Az alábbiakban – néhány módosítással – újra közlöm az egyik szövegemet, melyet négy éve tettem közzé az Adevărulban. Nem véletlenül azután, hogy Kelemen Hunor úr és köztem az utóbbi két hétben szóváltás alakult ki. Mára úgy hiszem, hogy annyira figyeljük az őshonos többség és a magyar kisebbség közötti „hagyományos” feszültségeket, hogy már nem vesszük észre, milyen kéjjel ellenségeskedünk egymás között.

Állandóan azt mondogatják nekünk, hogy egy radikális identitás- és szuverenitásvesztés fenyeget bennünket, hogy

egy bolygószintű támadás célpontjai vagyunk, hogy az idegenek rosszat akarnak nekünk.

De nyilvánvaló, hogy a köztünk meglévő ellenségeskedés, románok és románok elkeseredett egymásnak feszülése, saját magunk gyűlölete végtelenül nagyobb mértékben van jelen és hatékonyabb, mint bármilyen állítólagos nemzetellenes összeesküvés. A közösségi szellem untat minket. Jobban szeretjük a magányos igazság dicsőségét, az azon nemzettársaink felett aratott magángyőzelmet, akikkel nem értünk egyet. Saját szakállunkra van igazunk bárkivel szemben, akinek más meggyőződése van. Hiú heveskedéseink számára már semmi súlya sincs a testvériességnek, az alapértékeknek, az udvarias kommunikációnak. Inkább a torzsalkodást szeretjük. És nem petyhüdt harmóniáról beszélünk, amikor ezt hozzuk szóba, hanem azt, hogy képtelenek vagyunk tisztelni egymást és másokat hibáztatunk a „felebarátainkkal” való természetes együttélésünk kudarcáért…

A magyar nacionalizmus XIX. századi kísérteteinek néha-néha kis vitézkedő rándulásaik vannak.

Csak erre várnak a vlach nacionalizmus – hasonlóan harcias – kísértetei.

A felelőtlenek mindkét oldalon sietnek pörgetni a témát, riadót fújni, könnyeket hullatni a gyűlölet tésztájába. Nyilvánvaló, hogy egyetlen épeszű ember sem veheti komolyan egy-egy kampányoló politikus vagy egy-egy provinciális szentimentalista követelődző hangoskodásait. A mai Európa már nem rajzol újra határokat, az elavult sovinizmusok már nem jönnek be, a birodalmi szeszélyeskedés nevetséges. Mások ma a világ gondjai. De a politikusok és a kemény témák után sóvárgó újságírók számára ez grandiózus lehetőség. Nem szabad elszalasztani. Virágzik a zordság, a keserűség, az üvöltés, a fogcsikorgatás, az ökölrázás az ég felé és a militáns folklór. Ez az ő idejük!

Ugyanakkor azt is látom, hogy miközben álmatlanságig szemmel tartjuk a székelyek autonomista követeléseit, már nem vesszük észre a románok között – különféle szinteken – zajló harcokat az „autonómiáért”.

Romániának a feldarabolódáshoz nincs szüksége idegenekre. Magát aprítja fel.

Szenvedéllyel, dühvel, vidáman. Nézzék meg a Cotroceni és Győzelem-palota között megszokottá vált – „elszakadási” – háborút. Önöknek az a benyomásuk, hogy ez a két intézmény ugyanazt az országot képviseli? Az egyik hojszot mond, a másik meg csát. Egyes politikusok azt mondják, hogy Európával tartanak, de adott esetben nem haboznak azt az Oszmán Porta jelenkori megfelelőjeként leírni. Mások elutasítják a nyugati „gyarmatosítást”, de befektetéseket és „párbeszédet” akarnak. A parlament jogilag „autonóm” akar lenni, az igazságszolgáltatás is „autonómiát” akar, a parlamenti képviselők az egyszerű polgároktól eltérő bánásmódot (tehát „autonómiát”) akarnak. Az ANI-t (Országos Feddhetetlenségi Ügynökség – a szerk.) túl nagy autonómiával vádolják. A DNA (Országos Korrupcióellenes Igazgatóság – a szerk.) is túlságosan „autonóm”, vagy jobban mondva nem attól függ, akitől kellene. A CNA (Országos Audiovizuális Tanács – a szerk.) nem elég „autonóm”. A sajtó is „autonómnak” mondja magát és nagy zsigeri lovagi tornákat szervez.

A magyarok románellenes dühe kismiska egy-egy tősgyökeres újságírónak a szembenálló „hadsereghez” tartozó kollégájával szembeni dühéhez képest.

Hallották valaha a magyar kisebbség valamelyik képviselőjét nagy hangon üvöltözni, hogy azt kívánja az ellenfeleinek, hogy „kínok között haljanak meg”? Nos, én hallottam román újságírót ilyen átkot szórni vértestvér „ellenfeleire”… Meglehet, hogy mire lerohannak bennünket a nyugati szomszédok, már lekaszaboltuk egymást és egy „puszta országot” kínálunk majd nekik fel tálcán. A politikusok nem akarnak politizálni. Hanem – Mircea Diaconu szavaival – „tépni, harapni akarnak”. A pannón beözönlők húsából? Nem, hanem egyes „román testvérek” húsából! Amikor eszedbe jut, hogy mit mondtak a PDL-sek (Demokrata-Liberális Párt – a szerk.) az USL-esekről (Szociál-Liberális Szövetség – a szerk.), amikor hallod, mit mondanak egyes liberálisok más liberálisokról és egyes peszedisták egyes liberálisokról, vagy egyes liberálisok egyes peszedistákról, vagy egyes USR-sek (Mentsétek meg Romániát Szövetség – a szerk.) más USR-sekről, amikor azt látod, miként teremtik le egymást a különféle beszélgetős műsorokba meghívott politikusok, végül az a kérdés merül fel benned: hány Románia van? Tényleg a jelenlegi európai parlamenti képviselői képviselik Romániát? Harmad- meg negyedrangú alakok lepték el a színpadot, akik egy saját Romániáról beszélnek, aminek semmi köze sincs a többiek Romániájához.

A románok közötti gyűlölet egyáltalán nem tűnik kisebbnek egy egyetemes románellenes összeesküvésnél.

Ami engem illet, úgy érzem, hogy egy elkobzott Romániában élek. Nézem a tévét, olvasom az újságokat, hallgatom a politikusok beszédeit és idegennek érzem magam. Szinte mind gúnyt űz az intellektuális „autonómiámból”, a hazafiságomból, a szolidaritásigényemből. Mindenki kutyául küzd a karrierjéért, a ködös dicsőségéért, a sérthetetlen feljogosítottságáért. Mind azt akarja, hogy az én nyugalmam, a nemzeti jó modor, gondolkodásom szabadságának rovására legyen igaza. Ha tényleg ilyenné vált az országom, akkor a legkisebb habozás nélkül kérnék – a lelkem számára – egy kis autonómiát!

Az alcímeket a szerkesztőség adta.