A haza „beszélt” imázsa

Jól beszélni a saját nyelvedet hazafiasabb, mint hülyét csinálni magadból és a nemzetedből. Andrei Pleșu írása.
Hirdetés

Melyik hazafi ne akarna hozzájárulni ahhoz, hogy jobb kép alakuljon ki a hazácskáról a „külföld” (szigorú, amikor nem egyenesen gonosz) szemében? Kicsinosított portréval akarunk megjelenni a világ színe előtt, az egész földgolyónak meg akarjuk mutatni a nemzetség impozáns erényeit, csillogását, irigylésre méltó címerét.

A hibákat el kell rejteni, vagy az ősi történelmi pech örökségével kell magyarázni:

„Családon belül kell tisztára mosni a szennyest.” A külvilág előtt muszáj hibátlanokként, értékünkben biztosakként, a bolygó elitpolgáraiként mutatkoznunk.

Természetesen döntő az első benyomás: hogyan nézel ki, öltözködsz, viselkedsz, beszélsz. E tekintetben jellemző Olguţa Vasilescu asszony – utóbbi időben gyakran emlegetett – esete (egy nemzetközi konferencián rendkívül rossz angolsággal és franciasággal olvasta fel a beszédeit – a szerk.). Ami a kinézetet illeti, az rendben van. Öltözködése decens. A viselkedéséről, főleg a politika nemzetközi „piacán” mutatottról nincs mit mondanom, de nem tudok jelentősebb baklövéséről. A beszéd viszont már más dolog. Amikor olyan nyelvi térséghez tartozol, melynek nincs az országod határán túli kisugárzása, csak két megoldás áll rendelkezésedre: vagy jól beszélsz egy széles körben használt idegen nyelvet, vagy inkább románul beszélsz, és hozzáértő tolmácsszolgáltatásokra hagyatkozol. A harmadik megoldás az, hogy nevetségessé teszed magad, és ami még súlyosabb,

nevetségessé teszed az általad képviselt nemzetet.

Nem akarom rosszmájúan túldramatizálni a helyzetet, azt állítva, hogy anyanyelvi szinten kellene idegen nyelveket beszélni vagy, hogy a világ összes politikusa hibátlanul bánik az angol vagy legalább a francia nyelvvel. De ettől függetlenül elítélendőnek tartom a gőgösséget, az alaptalan önhittséget, egy olyan önértékelés hiányát, amely világosan képes lenne megmutatni számodra a korlátaidat és azt, hogy miként kerülheted el a nevetséges fitogtatásukat. Röviden: amikor úgy beszélsz angolul és – főleg –franciául, mint Olguţa Vasilescu asszony, akkor mindent elkövetsz, hogy ne viseld ki magad a sutaságaiddal. Ha mégis kockáztatsz, akkor ez azt jelenti, hogy vagy nem fogod fel, milyen rosszul fejezed ki magad a kérdéses nyelveken, vagy visszaélsz a „jó lesz ez így is!” honi filozófiával, vagy nem érdekel országod „imázsa”.

Más országokban – itt azokról beszélek, melyek ahhoz a közösséghez tartoznak, aminek állításunk szerint mi is részei vagyunk – a köztisztségbe kerülés általában bizonyos

könnyű kommunikációs képességet feltételez a más tájakról származó kollégáiddal.

Nálunk a szabályok valamivel „rugalmasabbak”. Nem minden nagykövetünk igyekszik megtanulni annak az országnak a nyelvét, ahova akkreditálják őket, nem minden miniszterünk vagy parlamenti képviselőnk képes anyanyelvén kívül más nyelven is párbeszédet folytatni. (Nem beszélve arról, hogy a román nyelvvel sem állnak – mindig – túl jól…). Persze, vannak elfogadható „álcázási” vagy diplomáciai „cselezési” módszerek. De tisztességesek is. Václav Havel, a nagy Havel nem beszélt jól egyetlen idegen nyelvet sem, ami egyáltalán nem ártott a presztízsének. Mindig csehül beszélt és megfelelő fordítást kapott. Ismertem egy bolgár miniszterelnököt is, Petar Sztojanovot, aki jól beszélt angolul, de amikor nagy nemzetközi találkozókon vett részt, inkább bolgárul tartotta a beszédeit. Ez a szerénység, a felelősségtudat és – nem utolsó sorban – az országa imázsának higiéniája iránti törődés egyik formája volt, melyet nem volt érdemes felesleges hiúságokkal, vagy bizonytalan „kísérletekkel” kockáztatni. Megfelelő módon beszélni a saját nyelvedet, még egy kozmopolita környezetben is, sokkal tiszteletre méltóbb és úgy is mondhatnám, sokkal hazafiasabb,

mint egy félreértett idiómát hadarni megpocsékolva, mert azt hiszed, hogy ez „jól veszi ki magát”.

Hirdetés

Bár önmagában is elég látványos és a média is mohón lecsapott rá, Vasilescu asszony esete távolról sem egyedülálló. Az elmúlt napokban valaki elküldött nekem egy hivatkozást, ahol egy viszonylag nemrég lezajlott politikai vitát lehet megtekinteni, Emil Constantinescu volt elnök és egy volt török külügyminiszter között. A vitára a berlini Kulturális Diplomácia Intézetben került sor és angol nyelven zajlott. Bevallom, hogy Constantinescu úr megszólalásait hallgatva hosszasan haboztam a szégyen, a döbbenet és a gyengédség között. A jóember lazaságot igyekezett mímelni egy egyáltalán nem, vagy nagyon rosszul megtanult nyelven. Az a meglepő, hogy jól érezte magát, könnyed és biztos volt teljesítménye minőségében. Szinte semmit sem mondott helyesen: „to reinvented”-et mondott „to reinvent” helyett, szerinte Bill Clinton „very intelligent people” volt, „is important two things”-et mondott, meg (az 1989. decemberi román forradalmárokról) azt, hogy „they was ready to dead”, vagy „must to pay”-t, a véleményszabadság demokratikus eszméjét azzal bátorította, hogy „other opinion like me” mellett szállt síkra, Carter elnök feleségéről pedig „the Carter wife”-ként beszélt. A „didn’t exist” helyett „don’t existed”-et mondott és

azt hitte, hogy angolul „blugi”-nak mondják a „blue-jeans”-t

és megannyi más, nehezen leltárba vehető és intellektuálisan elviselhető példa volt. Ismétlem: el tudom fogadni, hogy egy ország elnöke ne tudjon semmilyen idegen nyelvet (e téren Iliescu és Băsescu sem voltak szakértők…), nem várom el, hogy egy geológusnak értő véleménye legyen az ógörög szobrászatról, nem szoktam arrogánsan bírálni az esetleges fogalmazási hibákat, nyelvtani approximációkat, lexikális „kisiklásokat” és így tovább. De zavaró a kérdéses személy (vagy Olguţa) vidám önhittsége: egyértelmű, hogy a beszélőnek meg sem fordul a fejében, hogy hibásan beszél, hogy bölcsebb dolog lenne, ha nem hozná magát egy félig iskolázott kezdő helyzetébe, vagy ne fogadna el olyan szerepet, amire nincs kellőképpen felkészülve. Fentebb „gyengédségről” beszéltem. Elismerem, hogy a volt elnök fesztelenségében van egyfajta ártatlanság. Ugyanez az ártatlanság érhető tetten abban a folyamatos erőfeszítésében is, mellyel a bolygó valamennyi nagyságával hozta magát „baráti” kapcsolatba. „Havel barátom”, „Clinton barátom”, „Carter barátom”… Nem tudom, mit ért Constantinescu úr barátság alatt, de remélem, hogy nem a protokolláris tegeződést, az egyszerű intézményi gesztikulálást, a kollegiális mosolyt, a „baráti” kézfogást és a kiszámítható újbóli találkozások banális sorozatát tekinti a sorsszerű testi-lelki jó barátság jeleinek… Megnyugtatására azt tanácsolom, hogy olvassa el Jimmy Carter Ceauşescu negyedik egyesült államokbeli látogatása alkalmából mondott beszédét. Abban aztán van barátság! Attól tartok, hogy Constantinescu úrnak sohasem bókolt úgy amerikai elnök, ahogy azt Carter úr tette a bukaresti „nagy vezérrel”.

Tanulság: ha mindenképpen ügyelni akarnak az ország imázsára, beszéljenek jól románul. Ha pedig valamilyen határokon átnyúló helyzetben más nyelveken is megszólalnának (hogy lássa az emberiség, mennyire okosak vagyunk!), akkor mielőtt beszélnék, tanulják meg azokat!

 

Az alcímeket a szerkesztőség adta.

Hirdetés