Újra ez a helyzet: nincs politikai ellenzékünk! Ez volt a 2000 és 2004 közötti PSD-s  kormányzat idején, amikor Adrian Năstase vezette a kabinetet. A PSD akkor azt hitte, örökre kormányon marad. Minden e párt javára „dolgozott”. Idézzünk fel néhány minisztert: Dan Matei Agathon, az idegenforgalmi miniszter, aki minden áron pálmafákat akart ültetni, Rodica Stănoiu, a félelmetes Marian Ureche társaságában, aki megpróbálta befogni minden kritikus száját, még az igazságszolgáltatási rendszeren belül is (ne feledjük Cristian Panait ügyész tragikus esetét!). Ebben az intézményi zűrzavarban Traian Băsescu volt az egyetlen kritikus hang, aki egyben a PD (Demokrata Párt) és a PNL (Nemzeti Liberális Párt) részvételével létrejött ADA (Igazság és Igazságosság Szövetség) megalapozója is volt.

Ami akkor egy PSD-vel szembeni ellenállás volt, az rövid időn belül a visszaélések állandósulásának, a Băsescu elnök körüli kamarilla megerősödésének, a titkosszolgálatok ellenőrizetlen fejlődésének egyfajta formájává vált. A Băsescu-korszak semmivel sem volt tisztább a 2000 és 2004 közötti PSD-s kormányzatnál. Gabriel Oprea tábornok (aki Adrian Năstase vezetése alatt csak a PSD egyik fiatal reménysége volt) erős, befolyásos emberré válik és kialakítja saját kapcsolatait, amelyek kikerülnek az ellenőrzés alól (emlékezzünk csak a híres Hírszerzési Akadémián doktorrá előléptetett tábornokok hálózatára, ahol lerakták egy törvények felett álló rendszer alapjait). Iszonyatos évek voltak, amikor Elena Udrea óriási költségvetésekkel rendelkezett kérdéses projektekre, amikor a SRI (Román Hírszerző Szolgálat) az intézményi keretből kilépve politikai szereplővé vált, amikor az igazságszolgáltatás politikai „alkudozás” volt és mindezek Traian Băsescu irányítása alatt történtek, akit elnökként sokan istenítettek, ma viszont – a politikának ezeket a mocsaras és bűzlő bugyrait látva – már megtagadják (nem ismerve el, hogy tévedtek).

Kormánypártként a PSD ma ugyanolyan erős, csakhogy sokkal illékonyabbá vált a gazdasági helyzet.

Románia (súlyos következményekkel) már átment egy válságon és mindezek az ígérgetések, valamint bér- és nyugdíjemelések felborítják a költségvetést. A PSD átveréssel nyerte meg a 2016. decemberi választást. Ígérte, ígérte és ígérte, hogy adni fog. És adott is, de nem tudjuk, hogy mennyi időre. A költségvetés olyan, mint gumiszalag, ami bármikor elpattanhat. Márpedig hamarosan az elszámolás következik, mert ezekből a fantazmagóriás ígéretekből semmi sem lesz.

Egy ideje azt várom, hogy a parlamenti ellenzék reagálni fog, hogy a közgazdászai előállnak majd a kormányprogramról szóló elemzésekkel. Semmi! Egy ideje azt várom, hogy a politikai ellenzéknek legyen valamilyen reakciója a külpolitika terén. Semmi! A PNL elnöke, Ludovic Orban számára már az nagy szó, hogy Mihail Neamţu belépett a PNL-be és egy Donald Trump elnökről szóló könyvet ajándékozott a román világnak. Pont Mihail Neamţu, aki ifjabb korában a legionáriusokkal szimpatizált, aki végtelen szeretetet táplált Băsescu iránt, aki nagy „szakértője” a kommunizmus történelmének, akit Vladimir Tismăneanu hozott az IICCMER-be (Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet), Marius Oprea elkergetése után. Ez csodálatos, ez fenséges, a PNL doktrínailag „megerősödött” Mihail Neamţuval!

Egy ideje azt várom, hogy a politikai ellenzék reagál a művelődés és az oktatás területén felmerülő ügyekre. Az oktatási miniszter testnevelési és osztályfőnöki órákra is tankönyveket akar… Az ellenzék nem nyilvánul meg, nem mondja el a véleményét, nem bírál, nem nevezi nevükön a dolgokat. A politikai ellenzék egyik gondja az, nehogy megbántsa az Ortodox Egyházat, így aztán egyetért a családról szóló népszavazással, nem szól bele a (homoszexuális és zsarolási ügybe keveredett – szerk. megj) huşi-i püspök ügyébe.

Ami a kultúra területét illeti, a politikai ellenzéket nem zavarja a Románia Nemzeti Művészeti Múzeumánál (MNAR) kialakult helyzet… Călin Stegerean igazgatót a civilek támogatják, (…), de a politikai ellenzéket egyáltalán nem érdekli a MNAR ügyének rendezése. Ez továbbra is éppen azért marad kibogozatlan, mert a Călin Stegerean értékelésére felkent „szakértők” elképzelhetetlennek tartják, hogy egy nemzeti múzeum kortárs művészetre is hangsúlyt helyezhet és támogathatja azt. Még a (legionarizmusa miatt bírálatok kereszttűzébe került – szerk megj.) „Mircea Vulcănescu-esethez” hasonló helyzeteket sem magyarázzák el kellőképpen a közvéleménynek, „mártír” és „háborús bűnös” között ingadozunk olyan egyértelmű történelmi információk híján, melyet tisztázhatnák, hogy miért nem viselheti tovább egy középiskola Mircea Vulcănescu nevét.

A hatalom, a Belügyminisztérium szintjén is és az ellenzék szintjén is nevetségességbe fordítanak egy tragikus és antiszemita korszakot – Ion Antonescu kormányzását –, mert nem mondanak ki egy egyszerű tényt:

a kommunizmus nem mindegyik áldozata gondolkodott és cselekedett demokratikusan.

Sem az ellenzéknek, sem a hatalomnak nincsenek felkészült történészei, inkább homokba dugjuk a fejünket és csak arra tartjuk a történelmet, hogy megmutassuk, milyen bátrak voltunk, hogy harcoltunk mi fedetlen mellkassal az ellenségekkel.

A politikai ellenzéket az sem érdekli, hogy nincsen tervünk, elképzelésünk, néhány elfogadható fogódzónk a Nagy Egyesülés Centenáriumának megünneplésére. Csak a „Mi románok vagyunk!” eléneklésével nem tudjuk majd megragadni azoknak a XX. század elejei eseményeknek a lényegét.

A PNL Alina Gorghiu és Raluca Turcan vezetése alatti kakaskodása után a párt mára megfogyatkozott, nem fogva fel, mi igazán fontos Romániának és csak a „Le a PSD-vel!” féle hangoskodásokban bízik, nem állítva előtérbe szakértőket – közgazdászokat, jogászokat, történészeket, kulturális menedzsereket. Az USR (Mentsétek meg Romániát Szövetség ) belső őrlődése közepette a politika lelátóján ragadt.

Ilyen körülmények között a PSD-nek már csak a sajtó és a civil társadalom okozhat gondot

(nem az egész sajtó és nem az egész civil társadalom). A párt annak ellenére megőrzi hagyományos szavazóit, hogy Liviu Dragnea visszaesik a felmérésekben. A helyzet a politikai ellenzék összefogását/mozgósítását tenné szükségessé. Egy demokratikus és parlamenti alternatíva konfigurálását. Az ellenzéknek nagy ügyeket kellene felvetnie, meggyőzőnek kellene lennie és semmilyen téma elől nem lenne szabad kitérnie. Vagyis ténylegesen jelen kellene lennie, nem elég csak úgy csinálnia, mintha jelen lenne. Sajnos az ellenzéki pártoknál is működött a negatív kiválasztódás. A pártok zárt körökké váltak. Míg a PSD-nél Liviu Dragnea minden hozzá közel állót bevitte a kormányba (képzettségtől, felkészültségtől és a román nyelv ismeretétől függetlenül), a helyzet az ellenzéki pártoknál sem jobb. Olyan országban élünk, ahol vannak szakértőink, de éppen azért tartózkodnak a politikától, nehogy besározódjanak. Általában véve a tehetetlenségi erő visz előre minket, hol jobban, hol rosszabbul. A haszonlesésnél ragadtunk le, nem a szolidaritásnál. Az egyszerű emberek lázadása – rólunk van szó – pedig egyszerű, néha unalmas, máskor nem helyénvaló parlamenti nyilatkozattá, vagy a legtöbbször csak egy vállrándítássá, egy állandó nemtörődömséggé válik.