Az egyaránt bírált és imádott Orbán Viktor megkerülhetetlenné vált. A mondialista liberalizmus által démonnak tekintett Orbán most a nemzetek Európája konzervatív ellenállásának új hősének tűnik.

Alakja túlmutat a regionális nyugtalanságok szintjén,

ami abból is kitűnik, hogy Mark Zuckerberg a személyi adatokkal kapcsolatos botrány kontextusában a magyarországi választást is megemlítette, holott nem lenne helyes azt gondolnunk, hogy a közösségi hálózatoknak köszönhető Orbán népszerűsége. A Fideszre szavazó többség elsősorban konzervatív, konkrét szolidaritásokban gyökerező. Végül rögtön a választás után a Lengyelországban tartózkodó Frans Timmermans európai biztos arra célozgatott, hogy fennáll bizonyos diktatúrák EU-n belüli létrejöttének a veszélye, ami nyilvánvalóan egy Orbán Viktorra történt ellenséges utalás volt. Ez nem akadályozta meg Hors Seehofer szövetségi belügyminisztert abban, hogy gratuláljon a magyarországi kormányfőnek a választási győzelméhez, Európa szemére vetve azt az „arroganciát és paternalizmust”, amellyel eddig egyes keleti országokat kezelt.

Legalább egy dolog egyértelmű.

Orbán Viktornak sikerült az európai vita kellős közepére helyezkednie, és senki sem tekint rá közömbös módon.

Elég sok bukaresti elemző kitért arra, hogy Románia sem nézi ezt reakció nélkül és elképzelhető, hogy a Szociáldemokrata kormány politikáira is hatással lesz a közép-európai eurokritikus légkör megszilárdulása. Korábban már írtunk arról, hogy milyen rendkívül bonyolult módon viszonyul Románia Magyarországhoz: a jobboldal inkább Európa-párti és elutasítja az Orbán-modellt, míg a baloldalt vonzza a szuveranista hangvétel, de szocialista típusú hajlamai akadályozzák egy szélesebb körű együttműködés kialakulását a budapesti politikusokkal. Ilyen körülmények között Magyarország befolyása korlátozott marad majd, annál is inkább, mert az összes román csoportosulásban még mindig egy magyarokkal szembeni anakronisztikus ellenségesség az uralkodó, ami a bizalmatlanságot táplálja.

Ebből nyilvánvalóan Brüsszel húz hasznot és

nem kizárt, hogy szemet huny majd bizonyos magyarellenes epizódok felett, amennyiben ezzel szorosabban a maga oldalán tarthatja Bukarestet.

Úgy 12 évvel ezelőtt, a csatlakozási tárgyalások idején nehezen hihető lett volna, hogy a Bizottság jelentéseiben említés nélkül maradt volna egy magyar tannyelvű középiskola felszámolása (még „törvényes” érvek kíséretében is). Ez az új „európai” közömbösség az RMDSZ szemléletváltásához is nagymértékben hozzájárult, mely bár hosszú ideig körültekintően viszonyult a Fideszhez, végül a magyarországi szervezet lelkes szövetségesévé vált.

Végül bármilyen jelentéktelen is lesz Románia szerepvállalása, Európa nagy feszültségei továbbra is megnyilvánulnak majd. Ezeknek pedig a politikáról alkotott európai és nemzeti perspektíva közötti ellentmondás a forrása, de ez nem annyira banális és könnyen érthető, mint amilyennek tűnik. Hiszen bár Orbán Viktort sokan elavult, ha nem éppenséggel veszélyes nacionalistának tekintik, Franciaország és Németország sem mondott le a politika nemzeti perspektívájáról, ami sok zavart és ebből következő feszültséget okoz.

Ulrich Beck német szociológus, aki (2015-ben idejekorán bekövetkezett halála előtt) rendkívül befolyásos értelmiségi volt, éles szemmel világított rá arra, hogy

a nemzeti perspektíva még azokban a kérdésekben is megjelenik, ahol a legkevésbé lehetne várni, mint például a minimálbérben.

Míg a németek szemében jogtalannak tűnik a keleti és a nyugati németek között meglévő bérkülönbség, ez tökéletesen jogossá válik, ha egy másik országról, például Romániáról vagy Lengyelországról van szó. Márpedig ezt kizárólag az magyarázza, hogy a politikát spontán módon nemzeti szemszögből közelítik meg. Ugyanez a perspektíva vezetett oda, hogy többek között a német szociáldemokraták és szakszervezetek is szót emeltek – egy másik kontextusban – a Kelet és Nyugat közötti bérkülönbségek („szociális dömping”) ellen, azt követelve, hogy ugyanazt a bért fizessék az ugyanott végzett munka után, hiszen a bérkülönbségek a „nemzeti” munkahelyeket fenyegették.

Ez egy számunkra ismerősen hangzó vita, mely csak Ulrich Beck eltűnése után, Emmanuel Macron dolgozók kihelyezése elleni offenzívájával egyidejűleg kapott figyelmet. De Beck érdeme marad, hogy felhívta a figyelmet erre a „módszertani nacionalizmusra”, ami miatt

az európai egyenlőtlenségek jogosoknak tűnnek, míg a nemzeti egyenlőtlenségeket elfogadhatatlanoknak tartják.

Ulrich Beck – nyilvánvalóan – semmilyen intellektuális rokonságban sem állt egy olyan politikussal, mint Orbán Viktor, de segít jobban megértenünk ez utóbbi sikerét és azt a vonzerőt, melyet még egyes baloldali pártokra is gyakorol a saját országán belüli szegényekkel szemben mutatott közömbössége ellenére. Európa – anélkül, hogy tudatosulna benne – a nemzetállam perspektíváját konzerválja, figyelmen kívül hagyva vagy éppenséggel indokolva a kontinens szintű egyenlőtlenségeket. „A nemzeti mentalitás – írta Ulrich Beck – akár baloldali, akár jobboldali irányultságú, lett légyen a kapitalizmus melletti, vagy e rendszerrel ellentétes, mindig vak a külföldi jóléttel vagy szegénységgel szemben”. („Újra feltalálni Európát. Egy kozmopolita elképzelés”, 2007)

Az utóbbi évek Romániájában, például, az itt befektetett európai tőke exponensei a versenyképesség elvesztésére figyelmeztetve bírálták a minimálbér és általában véve a bérek növelését. De ugyanez történt állandóan Magyarországon is, Lengyelországon is és Keleten mindenfelé, ahol az embereknek implicit módon azt tanácsolták, hogy nyugodjanak bele egy véget nem érő egyenlőtlenségbe. Ilyen körülmények között könnyen érthető, hogy a Kelet „emancipációja” – legalábbis pszichológiai reakcióként – elkerülhetetlen.

Az alcímeket a szerkesztőség tartja.