Életének 87. évében, hosszan tartó betegség után elhunyt Bodor Pál író, újságíró. Több álnéven – Diurnus, Tóth Balázs, Zaláni János, Bóra Gábor – is írt, ezek közül talán a legismertebb a Diurnus volt. Ezen a néven jelentek meg írásai a Magyar Nemzetben és a Népszabadságban.

Bodor Pál 1930-ban született Budapesten. Temesváron a piarista líceumban érettségizett 1948-ban. A bukaresti egyetem filozófia-lélektan karán kezdte meg tanulmányait, majd a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen tanult.

Első írása 1946-ban a temesvári Szabad Szóban jelent meg. 1946 és 1948 között a temesvári Gaudeamus c. diáklap szerkesztője, 1947-ben Páll Árpáddal, Sütő Andrással, stb. röpiratokat szerkesztett. Előbb a Romániai Magyar Szó, majd a kolozsvári Igazság szerkesztőségében dolgozott (1948-51), 1951 novemberétől az Utunk rovatvezetője, majd 1967 februárjáig szerkesztőségi főtitkára.

Közben a Gaál Gábor Irodalmi Kör irányítójaként a második Forrás-nemzedék új törekvéseit támogatta.

1967-től 1970-ig az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi részlegét, majd a Kriterion Könyvkiadó magyar szerkesztőségét vezette.
1970-től 1979-ig a Román Rádió és Televízió nemzetiségi műsorainak főszerkesztője volt. Az ő nevéhez fűződik a Román Televízió magyar adásának és későbbi munkatársi gárdájának kialakítása. 

1983-ban Budapestre költözött, ahol 1984-től a Magyar Nemzet, 1991-től a Népszabadság szerkesztője lett. Itt naponta jelentek meg jegyzetei, tárcái, publicisztikái. Fontos szerepe volt a Ceausescu-diktatúra és a 1989-as decemberi romániai események magyarországi magyarázatában és megismertetésében. A Diurnus (latinul naponkénti, egy napi) álnevet is azért választotta, hogy Bukarestben maradt lányát ne érje bántódás.

2005-ben a Hetek című hetilapban cáfolta, hogy jelentéseket írt volna kollégáiról a Securitaténak. A lapnak azt mondta: az ötvenes években sokat szidták azokat a román hatóságok által elvégzett irodalmi elemzéseket, amelyekre szabályos bírósági ítéleteket alapoztak. Ezután többedmagával arra kérte fel őt a Securitate, hogy igazságügyi szakértőként néhány irodalmi műről mondjon véleményt.

Miután látták, hogy egy embert  az ő referátumuk alapján ítéltek el sok évre, „betegei lettek az ügynek”. Az iratokat ezután már úgy kapták, hogy nem tudták, kiről mondanak véleményt, de „soha többé soha nem vasaltak ki belőlünk olyan szöveget, amely árthatott volna a szerzőnek”.  A negyedik eset után a Securitate látta, hogy nem használhatják fel őket, így több megbízást nem kaptak.