A Marosvásárhelyért folyó csata után a Romániáért zajló háború következik?

Aki vasárnap, május 6-án, este 19 órakor megnézte az Antena 3-on a román sajtó legnagyobb oknyomozó újságírója, Carmen Avram Csata Romániáért című, Székelyföldről szóló műsorát, megérthette a 28 év folyamán kialakult rendkívül súlyos helyzetet, amikor a kommunista rezsim bukásával ez a Románia szívében elhelyezkedő, magyar többségű térség kísérleti tereppé vált azok számára, akik keményen igyekeznek aláásni állami egységünket. Akiknek mi nemcsak, hogy nem parancsoltunk megálljt, de még serényen alá is játszottunk, nehezen elképzelhető felelőtlenséggel segítve őket végrehajtani a tervüket.

A dolgok jelenlegi állása szerint, és ahogy arra az újságíró öt hónapig tartó nyomozásából is kiderült,

Székelyföld már szinte kész.

Már csak a szalagot kell átvágni, melynek alkalmából az RMDSZ-en kívül a politikusok teljes sereglete is részt venne a gulyásevészetben és a csárdásozásban: Ion Iliescutól, Constantinescutól, Tăriceanutól és Băsescutól Pontáig és Liviu Dragneáig, Románia parlamenti képviselőinek, pártvezetőinek, kormányfőinek, de egyes polgármesterek, megyei és helyi, többek között marosvásárhelyi és Maros megyei képviselők társaságában is. Mert abban az időszakban, amikor kezükben tartották a hatalom gyeplőit, egyik engedményt tették a másik után az országrombolóknak – mind helyi, mind központi szinten –, akiket, bár ismerték a szándékaikat, ahelyett, hogy elszigetelték és tiszteletre tanították volna őket (mert szent dolgokkal nem lehet játszadozni), felkarolták, bevonták őket a kormányzásba, felelős tisztségeket és hatalmat adtak nekik, hogy még jobban beteljesítsék szerepüket. Természetesen az RMDSZ-ről van szó, de a többi magyar politikai szervezet képviselőiről is.

Mindez annak ellenére, hogy elegendő jelzés volt arra, ami megtörténhet. A határozott állásfoglalás élő tanúságtételei voltak újságunk, a Cuvântul liber által e témában szüntelenül, már 1990 első napjaitól kezdve közölt cikkek, a Román Otthon Szövetség (Uniunea Vatra Românească - UVR) és a Román Nemzeti Egység Pártja (PUNR), a Nagy-Románia Párt (PRM) azonnali létrehozása abból a célból, hogy gátat szabjon a veszélyes méreteket öltött irredenta hullám hatásainak. Olyan politikai, de polgári hozzáállást is mutató szervezetek voltak, melyek néhány évig sikeresen tették a dolgukat, hogy aztán a Parlament megalakulása és a politikai játékok beindulása után a dolgok rosszra forduljanak.

Ezeket a szervezeteket mind bojkottálták, kiszorították és végül felszámolták,

az örök koalíciós partner, a baloldal, a jobboldal, a közép és mindenki más szövetségeséül szegődő RMDSZ követelésére. Itt említjük meg azt az 1990. február 28-án, a CPUN (a hatalmat az első szabad választásokig, vagyis 1990. február 9-e és május 20-a között gyakorló Ideiglenes Nemzeti Egységtanács – a szerk.) Metropolia-dombon (Bukarest egyik magaslata, a Ceauşescu-korszakban a Nagy Nemzetgyűlés, majd a rendszerváltás után a Parlament székháza, jelenleg a Román Ortodox Egyház pátriárkájának székhelye – a szerk.) lévő székházában megtörtént kínos jelenetet, amikor az UVR küldöttsége először látogatott el az állam fő központi intézményeihez, ennek elnökségével kezdve. A küldöttségnek én is tagja voltam és szinte nem engedtek be bennünket, miután mind Iliescu elnöknél, mind az őrség parancsnokánál is közbeavatkoztak a következő eremdéeszes urak: Király Károly, a CPUN első alelnöke és Verestóy Attila szenátor, akik ugyancsak otthon érezték magukat a román állam akkori legfőbb intézményében. Míg a bejáratnál ezredesi rendfokozattal szolgálatot ellátó katonák könnyes szemmel és tárt karokkal fogadtak bennünket, mert tudták, hogy miről van szó,

Ion Iliescu majdnem megtagadta a párbeszédet velünk, mert az új demokrácia vezetője nem állhat szóba egy fasiszta szervezet képviselőivel.

Ez a jellemzés nemcsak az említett két személytől származott, hanem Kincses Előd ügyvédtől és Smaranda Enachétól, akik akkoriban páratlan románellenes párost alkottak, mindig nyitva állt előttünk Iliescu elnök ajtaja és száz százalékos hitelességgel rendelkeztek nála. Virgil Măgureanuval, a kisebbségi tanács akkori elnökével (és a Román Hírszerző Szolgálat első igazgatója 1990. márciusától, 2017-ben bíróság elé állították, emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények vádjával – a szerk.) volt szerencsénk, akit egy két órán át tartó megbeszélés során sikerült meggyőzni, hogy párbeszédet kell folytatnunk az ország elnökével.

De máskor is volt részünk ilyen jellegű bánásmódban, ha nem a párbeszéd elutasítása formájában, akkor úgy, hogy figyelmen kívül hagyták az álláspontunkat, de másokét is az irredenta veszélyről, mely a világ szeme láttára kezdett el rombolni, általában véve az erdélyi és különösen a Maros megyei tájakon, de amit a politikusaink sem meglátni, sem meghallani nem akartak.

Tekintettel arra, hogy

Marosvásárhely volt a Budapestről erőteljes támogatásban részesülő hungarista agresszió fő célpontja,

miközben Bukarest éveken keresztül megtagadott bennünket, mi, marosi és marosvásárhelyi hazafiak a Vátrán, a PUNR-n és a PRM-n keresztül 1990 első napjaitól kezdve az összes viszontagság ellenére a vállunkon cipeltük e tűz alatt tartott erőd védelmének nagy terhét, amelytől a szüntelenül ostromlott ország integritása függött és amelyre az irredentáknak elengedhetetlenül szükségük volt, hogy az új magyar autonóm régió fővárosává változtassák. És akinek jó emlékezete van, megállapíthatja, hogy amíg ezek a – komolyan fenyegetett és a nemzeti lét megvédésének igényéből megszületett – intézmények ellenőrizték a dolgokat helyi és – némiképp – nemzeti szinten is, addig kordában lehetett tartani az események menetét és a társadalmi-politikai élet alakulását, a kétnyelvűséget és egyéb destabilizáló beszivárgásokat. Ezek csak azután kezdtek el terjedni, hogy az – úgynevezett román – politikusaink megtapasztalták, milyen hasznosak számukra az RMDSZ szavazatai ahhoz, hogy hatalmon maradjanak, amely hatalom megszerzéséért semmilyen áldozat sem túl nagy, még akkor sem, ha a nemzetbiztonság és az ország integritása kerül veszélybe. A román képviselőség és euroképviselőség, illetve állami, vagy Európa Tanács-beli tisztségek tágas és nagylelkű köpenye alá tömörült budapesti belső ügynököknek sikerült behatolniuk a biztonság és jogállamiság zugába, vezető állami tisztségeket szereztek meg, minisztertől a kormányfő-helyettesig (egész oldalakat lehetne megtölteni a nevekkel), aláaknázva Románia egész társadalmi-gazdasági és politikai életét. Mindezt azzal az ártó szándékkal, hogy egy primitív, elmaradott nép és egy kormányozhatatlan és túlságosan tágra szabott ország képét alakítsák ki a világ szemében, vagyis túl nagyméretű a magasröptű civilizátori európai kísérletek számára.

Felmerül bárkiben a kérdés, hogy

miként nézett volna ki ma Románia, ha „elesik” Maros megye és már 1990-ben felsorakozik a másik két megye, Kovászna és Hargita mellé,

vagy intézményi és nyelvi szempontból miként nézett volna ki Marosvásárhely, ha 2000-ben nem kerül sor arra a nagy fordulatra, amikor a román pártok elnyerték a marosvásárhelyi polgármesterséget, mely erőfeszítésben a Cuvântul liber újságnak meghatározó szerepe volt?

Ha Románia – ma még – egy és osztatlan, vagyis egyszerűbben mondva, még nem csonkították meg, akkor ezért nem a hatalomban megfordultaké az érdem és még csak nem is az állam erőszakintézményeié, melyek állandó szunyókáló állapotban tetszelegtek, hanem egy erős népi és hazafias akaraté, melynek – bár híján volt a megfelelő intézményi eszközöknek – sikerült, részben, szembeszállnia mind az irredenta hullám erejével, mind a Hatalom és a román állam többi intézménye ilyenfajta agressziókkal szembeni reakciójának hiányával.

A románok, akik – a 28 éven keresztül a hatalom különböző szintjein megfordult képviselőiknek hála – mindig a saját sorsukkal törődtek és szinte egyáltalán nem az országéval, csak azt aratják le, amit vetettek.

Romániának, államként, a szívéig hatol a hungarista dezintegráló szellem,

mely háborítatlanul, sőt – néha – még cselekvésre is serkentve annyira rombolóvá vált, hogy valódi veszéllyé nőtt az ország integritására nézve. A megjelent hatások huszonnegyedik órában történő kivédéséhez nem elegendő a Parlamentben semmissé és érvénytelenné nyilvánítani a Székelyföld autonómiájára, vagy újabban a Magyar Autonóm Régió újraalapítására vonatkozó tervet, hanem széleskörű lépéseket kell tenni az „elvesztett terület visszaszerzéséért”, hús-vér formában visszahozva a román állam e tájakról már rég elűzött tekintélyét. Szomorú, hogy 28 évnyi felelőtlen kormányzás után egy „Romániáért folyó csata” szükségességéről beszélünk, hogy egy bizonyos térségében visszaszerezzük a szuverenitást. A spanyolok határozott fellépése követendő példa lehet számunkra, még mielőtt még súlyosabbá válnak a dolgok.

Dragnea úrnak és az övéinek (nagy miccs- és sörkedvelőknek, falusi búcsúk nagy kedvelőinek, ami csak annak a bizonyítéka, hogy amikor ég az ország, a vénasszony fésülködik) egy dolgot nagyon jól kell tudniuk és ez a román politika többi „tátott szájújára” és az etnikai autonómiákról álmodozókra is érvényes. Románia, akárcsak eddig, mindazok országa, akik nyugalomban és békében akarnak élni, és akik jóhiszeműen hozzájárulnak a jólétéhez.

De ilyen-olyan formában átengedhető földről szó sem lehet, mert ha valaki meg merészelné ezt tenni, azt utoléri az ősök kíméletlen átka,

akik az elmúlt évszázadokban életüket adták ezekért az Isten által megáldott tájakért. Nem azért, hogy Európa szégyenévé váljunk, hanem azért, hogy mi magunk is hozzájáruljunk ennek az országnak a felépítéséhez, nem a területét elherdálva, hanem a többi résszel megnövelve, melyek az idők viszontagsága miatt még mindig mások felügyelete alatt állnak.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.