Saját, immár elismert galambfajtájuk van a bukovinai székelyeknek

A begyesek végigkövették a bukovinai székelyek küzdelmes útját, és most Kakasdon élik reneszánszukat.
Hirdetés

A galambtenyésztés nem egy szokványos időtöltés, ami iránt tömegek érdeklődnének, így nem csoda, hogy az újdonság erejével hatott az első találkozásom egy hivatásos tenyésztővel. Ekkor döbbentem rá ugyanis, hogy milyen keveset tudok erről az emberemlékezet óta űzött tevékenységről. A bukovinai székelyek mai napig élő hagyományairól gyűjtögettem az információmorzsákat, így ismerkedtem meg a székely begyesek hivatalos elismertetését kezdeményező Farkas Ferenccel, aki maga is bukovinai leszármazott.

Ő mutatta meg azt a kevesek által ismert galambfajtát, amit eredetileg a bukovinai székelyek gazdasági céllal tenyésztettek, és ma már kizárólag Kakasd környékén fordulnak elő. Hogyan kerültek az eredetileg a Szucsáva partján tenyészett galambok a Völgységbe, ahol manapság a reneszánszukat élik? A válasz a bukovinai székelyek üldöztetésekkel teli történelmében rejlik, amit részletesen ismertettem a róluk szóló cikksorozat előző részeiben.

Egy andrásfalvi régi ház faragott kapuján is ott van a gusás 

A madéfalvi veszedelem után Bukovinában letelepedett székelyek kedvelt galambfajtája, melynek ábrázolását a nemrég felkeresett  bukovinai Andrásfalván, egy faragott kapun is lencsevégre kaptam, végigkövette azt az útvonalat, amit az üldözött székelyek is megtettek. 1941-ben Bácskába, majd 1944-ben a Dunántúlra cipelték magukkal a székely begyeseket, ami azt bizonyítja, hogy bár elsősorban fogyasztásra tenyésztették – például levest, pörköltet vagy töltött galambot készítettek belőle – legszebb példányaikhoz még a menekülés vészterhes időszakában is ragaszkodtak. A galamb mindig is a szegény ember húsa volt, azért szerették tartani a szegényebb vidékeken, mert a madár nem sok törődést igényelt, kijárt a szántóföldekre, összeszedegette a takarmányt magának, szóval gyakorlatilag semmibe sem került a tartása.

Több mint hetven év telt el a kitelepítés óta, és a gusások iránt – ahogyan a bukovinai székelyek nevezték ezt a galambfajtát –  világszinten megélénkült az érdeklődés a galambtenyésztők részéről. Ebben kétség kívül óriási szerepe van Farkas Ferencnek, aki több tenyésztővel közösen nemrég a galambfaj hivatalos elismertetését kezdeményezte, így lett egy hosszú és költséges eljárás eredményeképpen

 

a kakasdi székely begyes Magyarország második hivatalosan elismert begyesfajtája.

Farkas Ferenccel a bonyhádi kultúrotthon parkolójában beszéltük meg a találkozót, ahová elhozta két legmutatósabb székely begyesét is. „Ne ijedjen meg, most olyat fogok csinálni, ami a galambászok körében teljesen természetes, de külső szemmel furcsának tűnhet” – mondta, majd  csőrön keresztül levegővel „fújta fel” az egyik galamb begyét, hogy megmutassa, miről kapták nevüket ezek a különleges madarak. A jelenet valóban szokatlan volt, de mint megtudtam, a művelet teljesen ártalmatlan a galambra nézve, a fajtakiállításokon is ez az eljárás. A begynek fontos anatómiai funkciója van a galambok táplálkozásában, meglehet, a tenyésztők számára mindig is elsődleges szempont volt, hogy minél szebb „légzsákja” legyen egy általuk tenyésztett madárnak.

Farkas Ferenc nyolcéves kora óta foglalkozik galambokkal, gyermekkorát mindvégig meghatározták a székely begyesek. Emlékei szerint Kakasdon ekkoriban minden második-harmadik háznál tartottak ilyen galambot. A Tolna megyei településre érkező bukovinai székely családok honosították meg a fajt a környéken, ma már viszont nem csak a székelyek foglalkoznak a tenyésztésükkel. Sőt, a magyarországi begyes galamb tenyésztőinek fajtaklubja már a logójában is megjeleníti a gusást. A gusa egyébként tokát, golyvát és begyet egyaránt jelenthet, innen eredeztethető az elnevezés is. Mindegyik galambnak van egy szín változata és egy rajzváltozata, a gusás egy rajzos galamb.

A székelyek egyedi nyelvezete a gusásokra illesztett jelzőkben, illetve a ma is használatos „szaknyelvben” egyaránt érvényesült. Például a rajzos galambok között megkülönböztették a lájbis (szíves rajzú) és a hódos (barát rajzú)típust, előbbi a hátán található szívalakú mellényről, utóbbi pedig a Hold színéhez hasonlatos fehér fejéről kapta a nevét.

 

A galambtenyésztők soha nem felejtik el az első galambjukat,

Farkas Ferenc is jól emlékszik a nyolcévesen, Kakasd egyik vezető tenyésztőjétől kapott első gusására, ami egy kék lájbis hím volt. Mivel a galambokat legalább párban érdemes tartani, hamarosan ötven forintért egy tojót vásárolt mellé. Ezzel kezdődött a galambok iránti rajongása, ami negyven éve tart. A szakma csínját-bínját a régi öregektől tanulta, akik istállókban, padlásokon tenyésztették az akkor még változatosabb színvilágban létező fajtát.

22 éves koráig kizárólag gusást tenyésztett, majd megismerve a magyar óriásbegyeseket, mely  egy jóval testesebb fajta, áttért tenyésztésüke. Mára a fajta egyik elismert tekintélyévé vált, sokat jár kiállításokra, a fajtaklub szakelőadója, és bíráskodni is el-elhívják. Azonban soha nem tudott elszakadni a gusásoktól. Farkas Ferenc szerint a galambászat elsajátítása olyan, mint amikor a kisgyerek megtanulja az anyanyelvét, amit aztán soha nem felejt el. A gusásokkal nőtt fel, számára olyan természetes ezeknek a tenyésztése és szeretete, mint az, hogy az anyanyelvén beszél.

A bukovinai székelyek „nagy öregjeinek” elhalálozása után a székely begyesek kiveszőfélben voltak, mert nem volt ki továbbvigye az egyébként időigényes galambtenyésztés hagyományát. Az utolsó pillanatban sikerült megállítani és visszafordítani a végleges kipusztulás folyamatát, fölszaporítani a fajt darabszámra és minőségre egyaránt. A színbéli változatosságot azonban nem lehetett már visszaállítani, így napjainkban főleg a sárga és a vörös, illetve a fekete székely begyesek az elterjedtek.

Tágabb összefüggésbe helyezve a kakasdi székely begyeseket, Farkas Ferenctől megtudtam, a világon mintegy 800 galambfaj létezik, ebből közel hetvenet Magyarországon tenyésztettek ki. A díszgalambok csoportjába tartoznak a begyes galambok, melyeknek mintegy 60 változata létezik világszerte. Magyarország mindeddig egyetlen elismert begyese a magyar óriásbegyes volt, mely a világ egyik legnagyobb paraméterekkel rendelkező galambfajtája: a szárnyfesztávolság 1 méter 15 cm – 1 méter 30 cm közötti, hossza a csőrhegytől farokvégig 55-60 cm. Farkas Ferenc mintegy 150 példánnyal rendelkezik jelenleg belőle.

 

A gusások ehhez képest a közepesnél nagyobb, 45-48 cm hosszúságúak,

Hirdetés

mérsékelten meredek tartású, élénk vérmérsékletű begyes galambok. Paramétereik szerint tehát nem egyeznek meg a magyar óriásgalambokkal. Bekerülve a galambtenyésztők köreibe Farkas Ferenc idővel bemutatta a szaktekintélyeknek a Bukovinából származó gusásokat, amelynek a létezéséről mindaddig kevesen tudtak. A bukovinai székelyek, akik nagy szeretettel gondozták gusásaikat, egyszerű földműves emberek voltak, nagyobb gondjuk is volt annál, hogy az általuk tenyésztett galambfajtát elismertessék egy sztenderdbizottság előtt.

A szakemberek csodálkozva állapították meg, hogy a gusások egy önálló fajt képeznek, és arra bátorították a tenyésztőket, hogy kezdjék meg az elismertetését. Ez egy hosszú – öt éven át tartó –, szigorú folyamat, melynek első lépése a fajtaleírás megalkotása.

Az első nehézség már a származás leírásánál felmerült, hiszen egy ma már kizárólag Magyarország területén, különösen Kakasd környékén tenyésztett fajról van szó, mely a mai Románia, pontosabban Bukovina területéről származik, még abból az időből, amikor a régió az Osztrák-Magyar Monarchia része volt. Fejtörést okozott, hogy miként jelenítsék meg mindezt lényegre törően a névben. Nem kérhették, hogy a galamb nevébe egy másik ország régiója is bekerüljön, főleg, hogy az öt bukovinai székely faluban már senki nem tenyészt gusásokat. Ugyanakkor már a névben is jelezni kellett, hogy egy begyesfajról van szó. Így lett a galambfaj hivatalos neve: kakasdi székely begyes. Igaz, hogy nem csak Kakasdon tenyésztik őket, de kétség kívül az elmúlt hetven-nyolcvan évben itt volt a fő „fészkelőhelye” a gusásoknak.

Az eredet leírásában ugyanakkor szerepel, hogy Bukovinából kitelepített székelyek által hozott galambfajta. Azt is leírják, hogy homályos ma már azt megállapítani, hogy milyen fajtákat használtak kitenyésztéséhez. Valószínűleg Bukovinában a szomszédos településeken élő szász telepesek révén, valamilyen rajzos német begyes galambfajta arányosítása, továbbtökéletesítése,

 

a tenyésztők egyéni ízlésvilágának megfelelően alakult ki.

Főleg Andrásfalván tenyésztették nagy létszámban, de Hadikfalván és a másik három székely településen is voltak tenyészetek.

A sztenderd megállapítja, hogyan kell kinézzen egy galamb ahhoz, hogy megfeleljen a kakasdi székely begyes fajta jellemzőinek. Ehhez szükség volt arra, hogy meg lehessen állapítani öt értékmérő eltérést a már létező galambfajtától. Farkas Ferencék ekkor átnézték az összes begyesfaj leírását, így összesen hat különbséget tudtak meghatározni. Az egyik ilyen például, hogy  mindegyik székely begyesnek fehér színű a farok-alátámasztója.

A hivatalos elismertetés érdekében a gusásokat bemutatták az országos kiállításokon, hivatalosan már több alkalommal szerepelt a faj, sőt fajtagyőztes is volt egy tojó és egy hím. Létrehoztak egy fajtaklubot, mely szerepet vállal a kakasdi székely begyesek „menedzselésében”.  Létrehoztak egy honlapot is, és azt tapasztalták, hogy hatalmas érdeklődés mutatkozik a székely begyesek iránt. Nemcsak Magyarországról, hanem a világ számos országából érkeztek már megkeresések – mondta Farkas Ferenc. A sztenderdbizottságok is pozitívan álltak a fajta elismertetéséhez, de ez nem jelentette azt, hogy eltekintettek a szigorú szakmai szempontoktól. Meg akartak arról győződni, hogy egy olyan fajt ismernek el, amelynek van jövője, és ehhez tenyésztők kellenek.

 

Jelenleg 17-en tenyésztik a gusást,

és Farkas Ferenc bízik abban, hogy lesz, aki tovább vigye az ügyet.

A székely begyesek költése nem olyan, mint például a postagalambé. Állandóan fújja, szabályozza a begyét, ezáltal a nevelőkészsége hagy némi kívánnivalót maga után. Vannak olyan tenyésztők, akik emiatt dajkagalambot használnak a fiókák felneveléséhez. Szaporodó képességük azonban viszonylag kielégítő, tehát a faj fenn tudja tartani magát, annak ellenére, hogy igényes fajta. Ha valaki szívvel-lélekkel tenyészti őket, és nem sajnál pénzt, időt és energiát fordítani rájuk, a galamb szépségével meghálálja azt – mondta Farkas Ferenc. A galambászok közötti egészséges rivalizálás is előbbre viheti a gusások tenyésztését.

Amikor Farkas Ferenccel Bonyhádon találkoztunk, még nem volt biztos, hogy a kakasdi székely begyesek megszerzik az elismerést a sztenderdbizottságtól. Azóta eldőlt: Magyarország második elismert begyes galambfajtája a kakasdi székely begyes lett. Meglehet, hogy ez eltörpül a világ fontos dolgai mellett, jelentőségét azonban csak azok tudják igazán értékelni, akik szívükön viselik ennek a többszörösen kitaszított népnek, a bukovinai székelyeknek a sorsát, akiknek immár saját tenyésztésű, a szakma által is jegyzett galambjuk is van.

Hirdetés