Cserna-Szabó Andrást gasztroíróként szokás emlegetni, miközben a magyar irodalom egyik legzseniálisabb novellistája, mutatta be tömören László Noémi költő a meghívottját, akivel a pacal és az irodalom, illetve Rózsa Sándor és az irodalom kapcsolatáról beszélgetett péntek délután a TIFF-házban. Mivel Cserna-Szabónak heteken belül jelenik meg a 77 magyar pacal című könyve, és irodalomtörténeti léptékkel mérve nemrég, azaz két éve jelent meg a Rózsa Sándorról írt regénye, a Sömmi.
Eleinte zavarta Cserna-Szabót, hogy ő lett a gasztrocsávó a fiatal írók között, a levesíró egysíkú bekategorizálásnak tűnt számára főként egy olyan kultúrában, mint a magyar, amelynek – a franciával ellentétben – nem része a gasztronómia annak ellenére, hogy „zabáló és piáló nemzet vagyunk”, de csak a magánéletben – mondta a szentesi születésű író. Egy idő után viszont megszokta, szerinte Krúdyt sem zavarná, hogy főleg Huszárik Zoltán Szindbád-filmje után gasztroíróként tartják számon, de azért most is tisztázta, hogy őt nem a receptek érdeklik, mert azok mindenhonnan ömlenek ránk, hanem a gasztronómia története, irodalma, kultúrája.
Történetileg az, hogy már legalább Jókai óta megvan a magyar irodalomban a szándék, hogy beemelje a gasztronómiát az irodalomba, ez valamiért mégsem történt meg. Vagy az a – más irodalmakban gyakoribb – technika a prózában, hogy a főhőst azzal is jellemzik, hogy mit eszik, mit iszik, ha beül valahova.
A 77 magyar pacal – avagy a gyomor csodálatos élete – megírását azért is élvezte, mert a pacalon keresztül folyamatosan foglalkozhatott a kedvenceivel, például Mikszáth Kálmánnal, árulta el Cserna-Szabó. A Magvetőnél hamarosan megjelenő könyv igazi beavatás a pacalba a kiadó ismertetője szerint, amely három részből áll: egy történeti, egy gasztronómiai (77 recept) és egy irodalmi fejezetből.
Cserna-Szabó András, László Noémi és közönségük | Fotók: KMN
A pacalról most annyit tudtunk meg a szerzőtől, hogy az erdélyi főúri konyhák előkelő fogásából csúszott le béresmenüvé, és azért nem pörköltösödött el végleg, mert mivel nem volt divatos étel, nem került be a városi polgári konyhákba, ahol egyébként „szügyig járunk a szaftban”. Az első világháború alatt vált ismét ismertté és keresetté Magyarországon, mert elfogyott a hús, Jávor Pálnak már kedvenc étele volt, és Móricz is mindig azt rendelt az éttermekben. A Rákosi-korban kultusz és hiánycikk lesz a pacal, az állami vezetők cikkekben kénytelenek magyarázkodni, hogy miért nem kapható. Már Esterházy is megállapította, hogy a marhából három dolgot loptak ki a kommunisták: a velőt, a bélszínt és a pacalt, végül Moldova György derítette ki, hogy vagonszámra exportálták az élő lovakat és a pacalt Olaszországba szalámialapanyagnak.
Vannak még egészestés témák a magyar konyhában, Cserna-Szabónál például dobogós lenne a lecsó vagy a kolozsvári káposzta, amely szerinte a legjobban dokumentált ételünk, de úgy véli, a pacalban minden benne van, ami egy jó regényhez kell, például a bűn és bűnhődés, és úgy tele van vele az irodalom, mint a másnaposággal. Ez lehet a közös a pacalban és Rózsa Sándorban, mert a betyár életét a rengeteg ballada, népdal, legenda nyomán a magyar irodalom is feldolgozta, Krúdy és Móricz romantikusan, azaz még rátett egy lapáttal az eleve hihetetlen sztorikra.
Cserna-Szabót meglepte, hogy ahhoz képest, hogy Rózsa Sándor az Alföld leghíresebb figurája, mennyire nincs történeti érdeklődés a valós alakja iránt, akiről mindössze egy ismeretterjesztő munka született. A Krúdy- és a Móricz-féle feldolgozás azért sem hiteles szerinte, mivel ők nem érezték az alföldi néplelket, nem tudtak és nem is ismerték rendesen a Szeged környéki ö-ző nyelvjárást, neki viszont az őzés az apanyelve, egyből hallja, ha valaki rosszul őzik, bár ő sem tudna őzve beszélni. De ezért írta meg a Sömmit.
Ráadásul mindkét író megszépíti, romanticizálja Rózsa Sándor alakját, és ez a kép annyira erősen hagyományozódott róla, hogy Cserna-Szabót megszólták a barátai amiatt, hogy a Sömmi. egyik fejezetében milyen tarantinós vérengzést hajtat végre a főszereplőjével. Holott ez a fejezet követi leghűbben a történeti adatokat, árulta el Kolozsváron az író: a falvak kirablása, felnőttek és gyerekek változatos felkoncolása, marhák elhajtása nagyon jól dokumentált a periratokban.
A könyvben egyébként rengeteg a fikció, az írói fantázia ismert történelmi tényeket is megváltoztatott, és bár nem akart leleplező regényt írni a valós Rózsa Sándorról, de a valósághoz minél közelebb álló figurából akart kiindulni. A rablások és gyilkosságok ellenére Cserna-Szabó abban látja Rózsa Sándor fő mozgatórugóját, hogy mindig „át akart menni a sötét oldalról a jedik oldalára”, de ez sosem sikerült neki, mert nem voltak eszközei hozzá. Kossuth Lajostól kapott erre egyedül lehetőséget 1848-ban, de szabadcsapatával olyan hihetetlen mészárlást folytatott négy vármegyén keresztül, hogy a honvédség magas rangú tisztjeinek nyomására Kossuth végül visszahívta.
Utoljára, 1869-ben épp amiatt a vágya miatt tudták elkapni, hogy pandúr legyen, mesélte Cserna-Szabó András. Elhitették vele, hogy már meg is van a persecutor-egyenruhája a szegedi várban, csak be kell mennie felpróbálni, és ezzel a trükkel elfogták.
Többet nem is árulunk el, hogy mindenkinek megmaradjon az olvasási étvágya a 77 magyar pacalhoz és a jól megfűszerezett, de véresen hagyott Rózsa Sándorhoz.