A régiók Európája kudarcot vallott. Visszatérünk a nemzetállamokhoz?

Az utóbbi évtizedben gyorsan változott a világ, melybe beleszülettünk. Az eddig országokra osztottnak hitt földrajz cseppfolyóssá vált és a kontinentális szintre „emelkedéssel” egyidejűleg „regionális” szintre „süllyedt”.

Az Európai Unió egyre inkább teljesen új paradigmává akar válni a történelemben,

abban az értelemben, hogy három döntési szintre épül: unió–nemzetállam–fejlesztési régió. A nemzetállamok fejlesztési régiókra osztásának mind politikai oka (a helyi szintű kohézió mértékének és a helyi döntés súlyának növelése a fontos kérdések többségében), mind (vagy inkább főleg) gazdasági oka volt (a fejlesztés és a beruházások attribútuma a helyi szint felé mozdult el annak az elvnek az alapján, hogy „a régiók jobban tudják kezelni a fejlesztést, mint a néha túl nagy nemzetek”).

Az államok régiósítása talán édesebbé tehette volna a klasszikus államiság keserűségét, de az biztos, hogy az egyazon ország régiói közötti óriási fejlődési különbségek csökkentése volt a cél. A „régiósítás” után tíz évvel paradox eredményt tapasztalunk: az Európai Unió új és régi (a klasszikus Nyugat-Európa, az EU-15) tagjai közötti különbségek jelentősen csökkentek, míg

az egyazon országon belüli régiók közötti különbségek nőttek, ami régimódi regionális frusztrációkat és hazafiaskodást táplált.

Mik a régiók? Olyan entitások, melyek néha történelmi entitásokkal esnek egybe, máskor pedig mesterségesen hozták őket létre, a fellengzős NUTS (vagyis „Nomenclature of Territorial Units for Statistics”) nevet kapták és nem statisztikai célokat szolgálnak, bár a nevük ezt sugallja.

Három szintű szerveződésről van szó: NUTS-1 (társadalmi-gazdasági főrégiók), NUTS-2 (a helyi politikák alkalmazását szolgáló alaprégiók) és NUTS-3 (kicsi, specifikus tevékenységeket szolgáló régiók). Európa a konkrét regionális politikák szempontjából 276 NUTS-2 régióra oszlik és gyakorlatilag ezek azok az új entitások, melyekre az Európai Unió „tervezői” akarnak minket osztani.

Meghatározásukból adódóan a régiók egy nagy jelentésekkel rendelkező politikai akarat erőteljes kifejezése: sok államban ezek a régi középkori vagy azt megelőző korszakból származó entitások, melyeket a hasonló típusú szomszédokkal meglévő jelentős konfliktusok terhelnek. Más államokban, mint például Romániában, az ilyenfajta entitások kialakítása nem fed le történelmi állapotokat, de

a helyzet bonyolulttá válik, amikor – például – az úgynevezett „székelyföldről” van szó.

Olaszország, például, 21 történelmi régióra oszlik (Piemont, Lombardia, Veneto és más hasonlók), a viszály almáját pedig a Trentino Alto-Adige régió jelenti (melyet politikai korrektségből Dél-Tirolnak is neveznek).

Spanyolországnak 19 régiója van és mind a középkori kis fejedelemségeknek felelnek meg, melyeket a XII–XV. századokban egyesítettek a katolikus királyok koronája alatt, miután fokozatosan felszabadították őket az arab megszállás alól. Ezeknek a régióknak az egyike Katalónia is, mely kis fejedelemség volt a francia határnál és csaknem egy évezrede az aragóniai királyság része (1150 óta, IV. Rajmund Berengár és Aragóniai Petronila házasságával), 1469. október 19-én pedig Spanyolország része lett Kasztíliai Izabella és II. Ferdinánd aragóniai király dinasztikus egybekelésével (mindkét katolikus király a Pazar granadai katedrálisban nyugszik, két lépésre a mór megszálló alól felszabadított Alhambrától).

Az Acél- és Szénszövetségnek (az első Európai Unió) már alapításától (1951) kezdve meg kellett oldania a „Mezzogiorno”, vagyis Olaszország szegény déli részének (a jelenlegi Campania, Puglia, Basilicata, Calabria, Szicília régiók) ügyét; ahogy az A. Giannola, A. Lepore, R. Padovani, L. Bianchi és D. Miotti Bolognában, az il Mulino kiadónál 2011-ben megjelent 150 anni di statistiche italiane: Nord e Sud 1861-2011 című művének 403–451. oldalain szerepel: Olaszország szegény déli részén 1951-ben az ország iparosodott északi részére érvényes érték 53 százalékán állt az egy főre eső GDP, majd ez 1971-re 61 százalékra emelkedett, hogy aztán 2009-ben 59 százalékra csökkenjen vissza, vagyis

megmaradtak a történelmi lemaradások.

Mi a helyzet Spanyolországban? A sevillai Pablo de Olavide Egyetemen dolgozó Macarena Hennandez Salmeron Evolucion de la convergencia en PIB per capita entre las Comunidades Autonomas Espanolas desde los ano Ochenta című dolgozatában a spanyol régiók egy főre eső GDP-jének alakulását vizsgálja az 1980 és 2004 közötti időszakban: Madrid régióban ez 116-ról 124 százalékra nőtt az országos átlaghoz képest, Katalóniában 107-ről 109 százalékra, de Castilla la Manchaban 73-ról 72 százalékra, Galíciában pedig 82-ről 75 százalékra csökkent, Andalúziában viszont 64 százalékon maradt és így tovább.

Nos, az Európai Unió 2005 után nagyon komolyan vette ezt a kérdést és a regionális politikák fokozták a profiljukat, a régiók pedig még nagyobb hatalmat kaptak a strukturális alapok elköltésében, a különbségek országos szintű enyhítését várva ettől. Az alábbi diagramm sokatmondóan mutatja az eredményt:

Mit mutatnak a fentebbi térképek (a régiók 2004-es és 2014-es teljesítményének összehasonlítása)? A gazdag régiók még gazdagabbak lettek és ugyanazok maradtak. A szegények pedig még szegényebbek lettek és ugyanazok maradtak. Olaszország déli részének szegénysége általánossá vált, Szardíniára is kiterjedve, míg a spanyolországi szegénység Extrenadurától az egész déli részre kiterjedt, Andalúziát és Castilia La Machát is magába foglalva. Az (Eurostattól) rendelkezésre álló legfrissebb, 2015-ös adatok hasonló helyzetet mutatnak.

Ennyi évnyi régiósítási erőfeszítés után, a régiókon keresztül a különbségek csökkentésére szánt kifinomult programokra elköltött csaknem 1.000 milliárd euró után

gyakorlatilag ugyanoda tértünk vissza, ahonnan elindultunk.

Nagyon nagy gazdasági fejlődési egyenlőtlenségek vannak a nemzetállamokon belül: a nemzeti fővárosok a leggazdagabb európai régiók, ahol Nyugat-London magasan kiemelkedik (167.500 euró/fő PPS) West Wales-hez képest (alig 19.000 euró/fő), Madrid szinte kétszer fejlettebb Andalúziánál (35.500 euró/fő a 19.200 euró/főhöz képest), a jól teljesítő Észak-Olaszország (Trentino Alto-Adige – 42.400 euró/fő, Lombardia 36.400 euró/fő, Vale d’Aosta és Emilia-Romagna 35.000 euró/fő) nagyon messze áll a halvány déltől (Calabria, Campania, Szicília alig 17.000 euró/fő), míg az Ile de France (50.000 euró/fő) jóval fejlettebb, mint Languedoc-Roussillon, Picardy, Limousin, Lorraine és Franche-Comte (22-23.000 euró/fő).

Románia tankönyvbe illő példája a kiegyensúlyozatlanságnak, ahol Bukarest-Ilfov szédítő 39.400 euró/fős szinten áll (magasabban, mint Madrid, Róma, Berlin és így tovább), míg 4 régió (az ország fele) a 25 legszegényebb európai régió közé tartozik!

Az a szomorú tanulság, hogy az Európai Unió „felülről lefele” zajló régiósítása fokozta, vagy a legjobb esetben is megőrizte a nemzetállamokon belüli fejlődési és teljesítményi különbségeket, tovább növelve a tartományi alapú frusztrációkat és növelve egyes gazdag régiók szeparatista tendenciáit, különösen a déli államokban.

Más szavakkal, a régiósítás nem vezetett a különbségek csökkentéséhez, ezzel szemben elszakadáspártiságot hozott létre és aláaknázta a nemzetállamok építményét, „Katalónia” típusú epizódokat produkálva, melyekből nehéz lesz egyhamar kikerülni.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.