A politikusok azért bűnözők, mert a választóik is bűnözők

Romániában trikolórral takarják be az országos leépülést. Igazán jól fest.
Hirdetés

„Ha a politikusok bűnözők, akkor ez csak azért van így, mert a választóik bűnözők, vagy azok szeretnének lenni.” Nem tudom, hányótok fejében fordult meg ez a gondolat és nem mondtátok ki, nehogy megsértsétek azokat, akik közel állnak hozzátok, és akik bűnözőket és középszerűeket szavaztak be a parlamentbe, de az a gyanúm, hogy sokan vagytok olyanok, akik 2017 Romániájában nem vagytok felmentve e gondolat terhe alól.

Azt hiszem, itt az ideje hangosan kimondanunk és végiggondolnunk ezt az állítást.

A tüntetések utáni Románia

„A politikusok csak azért középszerűek, mert a választóik is középszerűek. Ha pedig a politikusok bűnözők, akkor ez csak azért van így, mert a választóik bűnözők, vagy azok szeretnének lenni.” Ez a kijelentés nem tőlem származik, hanem a Viva la libertà című olasz film egyik szereplőjétől. De bár nem én vagyok a szerzője, elismerem, hogy pontosan úgy gondolom, mint Toni Servillo tette Roberto Ando filmjében. Nem tudom, hányótok fejében fordult meg ez a gondolat és nem mondtátok ki, nehogy megsértsétek azokat, akik közel állnak hozzátok, és akik bűnözőket és középszerűeket szavaztak be a parlamentbe, de az a gyanúm, hogy sokan vagytok olyanok, akik 2017 Romániájában nem vagytok felmentve e gondolat terhe alól.

Elég egyszerű okból hozakodom most ezzel elő, bár az idézet 2013-ból való. A februári tüntetések óta húsvétkor látogattam el először újra Romániába és egyben ez volt az első látogatásom a szülőföldemen a PSD–ALDE (Szociáldemokrata Párt – Liberálisok és Demokraták Szövetsége – a szerk.) hatalomra jutása óta.

Nehéz leírnom azt az érzést, amit akkor éltem át, amikor újra találkoztam ezekkel a nagyon régóta ismert emberekkel. Az volt a meggyőződésem, hogy nagy részük lelkes, sőt, dühös, és mindenképpen a körülöttük történő dolgokra sokkal érzékenyebb lesz. Nem így történt. Sokakat közülük most mintha jobban magába szippantana az, amit én jellemzően román letargiának neveznék: belemerülnek abba az álomba, amit sokszor ismételgetett dalunkban (a román himnuszról van szó – a szerk.) állítólag az idegenek kívánnak nekünk, és csak álmukban maradnak érzékenyek a körülöttük rossz irányba történő változásokra.

Az új jólét: a gödrös utak és a trikolór

Holott a rossz irányú változások lépten-nyomon tapasztalhatók, láthatók, figyelmen kívül hagyhatatlanok. Itt pedig csak két példát fogok említeni, melyek azt bizonyítják, hogy a PSD politikája kezd beérni. Természetesen a párt és az általa és cinkosai által birtokolt hatalom javára és a félig lebénultnak tűnő állapotban lévő nép rovására. Arról a népről beszélek, mely közel áll ahhoz, hogy saját maga amputálja tagjai egy részét.

Az én szemszögemből nézve az ország állapota – mintha a hatalom által bevetett összes trükk ellenére – még láthatóbban romlik. Valószínűleg a vezetőség által létrehozott és felerősített kontraszt miatt is, ami a politikusok által az Antenán, vagy az RTV-n (România TV – a szerk.) vakon ismételgetett „prosperáló” Románia és a valóság között fennáll. A hatalom módszerei egyszerűnek tűnnek: mindenféle, már jól ismert manőverekkel végrehajtott manipulálás, mint amilyenek a bér- és nyugdíjemelések, annak ígéretével, hogy „a románok a saját zsebükön érzik majd” annak a gazdasági csodának a hatásait, mellyé a PSD politikája rekordidő alatt változtatta Romániát, az általános javulás sugalmazása, az állítólag alig három hónap alatt létrehozott több tízezer munkahely és így tovább.

Ezekhez egy vulgáris kozmetikázási folyamat társul. Kezdve a bukaresti utcákon megjelent giccses húsvéti díszítéssel, valamint a közismert homlokzatmázolásokkal, nem törődve azzal, hogy az épületek műemléknek számítanak-e, vagy sem, ami eléggé általános eljárás. Vidéken, helyi szinten egy-egy kórház vagy óvoda felújításának tervéről beszélnek, melyek kizárólag a kozmetikázási készletben szerepelnek, amíg a valóságban nem jelennek meg. Vagy amíg sokkal banálisabb dolgokat nem hoznak helyre. Olyasmiket, mint például az utak állapota!

A trikolór a nemzet sminkje a Dragnea-korszakban

És mindezek ráadásaként mindenütt, ahol a helyi közigazgatás holmi tősgyökeres románok kezére került, egy vagy több trikolórt tűznek ki különböző helyekre, akár indokolt a jelenlétük, akár nem. Ezek bejönnek azoknál, akiknek a fejét a hatalom különféle csatornákon terjesztett nacionalista üzenetekkel beszélte tele. Megfigyelésem szerint a trikolórt szinte mindenhol keresztény-ortodox üzenettel is kiegészítik. Pontosabban a helyi közigazgatás képviselői, a polgármesterek, az alpolgármesterek, a tanácsosok ismert és fontos egyházi vezetőkkel mutatkoznak és fényképeztetik magukat. A háttérben pedig mindig ott lobog a trikolór.

Szintén azért, hogy a román ne tapogassa a zsebét.

Könnyű kitalálni, mekkora képmutatás rejtőzik e gesztusok mögött. Azt viszont nehéz megérteni, miért hatékonyak a lakosság ekkora részénél. Ez a felesleges nacionalizmus senkit sem lakat jól, mint ahogy nem teszi ezt a parókiáit körbeutazó metropolita sem, amikor a helyi választottakkal fotózkodik.

Úgy tűnik, a román túlságosan ostoba annak felismeréséhez, hogy melyik országban él

Ebben a nevetséges díszletben pedig a lakosságot egyre inkább elhülyítik. Az embereknek azt sugallják, hogy túlságosan ostobák annak felismeréséhez, melyik országban élnek, ha nem veri ki a szemüket egy összevissza kiaggatott román trikolór, akár egy ortodox templom bejárata, vagy egy romos állapotából és a feledésből az Európai Közösség pénzén kiemelt kastély tornya fölött. Vagy máris fennáll annak a veszélye, hogy a hívő ne tudná, hogy Romániában van az a templom, melyben éppen imádkozik, hogy a kastély, mely mellett éppen elhalad, a román állam gondozásában áll, Románia területén? Ez utóbbi esetben annál is inkább perverz a helyi adminisztrációk viselkedése, mert Románia zászlóját olyan épületekre aggatják ki, melyeket – a legtöbb esetben – az EU-tól érkező pénzekből újítottak fel.

Kísérlet

De mi rejtőzik a divaton túl abban, hogy trikolórt függesztenek ki az útkereszteződésekben, oszlopokra, épületekre, vagy máshova? Tényleg elképzelhető lenne, hogy a román megfeledkezik arról, melyik országban él, ha nem lóg egy trikolór a szeme előtt? Vagy – Erdély esetében – csak egy nemzeti kisebbségeknek címzett harcias gesztus? Vagyis, bármilyen logikától eltekintve, meg akarják mutatni az itthon maradt magyaroknak és már csak néhány szásznak, hogy ez itt Románia, nem pedig Magyarország vagy Németország, ők pedig nem azok, amiknek hiszik magukat: Románia egyenlő jogú állampolgárai?

Hirdetés

Őszintén, ha egy evangélikus templom lelkésze vagy egy katolikus templom papja lennék, akkor – csak kísérletképpen – kitűzném a trikolórt a kezelésemben álló épületek bejáratára. Csak azért, hogy lássam azok reakcióját, akik azt sugallják, hogy az ortodoxia Romániáé és csakis Romániáé, hogy az európai pénzből restaurált vár vagy kastély Romániáé és senki másé, még akkor is, ha azt hajdanán szászok vagy magyar nemesek építtették. Talán ezáltal a neo-nacionalizmusnak ezek a gőgösei is ráébrednének, mennyire abszurdak és feleslegesek a gesztusaik. A lakosság pedig rájönne, ha az összevissza kiaggatott trikolórok mögött továbbra is a valóság nagy és aljas kozmetikázása, sőt egy valóságot semmibe vevő bohózat rejlik.

Ha tényleg tudni akarod, hogy hol élsz…

Mert a román valóság másfelé érezhető és látható. És az, aki feltétlenül meg akarja érezni, hogy biztos legyen abban, hogy nem találta magát hirtelen Magyarországon, Németországban, Franciaországban vagy Belgiumban, tegye próbára gépkocsija tengelyét az országutak aszfaltján, keresse fel az erdőt, melyet nem olyan rég még a láthatáron látott, utaltassa be magát egy-két napra valamelyik román kórházba, álljon le veszekedni valamelyik terepjárós gépkocsivezetővel, aki éppen bevágott eléje az úton. Akkor azonnal tudni fogja, hogy csakis Romániában lehet. Abban az örök Romániában, mely a sokak természetében még jelenlévő primitív korszak és középkor közötti átmenetben leledzik. Iliescu, Năstase, Tăriceanu, Dragnea és újabban Băsescu Romániájában.

A 90-es években szokva voltunk a gödrös utakhoz, sőt, sokan készek voltunk elfogadni egy kommunista hierarchia rendjének vázára épült társadalmat, sőt még egy-egy polgármester, például a kolozsvári Funar pszeudo-nacionalista zagyvaságait is, aki piros-sárga-kékre mázolta a várost. Sőt, az ortodox keresztény húsvétkor a trikolór színeire festette a tojásait, bibliai utalásokkal ruházva fel azokat. Akkoriban mindent adottságként, az ébredés felé vezető igazi átmenet részeként fogadtunk el. Akkoriban mindenki másnak álmodta magát, mint ami valójában volt, ami az emberek életét és gondolkodását uraló általános zűrzavarra való tekintettel némiképp érthető is volt. Így hát tolvajokat szavaztak meg, mert a diktatúrában elsajátított lopás és ravaszkodás tűnt megoldásnak a személyes válságokra.

Aztán eltűntek a gödrök, de az erdők is, és megjelentek az újgazdagok…

Az utóbbi évtizedben az országutakról eltűntek a gödrök, mint ahogy a legtöbb város és falu központjából is. Ugyanígy megritkultak az oszlopokra, közönséges, vagy esetleg valamilyen történelmi jelentőségű épületekre kiaggatott trikolór zászlók is, bár a templomok bejáratánál még nem jöttek divatba. Azonban az országúti gödrök és a trikolórok eltűnésével egyenes arányban tűntek el az erdők is. Egyesek pedig alaposan meggazdagodtak ezen, megszületett az újgazdagok és újgazdagocskák serege, akikkel ma lépten-nyomon találkozni lehet.

Most, 2017 áprilisában, egy fagyban és hóban gazdag tél után, a délkelet-erdélyi utak úgy mutogatják odvaikat, mint egy szerényen élő román, aki a 90-es évek elején hozta helyre a fogsorát és most látszani kezdenek az elavult tömések. A módos beültetéseket és porcelánt használt, akinek pedig csak jóérzése van, az helyrehozza úgy, ahogy tudja, vagy legalább megpróbálja palástolni. A többiek pedig böhömnagy, sötétített ablakú gépkocsik, vagy legalábbis a saját grandomániájuk füstfelhője, a legegyszerűbb esetben pedig a kapuba, vagy bárhova máshova kiaggatott trikolór mögé rejtik rozsdásodó fogsorukat. Legalábbis ez utóbbiakat, a gépkocsijukban ücsörgő beképzelteket nem fogja érdekelni az utak állapota, sem a romániai erdők, vagy a városok és falvak műemlékeinek sorsa. Annak alapján pedig, amit az általam felkeresett helyek többségében láttam, úgy tűnik, ezek szinte senkit sem érdekelnek. Tehát nem létezik az a feltételezett román, aki végleg érzékennyé vált a körülötte zajló szerencsétlenségekre, legalábbis nem általános jelenségként. Csak a „gyakorlatban”, „alkalmi felháborodottként” létezik.

Lényegéből fakadóan tolvaj a román?

A román lényegében ugyanaz az ember maradt, aki szlalomozva közlekedik az úton, magában káromkodik a gyermekkori erdőinek letarolását látva, aki végül is mindent lát és hallgat. Sőt, talán még reménykedik is, hogy mások lopkodása nyomán neki is leesik valami. Következésképpen igyekszik alkut kötni a saját választottjával, akivel igyekszik azonosulni.

Szintén 2017 áprilisában tapasztaltam, hogy – legalábbis falun – ha bírálni merészeled az ehhez a helyzethez vezető politikákat, akkor éppen azoktól a beképzeltektől kapod meg a magadét, akik csak azért szállnak ki a kocsijukból, hogy bemenjenek egy imádságra a templomba. Akiknek pont azért megy jól a jó soruk, mert kihasználják a korrupt hatóságok gondatlanságát. Akiknek a trikolór a kedvenc kiegészítőjük, hogy igazi hazafinak képzelhessék magukat. És akik téged, az őket bírálót, közösségük tagjának nem tekintett személyt semmibe vesznek, sőt még a fejed is beverik.

De mi a helyzet a többiekkel, akik tényleg bírálják az erdők kiirtását, nem lévén haszonélvezői ennek a mészárlásnak, a kormány lépéseinek, és nem csak azért cselekszik ezt, mert az ellenzékkel szimpatizálnak? Ők, akik két hónappal ezelőtt, amikor a felháborodás vidékre is eljutott, készek voltak utcára vonulni a lopás és a korrupció ellen, miért fogadják el a falvaikban és városaikban a gödrös utak, az erdők nélküli útszegélyek, az európai pénzekből restaurált épületekre fittyet hányásból kiaggatott trikolórok nyomorúságát?

Ezek vajon tényleg mind csak alkalmi hőbörgők? Mind csak amiatt háborodtak fel, mert irigykednek és dühösek, hogy nem húzhatnak ők is hasznot az új kormány pofátlan törvényeiből? Vagyis valójában ők szeretnének bűnözők lenni, de nem sikerül és ezért beleköpnek azoknak a levesébe, akik már befutottak ezen a téren? Tényleg ennyire egyszerű lenne, ahogy azt Enrico Oliveri mondja, aki a Viva la libertà-ban az olaszországi parlamenti választáson egy balközép-jelölt szerepét játssza el: aki bűnözőket szavaz meg, az maga is bűnöző, vagy azzá szeretne válni?

Ébredj fel, román, az álmodból…

Kik ringatják a románokat a halálnak abba a már híressé vált álmába? Az „ellenségek”, mondja a himnusszá vált ének. De kik az ellenségek? Én mindig a kanapén szoktam elaludni, tévézés közben. Ha pedig hirtelen megébredek a tévéből érkező valamilyen éles hangra, kezem, lábam, nyakam el van zsibbadva. Időre van szükségem, hogy helyrejöjjek, hogy felállhassak. Eközben meg a tévét szidom, mely újra rávett, hogy egy kínszenvedést okozó álomra fecséreljem az időmet. Aztán az ágyamban elaludva olyan politikusról álmodom, aki elmagyarázza nekem az életet, a mások által elkövetett hibákat és a rám leselkedő veszélyeket.

Kik a románok ellenségei? Szép álmokat! Talán jobbaknak álmodjátok majd magatokat, mint azok a politikusok, akiket ti szavaztatok meg.

Hirdetés