Ma is megismétlődhetne 1918. március 27-e?

Vagyis: egyesülhet ismét a Moldovai Köztársaság Romániával? Dan Dungaciu elemzése.
Hirdetés

A retrospektív szemlélet nem elavult és még csak nem is nosztalgiázó. Ez csak egy tükör, mellyel a kortársaidat szembesíted, és melyben jobban láthatják magukat és megfelelőbb módon képesek felmérni sikereiket vagy azok hiányát. A múlt a jelen felelősségérzetét felkeltő térré válik, az asztrális pillanatok illusztris figurái pedig erkölcsi újítókká.

Ezért szoktuk felidézni 1918. március 27-ét és december 1-ét. E történelmi események elhallgatása semmiképpen sem az irrelevanciájukat jelzi, mint inkább a jelenlegi – politikai, vagy másmilyen – elitek kisszerűségét. A Prut mindkét oldalán.

Ez az itt következő szövegnek a légköre és a téma megközelítésének a módja. A 99 évvel ezelőtti asztrális eseménnyel a háttérben beszélünk majd a mai Romániáról és a Moldovai Köztársaságról. Politikai, identitási és gazdasági szempontból tárgyaljuk majd a Pruton túli fejleményeket. Az ítélet egy súlyos – nemcsak gazdasági vagy (geo)politikai – társadalmi válság.

Végül bemutatjuk majd a két állam közötti kapcsolatot és azt, hogy mire számíthatunk a következőkben. Ez a szöveg semmiképpen sem egy Egyesülés melletti propaganda. Csak egy realista vitaanyag arról, ami most Moldova Köztársaságban történik és arról, hogy milyen esélyük van a Moldovai Köztársaság polgárainak arra, hogy a mostani helyzetükhöz viszonyított relatív jólétben élhessenek.

Ha semmi sem történik a következő években, a Moldovai Köztársaság határtérség, egy „no man’s land”, stratégiai jövő nélküli, elnéptelenedett, a legaktívabb, leginnovatívabb és legtehetségesebb lakossága által elhagyott területté válik. A 90-es évek végi menekülési tendenciák felerősödnek majd és különösen a középosztályra fognak kiterjedni, amennyi még maradt belőle a Prut bal partján. Ezt a tényt egyetlen „gondviselésszerű vezér” sem lesz képes megváltoztatni.

Mi történik ott? Két egymással ellentétes narratíva

A Moldovai Köztársaság politikailag Kelet és Nyugat között őrlődik. Ez ma már közhely. Jó lenne, ha ez lenne a Szovjetunió hamujából született fiatal köztársaság egyetlen őrlődése. Sajnos, ez nem így van. Ma példátlan helyzetben vagyunk, amikor a Nyugat mellett szinte perverz, néha érthetetlen módon állnak ki. Ebből következik aztán a Moldovai Köztársaság (MoK) „európaiasításáról” szóló kétfajta diskurzus, melyek mindegyikében van némi igazság, de kibékíthetetlenek és szemben is állnak egymással.

Az első diskurzust azok használják, akik a jelenlegi chişinău-i kormányzatot dicsérik és támogatják. Derűlátóan azt hangsúlyozzák, hogy az utóbbi évben sikerült stabilizálni a köztársaságot és elkerülték egy jelentős válság kialakulását. A gazdasági visszaesés és példátlan imázsvesztés (az ellopott milliárd, a kormányfő letartóztatása, utcai tüntetések és így tovább) évei után a Demokrata Párt (PD) és vezetője körül létrejött parlamenti és kormányzati többség állítólag képes volt stabilizálni a köztársaságot, újraindítani a párbeszédet az európai képviselőkkel, teljesíteni a minimális politikai feltételeket és finanszírozhatóvá tenni az országot. Ezen álláspont hangoztatói azt mondják, hogy a MoK tartja az európai irányt, tehát a PD vezetőjének esetleges belpolitikai aljasságai és imázsválsága elhanyagolható a jelentős geopolitikai haszonhoz képest.

A MoK nemcsak kitart a nyugati vektor mellett, de harcba is száll Igor Dodonnal, akit állítólag sakkban tart, sőt, nyíltan szembeszáll az Orosz Föderációval. Lelkesen hivatkoznak régi orosz pénzmosási hálózatok („orosz Landromat”) szétverésére, a Moszkvával folytatott diplomáciai vitákra (tiltakozó jegyzékek és így tovább).

A hivatalos Chişinău – az államfő kivételével – teszi a dolgát, harcol a korrupció, a pénzmosás ellen, kitart az európai vektor mellett és megteszi azt, amit meg kell tennie az ellenséges sajtó és bizonyos hibás és túlzó percepciók ellenére. Az ezek alapján levont következtetés: Romániának egyfajta „bussines as usual” formájában folytatnia kell együttműködését a MoK-kal és segítenie kell a vitéz köztársaságot, mely reformokat hajt végre és megküzd a keleti kolosszussal.

A másik diskurzus szerint éppen ellenkezőleg, a MoK-ban példátlan válság zajlik. A köztársaság egy „foglyul ejtett állam” és ott semmi sem történik Vlad Plahotniuc akarata ellenére. Ennek az álláspontnak a hívei az ellopott milliárdról, endémiás korrupcióról, a moldovai politika kartellesedéséről beszélnek és ezért egyetlen személy, nevezetesen a PD vezetője a bűnös. Ilyen rezsimmel elképzelhetetlen a MoK európai integrációja.

Az európaiak – részben kedvező – jelzéseit pedig figyelmen kívül hagyják, vagy kisebbítik, a kártékony demokratapárti vezető javára űzött politikai-pénzügyi játéknak tartják, ahogy az az orosz pénzek MoK-ban zajlott pénzmosási mechanizmusának legutóbbi leleplezésével történt. Ezen álláspont hívei számára a jelenlegi helyzetből semmi jó sem származhat, a „Plahotniuc-rezsimet” támogatók pedig – javíthatatlan – bűnösök. Sőt, még az EU-t is, Romániát beleértve, mely állítólag a „demokrácia” és az átláthatóság rovására támogatja a MoK „stabilitását”, azzal vádolják, hogy bűnösen hallgat, vagy gesztusokat tesz a jelenlegi chişinău-i rezsimnek.

E két diskurzus hívei semmilyen párbeszédet sem folytatnak egymással és teljesen süketek a másik fél érveire. Az első diskurzus a politikai többség és a hatalommal – közvetlenül vagy közvetve – kapcsolatban állók apanázsa. A második nemcsak az elsősorban a Maia Sandu volt elnökjelölt által képviselt politikai ellenzék, hanem a chişinău-i értelmiségiek és véleményvezérek többségének diskurzusa is. Ehhez csatlakozik még – kétértelműen és konjunkturálisan – Igor Dodon és a keletpárti támogatói is, de itt nem térünk ki rá, mert nincs semmi köze a MoK „európaiasításához”.

Valójában senki sem mond igazat

A dolgok valójában, mint mindig ebben a térségben, sokkal bonyolultabbak. A MoK a szürke árnyalatainak terepe, ahol az angyalok sem tiszta fehérek és az ördögök sem tiszta feketék (hogy egy már használatban lévő kifejezést parafrazáljunk). Az első diskurzus túlzó és fenntarthatatlan, amikor a MoK „európai integrációjáról” vagy európai távlatáról beszél.

Erről semmi esetre sincs szó – az európai hivatalosságok egy része egyetlen dolgot értékel a kis köztársaság esetében: nem került olyan válságba, mellyel újabb gondot okozott volna az EU-nak. Brüsszel, mivel nem érdekelt a keleti irányú terjeszkedésben, nem feltétlenül foglalkozik azzal, hogy ki ás miként valósítja meg ott a stabilitást. A stabilitás a vezényszó, az átláthatóság hiánya, a foglyul ejtett állam kisebb jelentőségű témák.

Másodsorban a köztársaság sokat dicsért stabilizálása valójában a túlélési szinten tartását jelenti, amit a MoK-ot finanszírozhatóvá tévő román pénzek biztosítottak, majd ezt követően európai pénzek is érkeztek. Harmadsorban az Orosz Föderációval zajló harc legalábbis kétkulacsos. Elég azt felidézni, hogy Igor Dodon, aki Putyinnal szerepelt a kampányfotóján, és a PD – hallgatólagosan, de aktívan – támogatta az elnökválasztáson (mert Maia Sandu győzelme előrehozott választáshoz vezethetett volna).

Egyelőre nem világos, hova vezet majd ez a harc az Orosz Föderációval és valójában ott milyen frakciókkal zajlik a konfrontáció (ne feledjük, hogy 2009. április 7-én Vlad Plahotniuc Vladimir Voroninnal evezett egy csónakban, Veaceslav Platon pedig, aki a bankjai révén az „orosz Landromat” egyik főszereplője volt, képviselőként 2009-ben NEM szavazta meg Vladimir Voronint elnöknek és így hozzájárult ahhoz az előrehozott választáshoz, amely hatalomra juttatta a Szövetség az Európai Integrációért alakulatot!).

Aztán, a köztársaságot állítólag ellenőrzése alatt tartó úgynevezett „Plahotniuc-rezsim” agyaglábú óriás: amennyiben 2018-ban elveszti a választást és nem tud többséget kialakítani, a PD hirtelen összeesik majd, a vezér sorsa pedig, az általa most építgetett belső és külső szövetségek ellenére, egyáltalán nem egyértelmű.

Errefelé, ha elveszíted a hatalmat, akkor mindent elveszítesz (lásd Vlad Filat esetét, akinek összehasonlíthatatlanabbul szilárdabb nemzetközi kapcsolatai voltak). Ebből fakad az a szinte kétségbeesett próbálkozás, hogy alkuval, vagyis az egyéni körzetes választás moldovai bevezetésével kényszerítsék ki a többség győzelmét. A PD meg fogja ezt csinálni, akár megkapja ehhez a PL (Liberális Párt – a szerk.) (kormányzati szövetségese) támogatását, akár nem, mert ez az egyetlen elméleti lehetőség arra, hogy a PD 2018 után is kormányon maradhasson. A túlélésről van szó. De a MoK-ban semmilyen garancia sincs arra, hogy a holnap a mai tervek szerint alakul.

Ami a második narratíva érveit illeti, a dolgoknak itt sincs távlatuk vagy jövőjük. Az ellenzék narratívája túlságosan személyhez kötődő, ezért gyenge és nincs benne stratégiai tartalom. Ez a diskurzus – politikai vagy civil kommunikátorain keresztül – a MoK minden hibájáért kizárólag a PD-t és a vezetőjét okolja. Ez, persze, túlzás.

Az európai integráció elpuskázása és a MoK imázsválsága nem varrható szigorúan csak a PD-vezető nyakába, hiszen jelenléte a színpadon a MoK mélységesen elhibázott kezelésének a következménye is, nemcsak az oka. A kétszínűségek, a korrupció, a nyugatiak elárulása, az európai távlat hiánya nem a kormányzati többség PD általi átvételével kezdődött.

Az a hiedelem pedig, hogy ezek mintegy varázsütésre eltűnhetnének, ha a vezetőjét kiszorítanák a színpadról, inkább egy kvázi vallásos hit kifejeződése, mint egy tisztességes politikai számításé.

Az Európa-párti ellenzék hibázott az elnökválasztási kampányban, a Vlad Plahotniuc-kal kapcsolatos személyes mániája pedig kifogott rajta. A diskurzusból teljesen eltűnt a geopolitika, az Orosz Föderáció és Románia, mindent túlzott módon egyetlen szereplőre szűkítettek. Az elnökválasztást elvesztették és nem mutatják jelét, hogy bármit is tanultak volna ebből. Az igazság az, hogy Maia Sandu nem lett volna képes az EU felé vezetni a MoK-ot, még akkor sem, ha elnyeri a köztársasági elnöki címet és nehezen hihető, hogy az EU–MoK politikai kapcsolatban többet el lehetett volna érni, mint amennyire a jelenlegi kormányzat képes volt.

De a „Maia Sandu” jelenségnek más szerepe volt. Szerepe és funkciója nem azzal kapcsolatos, amit konkrétan meg tudott volna tenni – nem túl sokat –, hanem azzal, hogy olyan zászló lehetett volna, ami mögé felsorakozva érdemes harcolni és melyet érdemes lobogtatni. Azok számára, akik nem Románia zászlójáért harcolnak, és nem azt lobogtatják Chişinăuban, Maia Sandu volt az egyetlen alternatíva a helyi hazafiság ideáljának megmentéséhez.

Az Európa-párti moldovaiságról van szó – a csúcson Vlad Filat és számos híve által illusztrált nemcsak politikai, hanem identitási célkitűzésről. Akik, akár politikusokról, akár közélettel foglalkozó értelmiségiekről van szó, Maia Sandut karolták fel az egyetlen olyan fogódzóként, mellyel még megindokolhatták harcukat. Valójában ebben rejlik a lényeg. Vlad Plahotniuc nemcsak politikai, hanem „politikai-identitási” ellenfél.

A moldovaiság válsága, avagy miért utálják Vlad Plahotniucot a moldovaiak

A vita sokkal mélyebb egy egyszerű politikai vitánál. Bármennyire is bizarrnak hangzik, a köztársaság válsága ma „identitási”, de nemcsak a régi (továbbra is jelenlévő) románizmus versus moldovaiság értelemben, hanem még a moldovaista táboron belüli mélyreható válság szintjén is. Ennek megértéséhez bizonyos dolgok megmagyarázására van szükség.

A Voronin-rezsim (2001–2009) volt a MoK legrománellenesebb időszaka. A retorikán túlmenően törvényeket fogadtak el, egyértelmű politikai gesztusok történtek, a románellenesség egy adott pillanatban hivatalos politikává vált. Az állami románellenesség fokozatos erősödéséről volt szó, ennek – kevés kivételtől eltekintve – 2005 utáni nyilvános megjelenésével.

E látható és megtévesztő vékony mázréteg, a MoK elszigetelt társadalmára helyezett kommunista váz alatt egy másik jelenség is erjedt: egy olyan moldovaista hazafiság közvetlen vagy közvetett megerősödése, mely különböző, néha egymásnak ellentmondó módokon nyilvánult meg. Voronin a lépéseivel erőteljesen bátorította a közintézményekben a moldovai hazafiságot, a közélet szintjén pedig még a román nyelv romlása is azonnal érezhetővé vált – amit egy megőrzésre és vállalásra érdemes „helyi sajátosság” formájában bátorítottak.

De ennek van egy hátrányos oldala: a moldovaista hazafiság farvizén a közélet – szintén moldovaista – elitjei számára Vladimir Voronin nem volt vállalható, hiszen az ő szemszögükből nézve lealacsonyító lenne, ha egy ilyen alak képviselné ezt az áramlatot. Egyszerűen használhatatlan volt, különösen külpolitikai téren. Hogyan lehettél „büszke az országodra”, miközben egy Voronin féle kommunista elnök vezeti, és itt van a világ egyetlen olyan Kommunista Pártja, mely demokratikus választással került hatalomra?! Voronin moldovaista volt, de ellenfeleinek nagy része is.

Természetesen, nem szovjet/kommunista moldovaisták, hanem európai moldovaisták. Ebből következett a kommunista vezető szinte egyhangú elutasítottsága, legalábbis a képzett réteg és a közéletben szerepet vállaló értelmiség szintjén, de ez az elutasítás egyáltalán nem volt egyszínű. A mögötte álló megfontolások különbözőek voltak.

A Voronint bíráló legerősebb áramlat nem a románizmus volt – ahogy azt tévesen állították –, hanem az Európa-párti moldovaiság, melynek Vlad Filat politikus volt a legjobb példája. Ebből következik az a gyorsaság is, mellyel 2009 júliusa után megszerezte a MoK politikai és közélete feletti uralmat.

Valójában Vlad Filat pontosan megfelelt annak a hazafias, moldovaista elvárásnak, melyet a kommunizmus idején Voronin (is) bátorított. Április 7-e után, ha nem létezett volna Vlad Filat, akkor ki kellett volna találni. A fiatalok 2009. április 7-i lázadása után az Európa-pártiak hatalomra kerülése, Vlad Filattal az élen (és nem a koalícióban kisebbségben lévő románpártiaké), a szalonképes, Európa-párti, tiszteletre méltó moldovaiság csúcspontja volt.

Ebből következik az a gyorsaság, mellyel mentségeket találtak a vezetőnek, Vlad Filatnak, az a sietség, mellyel szemet hunytak különben megbocsájthatatlan gesztusok felett, különösen a közéletben jelenlévő értelmiségiek soraiban. Ő volt az ember, aki tiszteletreméltóságot biztosított, ő volt az, akiben megtestesíthető volt egy amúgy nehezen kifejezhető hazafias érzés. „Moldovainak” lenni először lett tiszteletre méltó dolog, nemcsak önmagukkal, hanem „Európával” kapcsolatosan is.

E tekintetben Vlad Filat bukása igazi identitárius dráma volt. Az európaias moldovaiság a legmagasabb szinten szenvedett el lefejezést, politikai hitelessége pedig összeomlott.

E szemszögből nézve kell értelmezni Maia Sandu és környezete (a „polgári nemzet” hívei) moldovaista hazafiságát is, akik ugyanezt az identitárius kártyát játszották ki. Ebből következett bármilyen Romániára történő utalás tüntető és nevetséges kerülése az elnökválasztási kampány során. Mindent a korrupcióellenesség uralt, ami valójában tökéletes mentség volt a geopolitikai és identitárius kérdések elkerülésére.

Az Igor Dodon és Maia Sandu közötti csata valójában egy Vladimir Voronin és Vlad Filat között elnöki szinten soha be nem következett lehetséges csata lejátszása volt. Mindketten moldovaisták, de eltérő módon: az egyik keletpártiként, a másik nyugatpártiként.

Hirdetés

És ezzel elérkezünk Vlad Plahotniuchoz. A Vlad Filattal folytatott (politikai) csatában aratott győzelme egy olyan helyzethez való visszatérést jelentett, melyben az európai, nyugatpárti moldovaiságnak már nincs képviselője. Ezt az érzést masszívan felkorbácsolta Maia Sandunak a PD hallgatólagos és explicit támogatásával történt legyőzése az elnökválasztáson. Ennek fényében kell értelmezni a moldovai elitek Vlad Plahotniuc-kal szembeni elfojthatatlan gyűlöletét is.

Nincs ebben semmi személyes: ez sokkal több ennél! A hiteiket és eszméjüket, harcuk értelmét semmisítette meg. A PD vezetője, a kerülendő, utált és lenézett, esetleg rettegett, de sohasem szeretett alak, a mélyből hirtelen a felszínre tört krokodil, a Vladimir Voronin ügyletei mögött álló, ugyanakkor iszonyatosan hatékony fickó megfosztotta a moldovaiakat attól a lehetőségtől, hogy… moldovaiak legyenek. Legalábbis a városi moldovaiakat, a véleményvezéreket, vagy Vlad Filat volt támogatóit.

Bár gyakorlatilag ugyanazt csinálja, amit Vlad Filat, Vlad Plahotniucnak semmi esélye sincs hitelessé és nyilvánosan vállalhatóvá válni. A PD vezetője e tekintetben a moldovaiság legnagyobb ellensége. Vlad Plahotniuc a Voronin-korszakba vezette vissza a moldovaiakat, amikor a moldovaiságnak már nincs miben hatékonyan és tiszteletreméltóan megtestesülni. Ezért nem tudják majd neki sohasem elfelejteni és megbocsájtani.

Akármit fog tenni, akárkivel találkozik majd Brüsszelben, akármiként fog cselekedni, vagy akármennyit fog fizetni, a PD vezetőjét sohasem fogják teljesen elfogadni. Azok számára, akik nem akarnak románok lenni és akik már nem lehetnek európaias moldovaiak, mert Vlad Plahotniuc elfoglalta a terepet, az identitárius tépelődés iszonyatos…

Így néz ki ma az identitárius világ a MoK-ban, melyen olyan politikai világ épül, melynek nincs távlata és melyben nincs esélye a megbékélésnek még a bevallottan Európa-pártiak között sem. Az identitási válság és jövőtervi válság figyelembe vételével kell értelmezni a kétoldalú kapcsolat jelenlegi gazdasági tényeit is.

Románia és Moldova Köztársaság: testvérek és mégsem

A két román állam földrajzilag és demográfiailag 6 az 1-hez módon viszonyul egymáshoz: Románia nagyjából hatszor nagyobb területű, mint a Moldovai Köztársaság (hétszer nagyobb, mint a Prut és Dnyeszter közötti terület), Románia hivatalos lakosságszáma pedig hatszor nagyobb, mint Moldova Köztársaság lakossága (a Románia lakossága és a Prut és Dnyeszter közötti terület effektív lakossága közötti arány valószínűleg 7 az 1-hez).

A Moldovai Köztársaságnak 2016-ban 134 milliárd moldovai lej (6,8 milliárd USA-dollár) volt a nominális GDP-je; összehasonlítható számokban (PPP-módszer), a Moldovai Köztársaság gazdasága a 41. helyen van Európában (46-ból) és a 144. helyen a világon 18 milliárd USA-dollárral és ugyanezen módszer alapján 5000 USA-dollár egy főre eső GDP-vel.

Ugyanebben az évben Románia nominális GDP-je 680 milliárd RON (170 milliárd USA-dollár) volt; összehasonlítható számokkal, Románia a 13. gazdaság a kontinensen és a 42. világszinten, 441 milliárd USA-dollárral és több mint 22.000 USA-dollár egy főre eső GDP-vel, vagyis 4,3-szor nagyobb, mint a Moldovai Köztársaság hasonló mutatója. Vagyis Románia gazdasági teljesítménye tavaly 4,3-szor volt nagyobb, mint amit a Moldovai Köztársaság elért (ami 8 százalékkal több, mint 2014-ben, amikor a FUMN – Fekete-tenger Egyetemi Alapítvány – az első összehasonlító tanulmányt készítette!).

A számuk önmagukban, bár szokatlanul nagy különbséget mutatnak két azonos etnikai alapú és ugyanolyan politikai rendszerű (liberális demokrácia) állam között, nem árulják el a teljes valóságot; ha azonban hozzáteszünk még két információt, a statisztikai kontextus radikálisan megváltozik és riasztóvá válik. Az első kiegészítő információ a két ország egy főre eső GDP-jének időbeni változása (1990-től kiindulva):

Ez a grafikon növekvő különbséget mutat a Prut két partjának gazdasági teljesítménye között, ami 1994-től kezdődően fokozatosan erősödik, önálló intézménnyé válva; ez a különbség még tavaly is nőtt, a gazdasági növekedés közötti eltérés miatt (Moldova Köztársaságban 2016-ban 4,1 százalékos volt a gazdasági növekedés, míg Romániában 4,8 százalékos!).

A második kiegészítő információ a két állam GDP-jének a struktúrájára, vagyis az egyes ágazatoknak a hozzáadott értéki „termeléshez” való hozzájárulására vonatkozik: míg a Moldovai Köztársaságban a mezőgazdaságnak 12,2 százalékos aránya van a GDP-ben, Romániában csak 4,5 százalékos (az EU-s átlag 3 százalék alatti); míg a Moldovai Köztársaságban az ipar aránya a GDP-ben csak 12 százalékos, Romániában több mint 25 százalékos (az EU-átlag 24 százalék); végül míg a Moldovai Köztársaságban a banki és biztosítási szektor GDP-n belüli aránya 2 százalék, Romániában 4,4 százalék.

E mutatók párhuzamos vizsgálatával megfigyelhetjük, hogy a Moldovai Köztársaság GDP-jének struktúrája fejletlenségre vall, hiszen a mezőgazdaság a világon sehol sem termel jelentős hozzáadott értéket, a mezőgazdasági országok pedig nem igazán prosperálnak…

Sőt, a „fejlődési különbség” növekedési tendenciáját és a két gazdaság „makro” teljesítményei is ábrázolják: a Moldovai Köztársaság kereskedelmi hiánya több mint 2 milliárd USA-dollár (a nominális GDP 30 százaléka), Romániáé pedig 11 milliárd USA-dollár (a nominális GDP 6,5 százaléka), a Moldovai Köztársaság gazdasági összetettségi mutatója 0,5 alatti, míg Romániáé 0,8. Más szavakkal, a két állam gazdaságainak struktúrája azt mutatja, amit a két GDP/fő mutató alakulásának grafikonja is ábrázol: a különbség növekedésre „programozott”, a fejlődési különbség pedig krónikussá fog válni, társadalmi strukturális és elvárási különbségeket generálva a két lakosságban.

A Moldovai Köztársaság függ a külföldi pénzügyi támogatástól, 2014-ben már ebben az országban a legnagyobb a világon az egy főre eső európai pénzügyi támogatás; a Moldovának nyújtott támogatás a 2007–2013 időszakban meghaladta az 560 millió eurót, a becslések szerint pedig ez az összeg a 2014–2020 időszakban tovább fog nőni, meghaladva a 600 millió eurót. A csúcsévben, 2014-ben Moldova Köztársaság lakosonként 5860 moldovai lej vissza nem térítendő pénzügyi támogatást kapott, ami 366 euró/lakos/évnek felel meg.

A moldovai állam kiadásainak mintegy ötödét külföldi államok által biztosított vissza nem térítendő összegekből fedezik.

A Krím Orosz Föderáció általi annektálása után Moldova Köztársaság gazdasága Romániától vált függővé (a köztársaság számára ez a legnagyobb exportpiac és a legnagyobb importforrás is); a Moldovai Köztársaság külkereskedelmének negyede Romániával zajlik, ami jelentős függőséget mutat.

A Nemzetközi Fejlesztési Együttműködésre vonatkozó Nemzeti Politikával kapcsolatos Nemzeti Stratégiának megfelelően a Moldovai Köztársaság Románia Hivatalos Fejlesztési Támogatásának (ODA) fő haszonélvezője; a 2014–2016 időszakban 832 óvoda került be ebbe a programba, ami a moldovai óvodahálózat több mint a fele.

Románia kormánya a program első szakaszának sikeressége miatt úgy döntött, hogy további 3 millió euróval egészíti ki, így még több óvoda működhet majd európai standardoknak megfelelően.

Románia kormánya 100 buszt adományozott 2014-ben a moldovai oktatási intézményeknek, 2017 márciusában pedig további 96-ot. Romániának van egy 100 millió euró értékű vissza nem térítendő támogatási programja a Moldovai Köztársaság számára és egy 150 millió eurós (elhanyagolható kamatozású) hitelkerete ugyanennek az államnak, melyet a köztársaság finanszírozására szántak a külföldi hitelezők „bojkottjának” időszakában.

A két Transznisztria

A már említett belső feszültségeken kívül kétségtelenül van még két jelentős horgony, melyek a semmi bizonytalan térségéhez kötik a MoK-ot. Egyrészről egy Dnyeszteren húzódó (nemzetközileg el nem ismert, de minden megnyilvánulásában iszonyatosan valóságos) határ sokat tanulmányozott de facto létezése. A szeparatista régió olyan, mint egy fogantyú nélküli bőrönd: Chişinău magával akarja vinni, de nem bírja és így melléje kuporodva helyben marad, abban az illúzióban ringatva magát, hogy valaha majd újra megkaphatja és ellenőrzése alá vonhatja.

Nyilvánvalóan nem tudja és nem is fogja tudni. Ez olyan illúzió, amiről a moldovai (és nem-román) hazafiság sohasem mondhat le, mert önmagát semmisítené meg. Lemondani Transznisztriáról azt jelenti, hogy a MoK-ból már csak egy darab Besszarábia marad, mely számára a Romániával való egyesülés az egyetlen józan megoldás. Valójában a Transznisztriával kapcsolatos mánia a legjobb védelem a Romániával való egyesüléssel szemben. És Moszkva tudja ezt, és intenzíven ápolja a „reintegráció” gondolatát, akárcsak az összes chişinău-i (európaias, vagy sem) moldovaista.

De van még egy Transznisztria. A MoK Gazprommal, a földgáz egyedülálló és teljhatalmú „urával” szembeni óriási adósságáról van szó, mely adósságot hivatalosan a rémisztő 6,5 milliárd USA-dolláros szinten tartanak nyilván (ami csaknem annyi, mint a kis európai állam nominális GDP-je – 6,8 milliárd USA-dollár – 2016-ban).

Miközben arról a „Transznisztria”-horgonyról már nagyon sokat írtak, mely az orosz és az európai világ közötti tengerben rögzíti a MoK-ot, a Gazprommal szembeni adósság horgonyáról már kevesebb szó esett és kevésbé tudatosul ennek a horgonynak az ereje: a 6,5 milliárd USA-dollárból csak 650 millió a Chişinău által ellenőrzött terület adóssága, a többi a TiraspolTransgaz által elfogyasztott vagy továbbadott és ki nem fizetett gázmennyiségből származó adósság.

Akár csak a GDP 10 százalékát (650 millió USA-dollár) jelentő adósságról van szó a monopolhelyzetben lévő gázszolgáltatóval szemben, akár az állami költségvetés felét jelentő összegről, ez önmagában iszonyatos fenyegetést jelent a MoK stabilitására nézve.

Chişinăut két malomkő teszi egy olyan világ foglyává, melyből azt állítja, hogy távozni szeretne. Valójában nem távozhat anélkül, hogy megszabadulna tőlük. Az pedig, hogy nem szabadul meg tőlük, nem jelent egyebet, mint azt, hogy valójában nem akar távozni onnan.

Az egyesülés, mint józansági gyakorlat

Ha történt valami igazán vitathatatlan az utóbbi két évben, az egy (túl) sok Pruton túli számára nehezen elfogadható tény igazolása: a Moldovai Köztársaság európai integrációjára az egyetlen, de tényleg egyetlen megoldás a Romániával való egyesülés maradt.

A többi önámítás vagy porhintés. Az államoknak, akárcsak az embereknek, szükségük van illúziókra és „stratégiai hazugságokra”, hogy tovább haladhassanak. De az államok, akárcsak az emberek, nem élhetnek csak kudarcokból és nem hazudhatnak maguknak a végtelenségig. A valóságot egy adott pillanattól kezdve már nem lehet elkerülni. Persze, nem várhatod el mindenkitől, hogy unionista legyen vagy azzá váljon. Elfogadhatjuk, hogy a Pruton túli politikusok és közéleti értelmiségiek nem tudják, és nem fogják tudni elfogadni az egyesülést Romániával.

Szó van itt társadalmi státuszról, konfrontációtól való félelemről, kényelemről, hamis komplexusokról és egyebekről. Ez nem lehetséges és nem is próbálkozik vele senki. De azt elvárhatod valakitől, hogy legyen realista és – főleg – többé ne hazudjon: van más esély a viszonylagos jólétre a Moldovai Köztársaság számára és a köztársaság masszív és megakadályozhatatlan elnéptelenedésének elkerülésére? Nyilvánvalóan nincs. Amíg a chişinău-i – politikai vagy közéleti – elitek továbbra is a MoK „európai integrációját” és Trasznisztria „reintegrációját” fogják hangoztatni, csak a hazugságot fogják továbbra is táplálni.

Ami hasznos ezen elitek számára – helyi politikusokként és társadalmi státuszuknak –, de katasztrofális a MoK polgárainak nagy tömegére nézve. Végső soron erről van szó. Illúzió, ha nem éppen hazugság az „európai integráció”, mint jólétet és megmentést nyújtó megoldás. Legalábbis még egy nemzedékig mostantól számítva. Az európai szomszédságban pedig még senkinek sem sikerült „megmaradni az európai úton”, reformokat végrehajtani bármiféle végkifejlet, bármiféle garancia nélkül. Ez pedig sem jólétet, sem biztonságot nem tud biztosítani.

Sőt: amennyiben az „európai integrációnak” a PD vezetője válik a zászlóvivőjévé, függetlenül attól, hogy mit fog konkrétan tenni és milyen kapcsolatokat/garanciákat fog kapni, a köztársaság európaias moldovaista áramlata nem fogja követni és a mély társadalmi törésvonal e szintre is átterjed majd (a geopolitikain túl). Nem szigorúan pártpolitikáról van szó. Ahogy arra a fentebb megpróbáltunk rámutatni, sokkal mélyrehatóbb dologról van szó…

És mégis létezik, legalábbis elméletileg, az érem másik oldala is. Tekintettel arra, hogy a Prut és Dnyeszter között tíz lakosból majdnem nyolc román etnikumú és tekintettel arra, hogy a Prut és Dnyeszter közötti lakosság háromnegyede a román nyelvet tekinti anyanyelvének, bármikor érvényes lehet Románia MoK-kal történő újraegyesülésének lehetősége; az újraegyesülés bármikor lehetséges, amennyiben Románia és a MoK lakosságának többsége ezt akarja, és amennyiben a romániai és moldovai parlament valamennyi ezt akaró pártja többséggel rendelkezik majd a két törvényhozásban (a német modell).

Az újraegyesülés mindig választható lehetőség volt, mindig alternatíva volt, még akkor is, ha a hivatalos diskurzus azt gyakran elnyomta; és még ha hiányzott is a közéletből, vagy gondosan elkerülték, ez az opció mindig lehetséges maradt.

Nyilvánvalóan nincs semmilyen garanciánk arra, hogy a dolgok egyik vagy másik irányba fognak haladni. Függetlenül attól, hogy egyetértünk ezzel vagy sem, függetlenül attól, mit fogunk ezentúl tenni, legalább illúziókat ne próbáljunk egymásnak kölcsönösen eladni. Hiszen ha felhagyunk ezzel, akkor óriási lépést teszünk majd előre. És 100 évvel a Nagy Egyesülés után először becsületes párbeszédet kezdhetünk el.

Hirdetés