Tudd meg, hogy amikor az emberek bánatosak és már semmire sem reagálnak, akkor egy miniszter zavartalanul alkalmazni tudja gyermekeit a minisztériumba, egy másik pedig ugyanilyen zavartalanul kinevezhet egy emberrablással vádolt volt képviselőt egy stratégiai cég élére; hasonlóan normálisnak tűnik majd egy nagy önkifejezési gondokkal küszködő oktatási miniszter, mint ahogy az is normálisnak tűnik majd, hogy bűnözők kapaszkodnak az ország élére – Hannah Arendt a gonosz banalitásáról beszélt. Itt kezdődik.

Tehát beszéljünk egy kicsit a poszt-demokráciáról; ez az az utálatos tudomány, melyben

éppen a demokrácia eszközeivel zúzod szét a demokráciát.

Igen, úgy tűnik, hogy ezt szintén Oroszországban fejlesztették tovább: vége annak a diktátornak a helyén, aki jegyre adta a kenyeret és a húst, most egy néha nyugodt, néha határozott alak van, aki mestere annak, hogy a nép befizessen a populizmusaira. És ez nemcsak Keleten van így, a felesleges hatalom csábítása már olyan társadalmakban is kísért, melyek nem mentek át a kommunizmuson. Valentin Naumescu az egyik tévéműsorban egy adott pillanatban azzal magyarázta az európai sodródást, hogy eltűnik a háború szörnyűségeire még emlékező utolsó nemzedék. Márpedig nálunk egy kicsit súlyosabb a helyzet: nem maradt semmilyen erkölcsi emlék a raktárunkban és így aztán úgy, ahogy – kevés kivételtől eltekintve – nem voltak disszidenseink, íme, most arra sem vagyunk képesek, hogy magunkévá tegyük azoknak a börtönökben elpusztult kivételeknek az értékeit. Sőt, miközben sorra eltávoznak Nagyenyed vagy Máramarossziget (a kommunista politikai börtönök – a szerk.) utolsó túlélői, továbbra is a pribékeknek fizetünk óriási nyugdíjakat. És hallgatunk.

Az ország a mostani állapotában késélen táncol –

korábban még úgy-ahogy, hol sántikálva, hol szaladva, de Nyugat felé haladt. Léteztek olyan eszmék és intézmények, melyekhez senki sem merészelt hozzányúlni, felfogva, hogy az euro-atlantizmus jelenti Románia történelmi elsődlegességét és ez nem lehet alku tárgya. Nézzük meg a mostani helyzetet: nem a gazdasági válság punnyaszt minket, hanem az alapokra mért csapás patkányhoz illő lehetősége – Európa sodródik, itt az alkalom, hogy érvényesüljünk, most kell rátennünk a kezünket az intézményekre. Tegyél ehhez hozzá jelentős mennyiségű manipulálást, frusztrációt, „büszke románságot” – értsd: „hagyomány” – és megérted majd, hogy már csak a külföldiek legitim geopolitikája tart még minket a felszínen.

Személy szerint, én elkezdtem félni; vagy nem is, nem félni – szégyenkezni. Fiam naponta kérdezgeti, hogy miért nem hagyjuk itt az országot és megyünk el bárhova – és ráébredek, hogy az összes nyolcadikos csak erről beszél a nagyszünetekben. Igyekszem azt mondani neki, hogy nincs igaza, néha úgy beszélek vele, mint egy péunérés (PUNR – Román Nemzeti Egység Pártja, tetszhalotti állapotban lévő szélsőséges párt – a szerk.), felpaprikázom magam, vagy elviszem Creangă kulipintyójába; Enescut hallgattatok vele, hogy jól az eszébe véssem – és átverem. Igen, magamat is átverem minden nap, igyekszem nem emlékezni arra, hogy

1989-ben mi voltunk a legkedveltebb nemzet a bolygón,

ces roumains extraordinaires qui se battent pour la liberté, the first live revolution, nem megyünk haza/a halottaink nem hagyják („nu plecăm acasă / morţii nu ne lasă”, a forradalom egyik szlogenje – a szerk.). És egy cent küladósságunk sem volt, pedig nem akkor másztunk le a fáról, egyetlen disznókörömből tizenöt féle ételt tudtunk csinálni és pult alól szereztük be a könyveinket. Emlékszel, mennyit könyörögtek a nagynénjeid, hogy legalább egy hétre add kölcsön az Önkívületet (Marin Preda „Delirul” című regénye – a szerk.)?

Szégyellem, hogy a történelmünk sohasem volt másmilyen – lapozd fel Slavici levelezését, a Börtöneimet (Închisorile mele) és a fejed fogod majd. A hadsereg vezetői által a turtucaiai (jelenleg a bulgáriai Tutrakan – a szerk.) erődbe – (I. világháborús – a szerk.) szégyenteljes vereségünk helyszínére – hurcolt kurváktól a korabeli politikusok bunkóságáig minden benne van és minden olyan, mint ma. Ugyanaz a szócséplés, ugyanazok a viszályok, ugyanazok a kisstílű lopások – és muszáj kimondani: ugyanaz a nép, mely mást remélt, a szülők a gyermekeiknek, gyermekeik a saját gyermekeiknek, és így tovább, és így tovább, egészen a mai napig, amikor ezt olvasod.

Talán mi is egy utolsó nemzedék vagyunk, azoké, akik tudják, hogy mit jelent a kapu előtt álló fekete Volga, talán azzal, hogy nem mondjuk el a gyermekeinknek a történelmet, meg fogjuk ismételni azt az undormányos történelmet. És ne hidd, hogy lehetetlen, rájöttek, hogy

ez a nép némileg kényelmes és hallgatag magányosságok összege.

Persze, elmondod majd nekem, hogy létezik a #kitartok, #nemmegyünkel, #vöröspestis és más hasonlók, plusz a létfontosságú intézményekbe fektetett remény; csakhogy pontosan úgy, mint egy folyamatosan bántalmazott test esetében, a szervek feladják. Az igazságszolgáltatás, a csendőrség, a szolgálatok, a sajtó – melyek hajdanán a közérdeket szolgálták – a poszt-demokráciában lassan-lassan az állam élén álló banda törekvéseit, viselkedését, elsődlegességeit kezdik követni mindaddig, míg létre nem jön a nyílt cselekvéshez szükséges kritikus tömeg. Nem hallottam arról, hogy létezne egy Kövesi (az Országos Korrupcióellenes Igazgatóság vezetője – a szerk.), vagy egy Augustin Lazăr (Románia főügyésze – a szerk.) Moszkvában, például – lehet, hogy voltak valaha és elfáradtak, vagy „kiirtották” őket. Putyin ellenfelei pedig kénytelenek voltak felfogni a leckét – nem hajították őket rabszállítóba csak azért, mert bajuszt rajzoltak a képére; több száz módon kaphatsz a fejedre, ha viszket a nyelved.

Az egyesek számára oly kedves orosz mintára

nem az a rémálomszerű Románia, ahol feltámad Ceauşescu

és az sem, ahol paplan alá bújva hallgatod a Szabad Európát; a rémálom akkor válik majd valóra, ha azt látod, hogy a nép jelentős része és az intézmények abban támogatják majd a megválasztott – igen, demokratikusan – hatalmat, hogy megszabadítson minket az EU-tól és a NATO-tól és a multiktól és az idegenektől, akik – az összeesküvés-elméletek szerint – gyarmattá akarnak változtatni minket, és így tovább, és így tovább; legyünk a NATO-ban, de ne nagyon; legyünk az EU-ban, de ne nagyon – ilyesmik még nem voltak Romániában. Ha csak egy kicsit is tisztelnénk a történelmünket, akkor tudnánk, hogy így kezdődik.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.