvétele

A téma egyik szakértője Fónagy Zoltán (az MTA BTK Történettudományi Intézetének kutatója, a Lendület Családtörténeti Kutatócsoport tagja), aki kutatásairól népszerű blogot is vezet. A napokban a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Történettudományi Szakbizottsága meghívására Kolozsváron tartott előadást A család a 19. századi Magyarországon. Normák és társadalmi gyakorlat címmel.

Bevezetőjében elmondta, a múlthoz való viszonyulásban kétfajta gondolkodásmódot különböztethetünk meg:

  • sokan aranykorként tekintenek – többek  között – a 19. századra, míg az azóta eltelt időre, mint folyamatos hanyatlásra;
  • mások egy képzeletbeli ítélőszékről tekintenek le a múltra, szűk látókörűnek, babonásnak, előítéletesnek gondolva az előző nemzedékeket.

A családról alkotott elképzeléseinkre leginkább az első hozzáállás jellemző, derült ki Fónagy előadásából. Egy idillikus nagycsalád képe elevenedik fel, ha a 19. századra gondolunk, mely napjaink törékeny családmodelljével szemben erős egységet alkot. Ez az idealizált kép pontosításra szorul, ugyanis a modern kor előtt is gyakori volt a mostoha- vagy mozaikcsalád, csak nem a válások magas száma, hanem a halandóság miatt.

Szintén téves, de széles körben elterjedt elképzelés, hogy a 19. századi Magyarországot a nagycsaládok együttélése jellemezte. Az 1787-es népszámlálás alapján egy átlagos család öt főből állt a Kárpát-medencében, ami európai viszonylatban teljesen átlagosnak számított. Angliában például 4,75 az egy családban élők átlaga, míg Horvátországban vagy Oroszországban átlagosan 8 fő alkotta a családot.

Magyarországon ugyanakkor a régiók között is jelentős különbségek voltak:

  • míg a Dunántúl nyugati és északi részén, a Tiszántúl északi felén, illetve a Felvidék keleti térségében kisebb – szakszóval nukleáris – családok éltek,
  • addig Délkelet-Magyarországon, a Dél-Dunántúlon, Felvidék középső részén inkább a kiterjesztett családok és a többcsaládos háztartások voltak jellemzőek.

A családok nagysága egy adott régióban további eltéréseket mutathatott a nemzetiség, a vallás vagy a társadalmi helyzet függvényében is, például a svábok kisebb családokban éltek, míg a palócok nagyobb családi közösségeket alkottak – hangzott el.

Mátraalmási nagycsalád  

A népszámlálás után alig ötven évvel már 6-ra emelkedett az átlagos magyar család tagjainak száma, ami elsősorban a paraszti réteg zselléresedés elleni stratégiájának tudható be, elsősorban azokban a régiókban, ahol a modernizáció folyamata késlekedett. Mivel a népesség gyorsabban növekedett, mint a megművelhető földmennyiség, többen zsúfolódtak össze egy háztartásban. A rokonsági tudat legalább a harmadik generációra visszamenőleg rendkívül erős volt, a nemesi családoknál az öröklés fűzte szorosabbra a köteléket, a paraszti családoknál az egymásra utaltság.

A 19. századi polgárosodás következtében funkcióváltáson ment át a család, ugyanakkor markánsabban elkülönült a magánélet a nyilvánosságtól. Előtte viszont

alig létezett intimitás, a helyi közösségek teljes mértékben ellenőrizték a családon belüli viszonyokat.

A közösségi ellenőrzés fellazulása a felvilágosult abszolutizmus 18. századi korszakában következik be, amikor II. József rendeletben tiltja meg a közhatalmaknak és az egyházközségeknek a magánéleti bűnök (például házasságtörés, a szülőkkel szembeni tiszteletlenség, stb.) esetében gyakorolt testi fenyítések vagy megszégyenítő büntetések végrehajtását. A 19 század első felében fokozatosan halványult ez az ellenőrző szerep, de az erkölcsi bűnök megtorlásai, a szégyenpadra vagy szégyenkőre ültetés, csak 1848 után, a Bach-korszakban szűnt meg teljesen.

Fónagy kifejtette: a piaci gazdaság fejlődésével, a városiasodással, az egy településen élők számának növekedésével, a társadalmi érintkezés személytelenebbé vált, és egyre inkább az anyagi alapokra egyszerűsödtek a családi viszonyok. Az intim szféra kialakulása és a nyilvánosság elől történő elszigetelése különösen a városi polgárok számára vált fontossá. A rokonsági háló szerepe változatlan maradt a 19. században: elsősorban a gyermek-, beteg- és idősgondozás megoldásáért, az üzleti kapcsolatok miatt, illetve a faluról városba költözés esetén fordultak a távolabbi rokonokhoz.

Kislány főzni tanul. 20. század eleji fotó | Fortepan

Egy másik változás, hogy a család egyre inkább elveszítette termelési egység jellegét, és fogyasztói közösséggé vált. A hagyományos paraszti családokban a 4-5 éves gyerekektől kezdve az idősekig minden korosztálynak megvolt a maga szerepe a létfenntartásban, de a piacgazdasági viszonyok közepette egyre többen bérmunkából éltek. Ennek következtében kialakult a családtagok új osztályozása keresőkre és eltartottakra, ez pedig tovább növelte a nők férfiakkal szembeni alárendeltségét. A nők szerepe a családban az otthon fenntartására és a gyermeknevelésre korlátozódott. A lányokat a férjhez menetelig, a fiúkat az intézményes nevelés megkezdéséig – a polgári családokban 10 éves korig, az alsóbb néprétegeknél 6-7 éves korig – az anya nevelte.

Írott és íratlan szabályok sora határozta meg a nemi szerepeket a hagyományos társadalomban

A másik nem munkájának végzése kifejezetten illetlenségnek számított. A hagyományos magyar családban, függetlenül a társadalmi rétegektől, a férfi korlátlan rendelkezési joggal bírt. A nemek szerinti elkülönülés az étkezésnél, a nyilvános helyeken és a templomban is jelen volt. A paraszti családban az étkezésnél a fő hely, az elsőség, a legjobb falat a férfit illette meg, sőt egyes vidékeken a nők és a gyermekek le sem ülhettek egy asztalhoz a férfiakkal. A nyilvános helyeken a férj és a feleség, az alárendeltségi viszonyt érzékeltetve, bizonyos távolság tartásával mutatkozott. A hatalmi viszonyokat fejezte ki az is, hogy a férj tegezte feleségét, az viszont általában magázta őt, sorolta Fónagy Zoltán.

A nők lehetőségei csak rendkívüli élethelyzetekben, például özvegység esetén nyíltak meg. A társadalmi normák szerint, ha egy asszony egyedül maradt, és gyermekei kiskorúak, újra meg kellett házasodnia. Más kérdés, hogy ezt nem mindig tartották be, és sok esetben a függetlenné vált nők egyedül is sikeresen érvényesültek a család menedzselésében.

Hogyan vált a gazdasági közösségből érzelmi kötődéssé a házasság?

A 19. század nagy változása, hogy az emberek világképében a közösség-központúság helyett egyre inkább az egyéni érdekérvényesítés vette át a helyét. Az individualizmus terjedésével a házasság jellege is megváltozott, bár továbbra is az önfenntartásnak és az utódok felnevelésének legbiztosabb kerete maradt, az csak ráadásnak számított, ha a házasság a társadalmi státus emelkedésével is járt. A szülők által elrendezett életközösségre a fiatalok megváltoztathatatlan sorsként tekintettek, amire az egyházi eskütétel is rásegített. A párválasztásban a hasonló társadalmi státus és anyagi helyzet rendkívül fontos volt, és a vallási, települési és etnikai endogámia érvényesült.

Barabás Miklós - Szalagfű (Enyelgés), 1841A családos életet tekintették a természetes életformának a társadalom minden rétegében, vénlánynak maradni falun szégyennek számított. A közvélemény helytelenítése a  vénlánycsúfolókban került kinyilvánításra. Jól illusztrálja a férj nélküli nő iránti szánakozást ez az 1857-ben írt cikk, melyben azt írják: „hasonlít az ágról szakadt levélhez, melyet a sors szele kénye szerint hordoz cél és biztos irány nélkül, míg végre elejtetvén, lábbal tapostatik”.

Ritkán alakult ki szoros érzelmi kapcsolat a házastársak között, de ha mégis, az érzelmek nyílt kimutatása illetlenségnek számított. A testi kapcsolatra többnyire nem örömforrásként, hanem titkolni való szégyenként tekintettek, különösen a nők. A házas élet az asszonyok számára a terhesség és a szoptatás folyamatos láncolatát jelentette, amely tényleges teherré vált számukra, a gyakori szülés megviselte a szervezetüket is – hangzott el az előadásban.

A házasság előtti szexuális élet kifejezetten tiltott volt, főleg az Alföld puritánabb falvaiban. Voltak régiók, ahol szemet hunytak efölött, amennyiben a fiatalok házasságát külső tényező, például a katonáskodás, akadályozta. Szabadabb erkölcsi normák voltak érvényesek a közösség ellenőrzése alól kikerült személyek, például summások, pásztorok, kubikosok esetében. A lányokkal szemben ebben a kérdésben is szigorúbb mércét alkalmaztak.  A cselédlányok speciális helyzetben voltak, az ő kiszolgáltatottságukat  az 1876-os cselédtörvény tetézte, amely szerint el lehetett őket bocsátani, amennyiben

„a gazda gyermekét vagy családja egyéb tagjait rosszra csábítja, vagy azokkal tiltott vagy gyanús szövetkezésben él”.

A 19. században fokozatosan kezd elterjedni az egyéni vonzalmon alapuló házasság, de továbbra is a racionális szempont maradt jellemző, még ha az érintettek valamelyest bele is szólhattak, kivel éljék le az életüket. Előtérbe kerülnek a képességek, az iskolázottság, a nők esetében fontos szempont a takarékosság és a műveltség. Ez a 20. században teljesedik ki, amikor a romantikus irodalom és a filmművészet térhódításával egyre inkább az egyéni boldogság megtalálását várják a házasságtól. 

De az már egy másik történet.

comments powered by Disqus
A bejegyzés trackback címe: http://foter.ro/trackback/26605
Kolozsváron ma délelőtt a törvényszék épülete elé sorakoztak fel az ügyészek, délután más városokban is követik példájukat. Egy hétig nem hoznak ítéleteket, csak sürgős esetekben.
A régiósítás veszélyes. Erdély veszélyes. Transilvania nem veszélyes. Amúgy jé, Romániában élnek emberek Bukaresten kívül is. Micsoda felfedezés!
Meg kell adni: ha az érdek úgy kívánja, a mioritikus államvezetés remekül teljesít. Persze, nem az ország érdeke. A büntetőügyeseké.
Ahogy a hóstátiak kertészkedtek, nem kertészkedik úgy senki. Sajnálhatják is a kolozsváriak a város egykori kertjeit, ha meglennének, frissebb és finomabb biozöldség kerülhetne az asztalukra. Ritka fotókkal mutatjuk be a Hóstát letűnt világát.
Az irodalmi tehetséggondozás kolozsvári fóruma, a Bretter-kör felvette annak az embernek a nevét, akinek az elmúlt évtizedekben talán a leginkább köze volt hozzá: a Bréda Ferencét.
Hiába kötelezi törvény a sztrádaépítésre, nagyon úgy tűnik, a kormány magasról tojik az egészre.
Gaal György helytörténész egy kötettel adózik De Gerando Antonina, a kolozsvári leányintézet alapítója emlékének.
Szögezzük le: a szándék dicséretes! Mindentől függetlenül. De azért vicces, na.
Számolja valaki, hogy a hanyadik álorvos bukott le?
A Musai-Muszáj nyílt levélben üzente meg Kolozsvár polgármesterének, hogy a jónapotnak őszintének kell lennie.
Úgy tűnik az államfő vissza fogja dobni az eleve későn összerakott 2019-es büdzsé tervezetét, amit a hivatala amatőr fércmunkának nevezett.
A szerző szerint Erdély issza meg a bukaresti politikai kavarások levét. Amelyhez az erdélyi magyarok fő érdekképviselője, az RMDSZ is rendesen hozzájárul.
De egy álláskereső portálnak az alkalmazottak 44 százaléka bevallotta.
Úgy tűnik. Igaz, nem magyar, hanem román zászló alatt. De sízni így is jól lehet majd, ha minden megvalósul.