A mindent álcázó hazafiság

Az elmúlt napokban egy hölgy, akinek jóhiszeműségében nem merek kételkedni, elrontotta a karácsonyomat a hazafias álmatlansága mély bugyraiból feltörő sóhajával. Éppen elolvasta a Humboldt Alapítvány egyik alkalmazottjának interjúját, aki egy romániai látogatás után Németországban beszámolt arról, mit tapasztalt a „terepen” a kutatás helyzetéről számos megpróbáltatáson átesett hazánkban.

Mit mondott a látogatónk a kérdéses interjúban? Azt, hogy főleg a humán- és társadalomtudományokban nehéz munkakörülmények vannak, a kutatók fizetése elégtelen, ezért egyeseknek ezt úgy kell kiegészíteniük, hogy párhuzamosan más munkát is vállalnak, vagyis arról beszélt, hogy végső soron

általában véve a tudományos tevékenység egyértelműen alulfinanszírozott.

Ami nagy kár, mert óriási potenciál van a román kutatókban. Az interjúban ezen kívül szó van arról, hogy a nyugati partnereknek nagyobb szerepet kell vállalniuk Európa keleti felében, segítve a helyi tehetségeket. Számomra mindezek a megjegyzések helyeseknek és hasznosaknak tűnnek. Ezzel szemben a már említett honfitársam az interjú elolvasásától nyugtalanná vált és karikás szemei lettek. Ő úgy véli, hogy az interjúnak az „általánosítás” a bűne, hogy „rontja az imázsunkat” (vagyis „torz” képet alkot a „sikereinkről”), hogy nem kell állandóan panaszkodnunk, hanem példát kellene vennünk az ő hazafias „harcáról”, mellyel igyekszik megfelelőre fazonírozni az országról kialakított képet.

Beszélgetőtársam szomorú előadását hallgatva folyamatosan azt kérdezgettem magamtól, vajon hol és mikor hallottam már ezt a fajta érvelést. Nem szeretném megbántani honfitársamat, de az 1989 előtti Securitate-tisztek beszéltek pontosan így, amikor eltiltottak attól, hogy továbbra is találkozzam külföldiekkel. Miért? Mert állandóan morogtam: hol a templomok lerombolása, hol a falvak és műemlékek megsemmisítése miatt, szóval mindenféle ilyen jogtalan bírálataim voltak, melyek alkalmasak voltak imázsunk „csorbítására”. Márpedig „ne teregessük ki a szennyest”. És végső soron nálunk kitűnő a helyzet (igaz, néhány – apró – hiányossággal), a jövőnk pedig fényes. A hazafiság azt jelenti, hogy szőnyeg alá sepred a nehézségeket, győzedelmes hazugsággal harcolsz az ellenséges „rágalmak” ellen, felelős aktivistaként mindenkinek bebizonyítod, hogy jobbak vagyunk, mint ahogy azt ők hiszik, hogy mindenképpen

jobbak vagyunk másoknál, ha nem éppenséggel a legjobbak az egész földkerekségen!

Ezt akkoriban „álcahazafiságnak” neveztem (és nevezném most is).

Hazád szeretete nem azt jelenti, hogy jelzed a létező hiányosságokat és igyekszel kijavítani azokat. Hazád szeretete azt jelenti, hogy kisebbíted bármilyen hiányosságát, bármennyire nyilvánvaló az, sőt, bátran, hősiesen, ősi módon vitatsz bármilyen „úgynevezett” hiányosságot. Minden téren szeplőtelen lányok, a föld sója, tündérek tündére vagyunk. Aki nem ismeri el ezeket a vakítóan nyilvánvaló jellemvonásokat, az áruló, az „ügynökségek” bábja, jövevény, az ősi föld megpocsékolására fenekedik. Ezen „igazságok” megállapítása után nyugodtan elbóbiskolhatunk. Minden csodálatos, „a világok lehető legjobbik világában”. Nincs már semmi teendőnk: csak „csúcsra” kell járatnunk a „büszke románságot”!

Tehát, mit is kellett volna mondania az interjújában a Humboldt Alapítványnak dolgozó hölgynek? Azt, hogy a kutatóintézetekben dolgozó román tudósokat nagyon jól megfizetik és további állásokat csak szorgalmasságuk és munkakultuszuk miatt vállalnak. Azt, hogy a humán szakokat a lehető legmagasabb szinten bátorítják (nem úgy, mint – például – az Egyesült Államokban, ahol néhány éve nagy vita zajlik az alulfinanszírozottságukról), hogy rosszindulatú hazugság a „szürkeállomány meneküléséről” beszélni, miközben valójában minket ostromolnak a szürkeállományok, akik nálunk kérnek menedékjogot a nyugati államokban tapasztalható körülmények miatt. Az lett volna az ideális, ha a kérdéses hölgy határozott nemet mond a románellenesség képviselői által – becstelen módon – hangoztatott egyéb álszabálytalanságokra is: rá kellett volna mutatnia, hogy a középiskolai tanárokat, akárcsak az egyetemi tanársegédeket és előadókat nagylelkűen megfizetik, hogy az orvosok bére több, mint jelentős, hogy nálunk szinte egyáltalán nincs korrupció, hogy azt sem tudjuk, mi az a „plágium”, no meg azt, hogy több tízezer személynek nem azért van tudományos doktori fokozata, mert nyakló nélkül csalunk, hanem mert zsenik nemzete vagyunk, ahol tömegével teremnek a Nobeldíj-várományosok.

Hozzá lehetne még tenni, hogy

mifelénk még a bűnözők is eredeti tudományos munkák megírásával fizetnek meg bűneikért.

A németországi hölgy, akit a vendégszeretetünkben részesítettünk, sajnos nem jutalmazott meg megfelelően ezért bennünket. Nem tűnt fel neki tájaink szépsége és erkölcseink kristálytisztasága sem. Néhány semmiségbe kötött bele igazságtalanul, hogy (ki tudja miért) befeketítsen bennünket. De győzni fogunk! Román beszélgetéstársam arról biztosított, hogy „harcolni fog”. (Bár, amilyen jól állunk, már nem nagyon világos, hogy mivel, miért és kivel.) Egyelőre nem nagyon találkoztam vele a közéletben: sem a forradalom utáni kormányok hiányosságainak (és baklövéseinek) bírálásáért nem harcolt, sem a doktori disszertációk tudományos presztízsének helyreállításáért, sem azért, hogy visszaintegrálódási esélyeket kapjanak azok a fiatal románok, akiknek ragyogó külföldi tanulmányok után van bátorságuk hazajönni és nem találnak munkát. De ez van! Rosszul esik nekünk a józan, offenzív, dolgos, javítójellegű, kritikus hazafiság. Jobban szeretjük az álcahazafiságot, a mindent elleplező hazafiságot. Sokkal kényelmesebb a partvonal mentén, másokat szidva könnyes szemmel sóhajtozni. Ez is egy szakma, mely nagyon jól ábrázolja azt, amit Petre Ţuţea úgy fejezett ki, hogy „az alibizés, mint a románok munkamódszere”.

U. i.: Nem tehetem meg, hogy ne emeljek őszintén kalapot éber honfitársnőm ártatlansága előtt. Úgy tűnik, azt hiszi, ha egy külföldi rosszindulatú honlapon nem tesznek közzé bárki által bárhonnan hozzáférhető információkat a hazai helyzet „negatív aspektusairól” (mégiscsak a globalizálódás és az általánossá váló kommunikálás korszakában vagyunk), akkor azokat el lehet kendőzni, vagy cinkos hallgatással, vagy éles retorzióval. Bájos.

Az alcímeket a szerkesztőség adta.