Riporter: Azt mondta, hogy a jelenlegi társadalomra jobban illik a „Ma a világot, vagy egyre nagyobb közösségeket képes uralni az, aki a kommunikálást uralja” képlet, és azzal érvelt, hogy bármilyen némi kommunikációs képességgel rendelkező ember elmondhatja a világnak azt, amit jónak vagy rossznak tart. „Vagyis világokat építenek újra, vagy az igazság kritériuma alapján építenek fel világokat.” Sajnos az ön szavait erősíti meg az, ami nemrég Marosvásárhelyen történt annak a magyar tannyelvű középiskolának az újbóli létrehozásával kapcsolatosan. Egy adott tényből, nevezetesen egy jogerős bírósági ítéletből kiindulva – az ön szavait használva – „értelmező-igazságot” mutattak be a közvéleménynek és innen a dolgok felerősödtek. Ön szerint ez egy nemzetközi közvéleménynek szánt kommunikációs stratégia, mely a románok intoleranciájáról szól, vagy egyszerűen az információ hiánya okozta a zavart és generálta a Magyarország és Románia közötti diplomáciai feszültségeket? Véletlen volt, vagy része annak, amit ön a Magyarországgal zajló „információs háborúnak” nevezett?

Ioan-Aurel Pop: Sajnos nem ismerem az „eset” minden részletét, ezért kérem, hogy véleményeimet kezelje cum grano salis (némi fenntartással). De a marosvásárhelyi „történetet” azoknak a kellemetlen eseményeknek gyűjteményébe sorolva, melyek az utóbbi időben történtek a román–magyar kapcsolatok terén, nem hiszem, hogy véletlenről vagy a kommunikáció hiányáról lenne szó. Magyarország és a romániai magyar kisebbség (a néha lándzsaheggyé változó székely komponenst is beleértve) – legalábbis az elitjeik szintjén –

1918 után sohasem mondott le Erdélyről és burkolt formában „Nagy-Magyarország” álmáról.

Minthogy Horvátország és Szlovákia most a kisebbségek kérdésében határozott politikával rendelkező nemzetállamok, és minthogy – a hagyomány és a „történelmi jog” ellenére – az ottani magyar közösségek viszonylag kicsik, Romániára jut a „fő vesszőparipa” szerep. A 2012-es népszámlálás szerint, kevéssel több, mint 1.200.000 magyar él Romániában, vagyis a lakosság több mint 6 százaléka, ezért egyesek számára hazánk ideális terep arra, hogy hivatalosan megszerezzék a magyarok számára az autonómiát (a területit is beleértve), a maguk elé tűzött stratégiai cél elérésének első lépéseként. Azért mondom, hogy „hivatalosan” (de iure), mert ez az autonómia minden olyan régióban és településen de facto létezik, ahol a magyarok száma meghalad bizonyos arányokat. A marosvásárhelyi eseményre visszatérve, a magyar vezetők szemszögéből nézve a reakció teljesen természetes és beleillik egy kontinuitási folyamatba: bármelyik magyar etnikumú személyt, vagy bármelyik magyar intézményt, akiről/amelyikről bebizonyosodik, hogy a törvény értelmében elmarasztalható, meg kell védeni és áldozatként kell bemutatni. Amikor a romániai magyarok úgy vélik, hogy ilyen-olyan hátrány éri őket az igazságszolgáltatás, a hatóságok, az intézmények vagy személyek részéről, akkor ők, a magyarok sohasem lehetnek hibásak. Ezzel, természetesen, a jól fenntartott és irányított propaganda segítségével

azt a benyomást keltik a közvéleményben – nemcsak a nemzetköziben, hanem az itthoniban is –, hogy a magyarokat programszerűen diszkriminálják Romániában.

Mint láthatja, a – szóban forgó épület előtt szervezett és rendezett akciókban felsorakozott – romániai (világi és egyházi) hatóságok tiltakozását azonnal egy NATO-n belül szövetséges és EU-tagállamok között a nemzetközi gyakorlatban példátlan gesztus egészítette ki: Magyarország megakadályozta Románia bekerülését egy olyan nemzetközi szervezetbe, melynek semmi köze sincs a kisebbségekhez, az emberi jogokhoz és más hasonlókhoz. Más szavakkal, egy Románián belüli jelentéktelen ügyet nemzetközi konfliktusi rangra emelnek, korlátlanul felnagyított, szinte fantasztikus formákká eszkalálva azt. Itt most nem térek ki egy másik példátlan és Románia részéről szintén megfelelő válasz nélkül hagyott esetre: azt, hogy a magyar Külügyminisztérium 2016-ban megtiltotta diplomatáinak a részvételt Románia Nemzeti Napjának megünneplésén. Az oknak nincs semmi jelentősége, mert a szuverén államok nem a szomszédos országok beleegyezésével határozzák meg nemzeti ünnepeiket! A romániai magyar kisebbség egyes vezetői, sajnos, beleesnek az európai és általában véve nemzetközi szinten egyre kevésbé hiteles Orbán-kormány által állított csapdába.

Egyik nyilvános megszólalásában egy sor olyan közelmúltban megjelent eszmét mutatott be, melyekről azt mondta, hogy megdöbbentették. Itt a többségek relativizálásáról, az autonómiák történelmi megalapozásáról van szó, arról az állításról, hogy a románok egy történelem nélküli nép, a román történelmi személyiségek gyalázásáról… Mivel magyarázza az ilyenfajta eszmék megjelenését a közbeszédben és ezek széles tömegek általi elfogadását?

Ne feledjük, hogy a posztmodern korszakban, a korlátlan relativizmus időszakában élünk. A „történelem végéről” beszélnek – és nemcsak Fukuyama óta –, az erkölcs szükségtelenségéről, az igazság nemlétéről, az erőszak jogosságáról.

Megfigyelhetjük bizonyos totalitárius, az „erő jogán” alapuló ideológiák visszatérését,

melyeket teljesen eltörölteknek hittünk. A mostani társadalomban mindennap látható egy bizonyos fáradtság, egy undor azokkal az elfogadott értékekkel szemben, melyekkel a civilizáció felépült, egyfajta vágy a züllés, az erkölcstelenségbe zuhanás, egyfajta „ráció álmához” hasonló nemtörődömség és más hasonlók iránt. Láthatja, hogy vannak olyan ideológusok és „véleményvezérek”, „politikai elemzők”, akik a demokrácia elavulásáról, annak anarchiával való felváltásának szükségességéről beszélnek, még akkor is, ha ezt a rendetlenség melletti érvelést nem pontosan így nevezik. Ilyen körülmények között egyes román értelmiségieknek is elegük van az igazságból, az igazságosságból, a méltóságból és főleg a jóból, a jó iránti igényből, a gonosz elleni küzdelem kötelességéből. Márpedig mi, az én nemzedékem már a középiskolában (és nemcsak biológiából vagy közgazdaságtanból) azt tanultuk, hogy igyekezni kell legyőzni az entrópiát (mint rendetlenség, szervezetlenség és káosz felé vezető tendenciát). Az akkor lenyűgözve felfedezett gyógymódot a tanulás, az ismeretek, az értékek felhalmozása képviselte a megismerés és a megismeréssel kapcsolatos gyakorlat minden területéről. Diákként a tanulás volt a célunk, hogy hasznossá váljunk a társadalom számára, családot alapítsunk, hozzájáruljunk az ország és a világ javának szaporításához. Az akkori román oktatásban, természetesen, volt egy kommunista pártideológia is, de az egyetemes értékeket nem torzították el, vagy ha a párt mégis megtette, a család és az igazi tanárok rendelkeztek a szükséges ellenszerrel, hogy a jó úton tartsanak minket. Ma mindig valami mást „prédikálnak”:

erőszakot béke helyett, felületességet elmélyülés helyett, hazugságot igazság ellen, jogokat kötelezettségek nélkül,

arroganciát szófogadás nélkül, erőfeszítés nélküli könnyű életet, analfabetizmust iskola helyett és így tovább. Most, ebben a kulturális kitekintés, szilárd szaktudás, általános műveltség nélküli egyedekből álló robotizált társadalomban a „pihent agyúak”, a ravaszok, inszinuálók és perverzek előtt nyílik szélesre az út. Nálunk most hallottunk először a „politikus” nevezetű mesterségről. Én úgy tudtam, hogy akármelyik polgárnak, mielőtt részt venne a hatalom gyakorlásában (a politika a hatalom megszerzéséért és gyakorlásáért folytatott harcot jelenti), rendelkeznie kell egy mesterséggel, érvényesülnie kell valamilyen szakmában, mint például a „naiv” Ionel Brătianu, aki mielőtt belevetette magát a politikai harcba, hidakat és utakat épített, szó szerint, olyan „névtelenek” mellett inaskodva, mint Anghel Saligny. És akkor még csodálkozunk, hogy gyengécske, de hírnév és pénz, szellemi uralom és undorító nyilvános arrogancia gyakorlása után sóvárgó értelmiségiek azzal állnak elő, hogy

nekünk nincs történelmünk, hogy „akasztanivaló lények” vagyunk, hogy meg kell szabadulnunk Eminescutól,

hogy Nagy István (Ştefan cel Mare) kicsi volt, Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) pedig gyáva, hogy Nicolae Iorga, Gheorghe Brătianu vagy P. P. Panaitescu nacionalisták, Mircea Vulcănescu pedig nem érdemli meg, hogy iskolát nevezzenek el róla és így tovább? A romániai 40 százalékos funkcionális analfabetizmus közepette mindezek remekül megragadnak a széles tömegekben, a rendesek (itt a természetes gondolkodású emberekre gondolok) hangja pedig eltűnik a semmiben. A fiatalok ízlését már átirányították a látványosság, a szokatlan, a furcsaság, az egyetemes tagadás felé… Hol látott ma manapság olyan gyermeket Romániában, aki A hárskirályfit, vagy Öregség nélküli fiatalság és halál nélküli életet, vagy A kecske és a három gidót, vagy a Konkolykát, vagy A derék legkisebb fiú és az aranyalmákat olvassa? Azt mondja majd, hogy mind elavult, és talán így is van. A mai gyermekek és fiatalok a Pokemonokat ismerik (hacsak nem mentek már ki ezek is a divatból!), a Csillagok háborúját, a Harry Pottert, A gyűrűk urát, vagy az interneten ingyen kínált játékok sokaságát. Unalmasnak tartják az élő, szemtől szembe zajló kommunikálást, a helyesírást, a harmonikus beszédet, egyes időtálló művek megóvását, a kulturális áramlatok egymásutániságát, a történelem által igazolt értékeket, Horatius, Dante, Shakespeare, Cervantes, Hugo, Csehov, Eminescu üzeneteit. Ez nem így lenne, ha nem ezt tanítanák nekik! A diákokat most arra tanítják, bátorítják, buzdítják, hogy ne tanuljanak, mert ha műveletlenek maradnak, akkor végül belőlük lesz a lehető legkönnyebben irányítható tömeg, mert elhiszik majd a hatalommal rendelkezők összes zagyvaságát. Az érvelés hevében, természetesen, most nagyon eltúloztam a dolgokat. Továbbra is bízok a dolgok megjavulásában, az igazi értelmiségiek lázadásaiban és hiszek a ráció, a megismerés, a jóérzés és az egyensúly erejében.

Európa bonyolult időszakon megy keresztül, amit a nemzeti hiúságok, a régi nemzeti szuverenitási eszmék, etnikai önzőségek, etno-lingvisztikai előítéletek újbóli felerősödése jellemez. Ilyen körülmények között mi a véleménye az Európai Bizottságnál részlegesen nyilvántartásba vett Minority Safe Pack európai polgári kezdeményezésről? Ön szerint, európai szinten milyen hatásai lesznek az ilyenfajta javaslatok törvénybe foglalásának? Kész Európa megbirkózni az ilyenfajta próbálkozásokkal és megőriznie egységét?

A Minority Safe Pack egyértelműen Moszkva által támogatott magyar kezdeményezés,

amit egyfajta „nemzetközinek” és „semlegesnek” mondott civil szervezetekkel álcáznak, és az európai hatóságoknak a nemzeti kisebbségek jogaival és kötelezettségeivel kapcsolatos egyértelmű és pontos hozzáállásának hiányából született. Európában jelenleg, mind az EU-n belül, mind azon kívül (lásd a kisebbségek nyelvén zajló oktatás ukrajnai helyzetével kapcsolatos legutóbbi fejleményeket) rendkívül eltérő bánásmódoknak vagyunk tanúi: egyrészről vannak országok, ahol az állampolgárságot a nemzetiséggel azonosítják (például, ha valakinek francia hivatalos iratai vannak, vagyis francia állampolgár, akkor őt „francia nemzetiségűnek” nyilvánítják és kész), vagy vannak országok, melyek egyetlen nemzeti kisebbséget sem ismernek el (Görögország), vagy mesterségesen hoznak létre kisebbségeket (a szerbiai vlachok esete) a megosztás és a hatékonyabb elnemzetlenítés céljából, másrészről pedig vannak olyan országok, melyekben a kisebbségeket „túlságosan is elismerik”, „túlságosan is ellátják” jogokkal, minden fokú oktatással, egészen a parlamenti képviseletig. Amíg (legalább) az EU nem tesz rendet ebben az ennyire eltérő egyedi esetekből álló kuszaságban, nincs esély a nyugalomra. Mint látja,

Európa visszatér a nemzeti vagy durván nacionalista borzalmakhoz,

melyeket olyan országoknál tapasztalunk, amelyekről azt hittük, hogy már túlléptek ezen a stádiumon (Franciaország, Hollandia, Lengyelország és mások), vagy – kompenzáció révén – merész, de – legtöbbször – a többségitől eltérő nemzeti alapokon álló „regionalizálási” mozgalmakat bátorítanak. Koszovó, például, egy 90 százalékos albán és muzulmán népesség alapján jött létre; Katalónia 90 százalékban katalánokból, egy spanyoloktól különböző, eltérő nyelvű népből áll; Skócia saját, Angliától eltérő gael hagyománnyal rendelkezik és így tovább. Az Európa minél kisebb régióinak autonómmá válására vonatkozó eltúlzott javaslatok – ha megvalósulnak valaha – káoszhoz vezetnek. Márpedig Európában a középkor végén és a modern korszakban volt káosz. Németország jelenlegi területén egy adott pillanatban 360 különböző állami entitás létezett, határokkal, vámokkal, nyelvjárásokkal és így tovább. Kultúremberek és bölcs politikusok fejlett kommunikációs irodalmi nyelveket, standardizált nyelveket hoztak létre, melyeket iskolákon és a médián keresztül terjesztettek, hogy elkerüljék a káoszt és elősegítsék a párbeszédet, a kommunikálást; határokat, vámdíjakat, tilalmakat és más hasonlókat számoltak fel, hogy serkentsék a haladást. Most pedig mi új határokkal, új elkerítésekkel, új nyelvekkel (nyelvjárásokat változtatunk nyelvekké!) állunk elő, és minek? Azért, hogy feldaraboljuk a világot, hogy könnyebben uralható, alávehető, ámítható legyen. Az ilyenfajta szervezetek, mint az itt említett, nagyon csábítók, mert kommunikációs szakemberekkel rendelkeznek, akik rózsaszín mondatokba és szavakba öntik az eszméket, tejjel-mézzel folyó Kánaánt ígérnek, holott valójában szelet vetnek, hogy aztán mi és az utódaink vihart arassunk, arassanak.

A demokrácia fogalmának relativizálásával kapcsolatosan engem másvalami is aggaszt: a modernizálás, a III. évezred új valóságaihoz való igazodás ürügyén teljesen antidemokratikus szlogenekhez térnek vissza, melyeket már egy évszázaddal ezelőtt is hangoztattak. Egy XIX. század elejei magyar tisztségviselő, amikor Erdély óriási román többségéről beszéltek neki, nem utasította el tényként, de lekezelően viszonyult hozzá,

a „történelmi jogra” és arra a „civilizátori” szerepre hivatkozva, amit a magyarok töltenek be a régióban az „elmaradottakkal” szemben.

Ön szerint, a románok milyen mértékben képesek jól integrálódni Európába, megőrizve ugyanakkor az erős és erőteljesen körvonalazott identitással rendelkező civilizációs modelljüket anélkül, hogy nacionalizmussal és toleranciahiánnyal vádolnák őket, annál is inkább, hogy a Nagy Egyesülés Centenáriuma megünneplésének küszöbén állunk?

A románok nem azért integráltak kevésbé Európába (pontosabban az EU-ba), mert túlságosan románok! Egyesek ezt hiszik, de ez hamis meggyőződés. Az egyik „esszéíró” már elmondta a múlt század 90-es éveinek vége felé, hogy sohasem jutunk majd be Európába, ha nem mondunk le Eminescuról. Mint látható, bár egy kicsit elkezdtünk lemondani Eminescuról, nem integrálódtunk jobban Európába. Ha a magyarok lemondtak volna Petőfiről, a lengyelek pedig Sienkiewiczről és ezzel egyből betagozódtak volna Európába, akkor mi is számításba vehettük volna ezt az (abszurd!) „receptet”, de semmi ilyesmi nem történt. Természetesen, a „lemondás Eminescuról” csak egy metafora, mely arról szól, hogy adjuk fel az autochtonizmusunkat, a „mások által nem beszélt” nyelvet, a „poros” folklórt, a romantikus álmainkat, a magasztaló történelmet, a nemzeti hősöket, az alapító mítoszokat és így tovább. De ha megtennénk mindezt, akkor magunkat adnánk fel! Azért vagyunk kevésbé integráltak Európába, mert visszahúzott a különc kommunista rezsimünk, de nemcsak ezért. Van egy sokkal mélyebb ok: a győztes, sikeres, virágzó európai civilizáció, mely 1500–1600 óta meghódította a világot, az a versenyen és versengésen, bankokon és pénzügyeken, erős pénzen, megbízható kommunikációs eszközökön és más hasonlókon alapuló nyugati, katolikus és protestáns európai civilizáció, márpedig mi évszázadokon keresztül – római származásunk,

Rómától kölcsönzött nevünk és az újlatin nyelvük ellenére – a keleti, bizánci, szláv beütésű civilizációhoz tartoztunk,

mely tiszteletre méltó, de szemlélődő, hészükhaszta, fatalista jellegű civilizáció („Isten adta, Isten elvette…”). Márpedig ez a fajta civilizáció – különösen Konstantinápoly oszmán törökök általi megszállása után – vesztesnek, szerénynek, gyengének bizonyult és visszaszorult. Más szavakkal európai és globális szinten nem kapott igazolást a civilizációs modellünk. Sőt, mások, vagyis felettünk uralkodók örök alattvalóiként – durvább, vagy lazább, közvetlen és közvetett formákban – gyorsan megtanultuk, hogy ne termeljünk sokkal többet a szükségesnél, mert minden többletünket elveszik, elkobozzák. És ma sem állunk túlságosan messze ettől a mentalitástól, sőt – itt-ott – ettől a valóságtól. Az angol, a francia, a német évszázadok alatt hozzászokott a versengéshez, a versenyhez, a sikerhez, győztesi mentalitást szerezve és tudva, hogy ha az ember jól dolgozik, akkor megfelelően megjutalmazzák érte… Vagy legalábbis így volt ez a közelmúltig. Most már Nyugaton is leromlottak a dolgok.

Ennek ellenére civilizációnknak van egy előnye, amit nem használunk ki:

egyszerre vagyunk nyugatiak és keletiek is, és az ennyire különböző európaiakat összekötő híd lehetnénk.

A Keletnek ez a „lassúsága”, ez a meditáció, dojnázás, sőt bizonyosfajta fatalizmus iránti hajlam – talán – a túlságosan technicizálttá, túlságosan digitalizálttá, túlságosan „pontossá” és ugyanakkor csalódottá is vált Nyugatnak is jól jöhetne. De nem értünk hozzá, nem akarjuk, nem merjük! Nem hiszem, hogy a XXI. századi társadalomban a történelmi örökségünk – kit érdekel már manapság a múlt? – lenne jelentős akadálya európai integrálódásunknak. Azt mondanám, hogy ellenkezőleg, földrajzi és humán terünk (Blaga „mioritikus tere”, amelytől ma egyesek elhatárolódnak, vagy amelyet most lenézően kifiguráznak), a szokásaink, a dojnák, a hórák, a hagyományos építészet, a festett falú templomok, a fatemplomok, ez az egész bizánci örökség rendkívüli aduk egy kiüresített, irányt vesztett, egalizált, amerikanizált, globalizált, személyiség nélküli Európában. Van mit mondanunk ebben az Európában és ha őszinték vagyunk, nem vádolhatnak nacionalizmussal bennünket. Persze, el kell fogadnunk viselkedési és kommunikációs leckéket, mert az igazságunk nem fog magától feltörni, mint egy fehér, mindenki számára látható galamb. Gyorsan újra meg kell tanulnunk a tisztességesség, a bizalom és – főleg – a méltóság nyelvezetét. Nem tehetjük az országot – propagandával – jobbá és szebbé, mint amilyen, mert nem leszünk hitelesek, de bemutathatjuk a világnak olyannak, amilyen, vagyis normálisnak (mennyire lehet valami normális manapság!), a jó és rossz dolgokkal. Ha katasztrofikusan (például: „Sohasem voltunk képesek semmi jóra!”) vagy istenítően (például: „Mi vagyunk a legderekabb nép a világon, háromezer évesek vagyunk és mi tanítottuk meg a nyugatiaknak, mi az a civilizáció!”) beszélünk magunkról, vagyis a valóság két szélsőséges pontjára helyezkedünk, akkor senki sem hisz majd nekünk és folytatni fogjuk szerény életünket, összes komplexusunkkal együtt, kiemelkedő dolgok nélkül. Ebből az alagútból könnyű kikerülni és ehhez a hiteles elit kollektív akarata kell, mely pillanatnyilag passzívnak, csalódottnak, alvónak tűnik. Ideje felébrednünk…

A Szavak ereje című kötet következtetéseiben Ovidiu Cristea professzor arra hívja fel a figyelmet, hogy „egy olyan történelem, melyet csak az éppen keringő hírek alapján írtak volna olyan lenne, mint a bábeli torony. Az olvasó nem tudná értelmezni a sokszor egymásnak ellentmondó beszámolók sokaságát”. Ez felidézte bennem azt az ön által kihangsúlyozott dolgot, hogy a történészeknek az általánosítás előtt rekonstruálniuk kell a tényeket, ahogy azok megtörténtek és ezzel összefüggésben említette, hogy nemcsak az információ, hanem a kommunikálás is fontos. Mit is hogyan kellene kommunikálnunk a többiek fele, hogy mondjuk el, kicsodák a románok, közben az egyensúlyt is megőrizve?

A történészek kőművesek, vagyis egyik téglát rakják a másikra. Természetesen fontosak az építészek, a mérnökök és a többiek is, akik elkészítik a terveket, és akik a megfelelő anyagokról döntenek, de a házat nem lehet téglák, alapelemek nélkül felépíteni. A történész számára a források olyanok, mint a téglák a kőműves számára! Nem írhatsz történelmet benyomásokból, egyszerű emlékekből, vagy abból, amit mások írtak, hanem kötelezően el kell jutnod a forrásokig, meg kell fejtened, értelmezned és be kell azokat illesztened egy általános képbe és így tovább. Sok értelmiséginek – köztük egyes történészeknek is –, sajnos, nincs türelmük és felkészültségük ahhoz, hogy a forrásokból induljanak ki és felesleges találgatásokba bocsátkoznak. Igaz, a forrásokhoz nehéz hozzáférni: paleografikus, epigrafikus ismeretekre, régi nyelvek tudására, kitartásra és hasonlókra van szükség.

Ha a többieknek azt mondjuk, hogy a románok öt évezreddel ezelőtt, Tatárlakán, a Maros mentén találták fel az írást,

vagy azt, hogy a dáko-géták voltak szinte a legnagyobb lélekszámú és legcivilizáltabb nép, akiktől maguk a rómaiak tanulták a latint, ha azt mondjuk nekik, hogy a nyelvünkből származik szinte az összes európai nyelv és más hasonlókat, akkor nyilvánvalóan nevetségessé válunk. Hasonlóképpen, ha azt mondjuk az embereknek, hogy az idők folyamán mi semmit sem építettünk, hogy mindig mások áldozatai voltunk, hogy fejet hajtottunk, hogy mindenki csak gúnyt űzött belőlünk, mi pedig egy amorf tömeg, „akasztanivaló alakok”, „vulgáris szájúak” voltunk, hogy nem voltak elitjeink és hőseink, hogy meghamisítottuk a múltunkat és így tovább, akkor siralmassá, sajnálatraméltókká válunk. Mindkét esetben nevetségessé válunk, mert az igazi értelmiségiek könnyen felismerik a hamisságot, a hazugságot, a túlzást. Feladatunk – látszólag – egyszerű: normálisan és érthetően kell kommunikálnunk az emberileg lehetséges igazságot. Bizonyítékokkal alátámasztva kell megírnunk, hogy római eredetű nép vagyunk, mint az olaszok, a franciák, a spanyolok, a portugálok és mások, akik – mint minden római eredetű nép – a keresztény korszak I. évezredében jöttünk létre, újlatin nyelvet beszélünk, mi vagyunk az egyetlen bizánci hitű római eredetű nép, hogy más népekkel együtt éltünk és túléltünk, hogy államokat hoztunk létre, amikor annak ideje volt és úgy adódott, hogy másokhoz hasonlóan megküzdöttünk az életért és így tovább.

Nem kell azt mondanunk, hogy különlegesek voltunk, mert nem voltunk azok és azt sem, hogy magatehetetlenek, mert azok sem voltunk.

Mindig másokhoz kell hasonlítanunk magunkat, akik közül egyesek szétszéledtek, egyesek magasabbra jutottak, egyesek pedig nagyjából ott tartanak, mint mi… Mindenki számára volt hely a nap alatt és van még most is. Történelmünk – mindig ezt mondom – nem volt látványos és mindig dicsőséges, de aljas és mindig szégyenteljes sem, hanem szokványos volt, mint az élet, felemelkedésekkel és lejtmenetekkel. Múltunkban vannak fenséges pillanatok, melyeket nincs jogunk álszerénységgel elrejteni. Nem voltunk nagyhatalom, nem mi adtuk meg a hangot Európa színpadán, de jelentéktelenségbe, névtelenségbe sem süllyedtünk. Úgy-ahogy sikerült megőriznünk egy bizonyos egyensúlyt, ezért létezünk még. Azt hiszem, hogy a múlt ezt üzeni nekünk. Ez nem egy rendkívüli üzenet, de szégyenkeznünk sem kell érte. Világos, hogy ez az üzenet egyeseknek nem elég, vannak, akik ezt banálisnak tartják, de az életet nem változtathatjuk meg ízlésünk, szeszélyeink, egyéni óhajaink szerint.

A Nagy Egyesülés Centenáriumának megünneplése nem törekszik senki megbántására,

hanem az európai összhangzat közepette a román népet és Romániát akarja megtisztelni. 2018-ban mi nem „Románia 100”-at fogjuk ünnepelni, ahogy arról egyesek győzködnek minket, mintha hazánk csak 100 éve lenne a világon – hanem a románok „szerencsés csillagzatának” századik évfordulóját, amikor kiteljesedett az egységes nemzetállam. Amúgy a román országok, vagy a Vlachiák, vagy a (Nicolae Iorga szóhasználatával) Rómániák formájában Románia már az etnogenézis korszaka óta létezik és senkitől sincs szüksége működési tanúsítványra. Egyes magyar polgártársak haragszanak az igazságra, a természetes megállapításokra és európaiságból (?!) és „demokráciából” (?!) osztogatnak nekünk leckéket. Sértőnek tartanak bármilyen realista megjegyzést, mely a román nép jó tulajdonságait is bemutatja. Az RMDSZ jelenlegi vezetője megharagszik, ha bemutatjuk, hogy mit jelent a Nemzeti Nap a románok számára, vagy a Nagy Egyesülés jelentőségét, de ezzel szemben azt mondja, hogy nincs oka megünnepelni Románia Nemzeti Napját, hogy

a románok semmit sem csináltak Erdélyben az utóbbi száz évben, ezzel szemben a magyarok, ezer év alatt…

Ezek nem megbékéléshez és párbeszédhez, hanem ellenségeskedéshez vezető viselkedések. Nyilvánvalóan nem minden románnak van oka örvendezni december 1-én, de minden román állampolgárnak kötelessége tiszteletben tartani a román állam Nemzeti Napját és jelképeit. Ami pedig a demokráciát illeti, erről lehet vitázni – mivel szabad országban élünk –, de a demokratikus elveket el kell fogadni és tiszteletben kell tartani, a hazai és nemzetközi szabályokkal összhangban. Ha minden európai ország úgy tartaná tiszteletben az etnikai kisebbségek jogait, mint Románia, akkor európaiakként ezen csak nyerni tudnánk, a nemzetközi légkör pedig az együtt munkálkodásé, a párbeszédé és a megértésé lenne.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.