Horthy Miklós „ragyogó” modellje az illiberális alternatíva az Európai Unióra?

Valentin Naumescu a tőle megszokott kiegyensúlyozottsággal járja körül az érzékenységeket ugyancsak borzoló témát. Talán így érdemes vitázni. Függetlenül attól, hogy kinek hol van igaza.
Hirdetés

Kulcselemek:

* Orbán Viktor nemrég nagy szolgálatot tett az EU-párti vs EU-ellenes vita ideológiai jelentéseinek tisztázására vonatkozó folyamatban. Segített megértenünk, hogy az Európai Uniót hol a „demokráciadeficit”, hol „a nemzeti szabadságok, szuverenitás és identitás megsértése”, hol „a túlzott bürokrácia” miatt bíráló konzervatív és nacionalista militánsok értelmiségi tollakkal ékeskedő szőrszálhasogatásán, szeszélyein és kényeskedésein túl valójában milyen vezérmodelleket tartanak szem előtt és miféle politikai végkifejletet szeretnének az európai integráció és a liberális demokráciák bírálói;

* Az EU-bírálat – valamely tagállamban hatalmon lévő – abszolút bajnoka, az EU-ellenes népszavazás kezdeményezője most azt mondja nekünk, hogy

Magyarország fasiszta vezére (1920–1944), Horthy Miklós állítólag „ragyogó államférfiú” volt,

holott mi úgy tudtuk, hogy Horthy Adolf Hitler nagyon szoros szövetségese volt, a Tengelyhatalmak mellé állt, tehát egy újabb vereségbe vezette Magyarországot, hogy tekintélyelvű és revizionista vezető volt, főleg, hogy Magyarország 1944. márciusi nácik általi megszállása után az általa beiktatott kormány volt felelős a magyarországi és észak-erdélyi zsidók (úgy tűnik, nagyjából félmillió) deportálásáért és kiirtásáért, ahogy arra az Elie Wiesel Intézet egy azonnal kiadott közleményében rámutat;

* Az Európában és az Egyesült Államokban folyamatosan erősödő ideológiai radikalizálódás és polarizálódás miatt a számos téren tapasztalható, a válságok által egyre fáradtabb demokráciákat felőrlő jelenlegi politikai nézetkülönbségeket Macron–Merkel vs Orbán típusú diskurzív kvinteszenciákra és antagonizmusokra helyezik át, egyszerűsítik és szűkítik le szimbolikusan, azt sugallva, hogy a következő alternatívák állnak a rendelkezésünkre: vagy a liberális központ, vagy az illiberális szélsőségesség/nacionalizmus, ahogy arról már korábbi cikkeimben írtam (a régi balközép–jobbközép tengely már elveszítette a relevanciáját);

* Iván Krasztev (a bulgáriai Liberális Stratégiák Központ elnöke – a szerk.) helyesen állapítja meg, hogy a vitát – sajnos – egyre inkább afelé tolják, hogy

„az európaiaknak Emmanuel Macron és Orbán Viktor közül kell választaniuk”.

Az első opció az európai integráció folytatását és elmélyítését jelenti, amit a Merkel–Macron páros ősztől szándékozik beindítani, a második pedig egy francia–német maggal szembeni közép-európai ellenállás megszervezését jelentené Magyarország és Lengyelország körül (ugyanis már Nagy-Britanniát nem tekintik Európa részének), amivel szemben az összes többi résztvevőnek egyértelműen állást kell majd foglalnia az egyik, vagy a másik oldal mellett. Nincs ihletettebb dolog, mint az elemzés befejezése, amelyet a neves European Council on Foreign Relations és New York Times által is átvett, amelyben a szerző rámutat arra, hogy Európa egész XX. századi történelme és drámái azt sugallják, hogy „if you are not at the table, you are on the menu”, ami a régi dzsungeltörvény, a „megeszem, vagy megesznek” elegánsabb változata;

* Az ideológiák agresszív visszatérése az európai közéletbe egy félévszázadnyi „doktrínai konvergencia” után (Daniel Bell a 60-as évek elején a kapitalizmus és a demokrácia történelmi kiegyezése közepette az ideológiák hanyatlásáról beszélt), természetesen, nem jó jel. A sovén nacionalizmus, a felületes konzervativizmus és a primitív protekcionizmus gyűlölettel teli diskurzusokkal hasít ki darabokat a háború utáni Nyugat liberális-globalista alapjából;

* Az a tény, hogy a politikai platformok és támogatóik

a hatás–ellenhatás elv szerint helyezkednek energikusan és intoleráns módon a barikád egyik vagy másik oldalán,

jogos aggodalmakat kelt Európa politikai jövőjével kapcsolatosan, még az „illiberálisok” által Hollandiában és Franciaországban idén tavasszal elszenvedett vereségek, valamint a konzervatívok csalódást okozó nagy-britanniai eredménye nyomán is.

*

Ha valakiben felmerült a kérdés, hogy vajon miféle politikai vízió és kulturális értékek vannak a jelenlegi európai rend bírálata mögött, akkor az Orbán Viktort ihlető „ragyogó” államférfiúi modell, vagyis nem más, mint Horthy Miklós admirális a lehető legvilágosabbá teszi a dolgokat. Egy fasiszta rezsim dicsőítése (igaz, a maga árnyalataival, hiszen van különbség Horthy és Szálasi között, mint ahogy van különbség Orbán–Fidesz és Vona Gábor-Jobbik között is, bár ugyanaz az irányvonal), összekapcsolva az Európai Unió agresszív bírálatával és az Oroszországhoz, vagyis a jelenlegi liberális európai és globális rend nagy vitatójához való politikai közeledéssel, teljes mértékben megteremtik a feltételeket ahhoz, hogy megértsük, merre vezetne minket az európai integrációval szembeni „alternatíva”:

a múlt fantazmagóriáinak újbóli feltalálásához, tekintélyelvű rezsimekhez és egy sor revansista ígérethez,

Hirdetés

melyeket nehezen gyógyítható frusztrációk kezdenek újra felszínre hozni két világháború és egy hidegháború után.

Nem kellene eljutnunk eddig a pontig, amikor radikalizálódnak a körülöttünk lévő opciók. Ne képzeljék az Európai Unió nacionalista vitatói és bírálói, akár jobboldaliak (Le Pen, Wilders, Petry), akár balosak (Mélenchon), hogy csak ők radikalizálódhatnak. A jelenlegi rend támogatói is megtehetik a politikai és választási megközelítések szigorodására válaszul. Nem véletlenül hallottunk a franciaországi választási kampány során a „radikális közép” oximoronról beszélni, mely éppen a francia társadalom többségének az illiberális platformokkal szembeni totális ellenállásnak és az első választási fordulóban nem kevesebb, mint 47 százalékot gyűjtő jobboldali és baloldali szélsőségesek elutasításának volt a kifejezése.

Macron második fordulós szinte hisztérikus, 70 százalékos, de egy magasabb, középtávon nem kockázatmentes távolmaradási arány melletti győzelme pontosan azok kétségbeesésének a megnyilvánulása, akik a létező gondokon túlmenően felfogják, hogy továbbra is az Európai Unió számít a kontinens történelmének legboldogabb szakaszának, tehát ez volt a franciák masszív és határozott válasza azok számos és egyre hevesebb bírálatára, akik azt szeretnék, hogy az Unió eltűnjön, és akik olcsó (és a legtöbbször érdekvezérelt) ideológiai megfontolások mentén vitatják azt, akár Párizsból, Londonból, Berlinből, Amszterdamból, Budapestről, akár Moszkvából teszik ezt.

A masszív negatív szavazatokban megtestesülő nagy bírálatokból

általában nagy remények születnek, melyek aztán – szintén – nagy kudarcokba fognak torkollni

(kivételek is lehetségesek). Mindenesetre a gyűlölet spirálja semmi jóra nem vezet. A buborékok kipukkannak és végül csak be nem tartott ígéretek és csalódások maradnak a nyomukban. Ez történt a 2008-as Bush–Obama, vagy a 2012-es Sarkozy–Hollande stafétaváltás esetében (azt a megoldást nem is említve, mellyel Băsescu az annyira arrogáns Năstase hatalomra jutását akarta 2004-ben megakadályozni, hogy Băsescu mára a saját magáról kialakított képek siralmas roncsává váljon), és tartok attól, nehogy így járjanak néhány év múlva azok, akik ma annyira lelkesednek a fehér házi Obama–Trump váltásért, vagy Macron bekerüléséért az Élysée-palotába. Nem mintha az általuk legyőzöttek jobbak lettek volna, hanem mert túl sok érzelmet vittek bele ezekbe a negatív szavazatokba. Ezért tartom károsnak a politikai vitáknak a racionális korlátokat túllépő kiélezését és főleg azok erőteljes, rendkívül szigorúan kanonizált hangvételű (újbóli) átideologizálását. Úgy tűnik, a demokráciáinkban már nincs helye a mértékletességnek.

Az Európai Unió messze nem tökéletes politikai szerveződés.

Közhelyszámba megy azt mondanunk, hogy szükség van kiigazításokra Brüsszel politikáiban és intézményeiben. De Horthy féle szereplők (és vannak még vitatott személyek, akiknek ma szobrokat állítanak és akikről utcákat neveznek el Magyarországon, de Közép-Európa más térségeiben is) dicsőítése az Európai Unió olyan ellenfele részéről, mint amilyen Orbán Viktor, akiknek a legnagyobb szerepük volt a XX. századi Európa történelmének legsötétebb évtizedeinek létrejöttében, arra kell késztetnie minket, hogy odafigyeljünk arra, milyen politikai, intellektuális és kulturális alternatívát kínálnak nekünk a magyarországi és máshol fellépő nacionalisták és eurofóbok.

Annál inkább sokatmondó, hogyan változott át Orbán Viktor a 90-es évek posztkommunista Magyarországa liberális fiataljainak nagy reménységéből Horthy mai dicsőítőjévé és a Central European University sírásójává. Ha azt is számításba vesszük, hogy Orbán moszkvai barátja néhány éve a Szovjetunió összeomlásán siránkozott, akkor kezd kialakulni annak az illiberális projektnek a teljes képe, melyet a régóta hatalmon lévő magyar kormányfő nagyjából három éve mutatott be nekünk Tusnádfürdőn.

 

Az alcímeket a szerkesztőség  adta.

Hirdetés