Talán nem kellene könnyedén túllépni azon, hogy a „moldvai nyelv” régebbi a „román nyelvnél”, ami egy általában figyelmen kívül hagyott dimenziót kölcsönöz a chişinău-i vitának.

A Moldovai Köztársaságban a hivatalos nyelvről folyó vita nem hagyhat figyelmen kívül egy olyan történelmi tényt, ami fontosabb, mint hinnénk.

A Prut baloldalán lévő román tartomány lakói létrejöttüktől mostanáig megszakítás nélkül a „moldvai nyelvet” beszélték.

Az is tény, hogy a moldvai és a román nyelv egy és ugyanaz (kis regionális különbségektől eltekintve), de nem lenne szabad megfeledkeznünk a hagyomány erejéről. De maga a szavak hangzása is olyan mélységgel és megszokottsággal rendelkezik, amivel az egyenértékű kifejezés, a „román nyelv” nem, azon egyszerű okból, hogy fiatalabb. Következésképpen az erről a témáról Chişinău-ban vagy Bukarestben vitatkozó politikai szereplőknek nem kellene megfeledkezniük arról, hogy nemcsak két politikai fogalomról van szó (államiság vs. egyesülés Romániával), hanem elsősorban két szóról, az egész alig-alig sugalmazott és gyakran nehezen meghatározott értelmezési töltetükkel együtt.

Dimitrie Cantemir egy évszázaddal azelőtt, hogy Oroszország elcsatolta Besszarábiát, elkészítette Moldva leírását, mely egy nyelvre vonatkozó részt is tartalmaz, melyet valószínűleg minden iskolás ismer, főleg a moldovaiak: „Azok, akik azt mondják, hogy a latin nyelv a moldvai nyelv igazi anyja, ezt ezekre alapozzák” és ezután néhány, a kijelentés alátámasztására szánt történelmi és nyelvészeti érv következik. De a lényeg az, hogy a helyi idiómának „moldvai nyelv” és nem „román nyelv” volt a neve, és alig két évtizednyi megszakítással a mai napig az maradt.

Nagyon jól ismertek e vita politikai mozgatórugói és most nem ezekről van szó. Bennünket a hagyomány mozgatórugói érdekelnek, és kapcsolatuk az újjal.

A régi mindig is rendelkezik a megszokottság előnyével, bensőséges, úgy is mondhatnánk, hogy „belülről” jön,

míg az új mindig is idegen és közömbös, „kívülről” érkezik, és gyakran ellenségesnek tűnik. A kereszténységnek a kezdeti időszakban egy egész sor pogány szokást kellett magába olvasztania, melyeket beillesztett az ünnepei közé, belülről átalakítva azokat, a külső látszatokat mégis megőrizve. Az új éppen azért álcázta magát réginek, hogy átvehesse melegségét és megszokottságát. A régi rásimul az ember „formájára”, míg az új még merev és érdes.

Ezért elképzelhető, hogy az új terminológiával szembeni fenntartás vagy akár ellenállás nemcsak egy geopolitikai preferencia, hanem a régi dolgokhoz való kötődést is kifejezi, mint például egy házhoz, egy bútordarabhoz vagy a számtalan járókelő léptei által simára csiszolt útburkolati kövekhez. A „moldvai nyelv” rendelkezik az idő patinájával és a régóta használt dolog puhább vonalaival, míg a „román nyelv” olyan, mint egy frissen szerzett és kevésbé kezelhető tárgy. És akkor miért mondana le az ember a régi dolgokról, ha erre nincs feltétlenül szükség?

Ám ennek a nyelvről szóló történetnek az a legkényesebb része, hogy

a Prut baloldalán lévő Moldovában beszélt idiómának megvan a maga bája, melynek nyoma veszhet egy egyesítő reform következményeként.

A „moldvai nyelv” – hogy megmaradjunk a konvenciónál – (még) mindig tartalmaz egy csomó régebbi lexikális vagy nyelvtani formát, vagy olyan dialektusi aspektusokat, melyek az iskolai oktatás által kifejtett kiegyenlítő nyomás miatt eltűntek a most beszélt román nyelvből, még a Prut jobboldalán lévő Moldvában is. A Chişinău-ban használt írott nyelv tökéletesen megegyezik a bukarestivel, de a Besszarábiában beszélt nyelv még mindig rendelkezik olyan sajátos rezonanciákkal, melyek könnyen elveszhetnek a metropolisz nyelvének nyomása alatt.

Végül nem tudjuk megakadályozni ezeket a fejleményeket, melyek eltüntetik majd a helyi sajátosságokat, főleg ott, ahol nem támasztja azokat alá elég érv, de legalább figyeljünk oda azokra és tanúsítsunk nagyobb empátiát egy olyan világ iránt, mely természetes módon begörcsöl bizonyos visszafordíthatatlan veszteségek előérzetére.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.