Mit jelent a december 11-i szavazás? Miért fontos? Elsősorban azért, mert a románok ezt a jogot csak nagyon rövid ideje gyakorolhatják. Ha összeadjuk az összes életben lévő jelenlegi román állampolgár által összesen leélt éveket, akkor ezek többsége olyan korszakra esik, amikor a választások nem voltak szabadok. Vagy még ködös állapotban voltak, mint például a forradalom utáni első években.

Az első évek eufóriája után gyorsan csökkent a szavazás fontosságának tudata, ez pedig azért fontos, mert a legutóbbi parlamenti választáson a szavazati joggal rendelkező polgárok kevéssel több mint 40 százaléka voksolt. A többi 60 százalék (vagyis jó néhány millió ember) olyan országban él, melynek vezetéséről egy kisebbség (vagyis 2012-ben alig 7,7 millió szavazó) döntött.

Másrészt fontos megértenünk, hogy mit várunk el igazán azoktól a politikusoktól, akiket megszavazunk. 45 évnyi kommunizmus után az etatista mentalitású lakosság jelentős részének elvárásai azzal voltak kapcsolatosak, amit a sorsukról dönteni képes Gondviselésnek tekintett államtól kaphatnak. De a politikai képviselők megválasztása nem erről szól, hanem annak bebiztosításáról, hogy a megválasztott politikusok képesek helyesen és a választók érdekében irányítani a közösség életét. Ezen a különbségtételen – népként – még mindig dolgozunk, és az eredmények nem mindig meggyőzőek.

Egy kis történelmi kontextus

Menjünk egy kicsit vissza az időben. 1864-ben, Románia első egységes parlamentjének időpontjában vagyunk. Egy – mondjuk – 80 éves személy születésének napja közelebb van 1864-hez, mint a mához. Ennek ellenére Románia 1864-ben olyan államszerveződés volt, mely két idegen protektorátus alatt álló fejedelemség egyesülésével jött létre, a szavazási jog pedig cenzushoz kötött volt, vagyis csak bizonyos jövedelmi feltételekkel rendelkező polgárok szavazhattak, akik társadalmi osztályokra voltak osztva. A szenátorok és képviselők jelentős részét még mindig a fejedelem nevezte ki közvetlenül. A nők és a szolgák nem szavazhattak, mint ahogy a csődbe jutottak sem.

Azóta átestünk két világháborún, egy háborúk közötti diktatúrán, 45 évnyi kommunizmuson és 26 évnyi kapitalizmuson. Az utóbbi 26 év a társadalom átmenete volt egy totalitárius rendszerről egy szociális piacgazdaságra.

Az alábbi táblázatban összefoglaltam Románia 1989 utáni politikai történelmét. Megpróbáltam összekapcsolni a hatalom politikai színezetét a fő bel- és külpolitikai eseményekkel és a fő gazdasági és fejlesztési mutatókkal.

A következtetéseket könnyű levonni:

* A forradalom utáni első években Romániában posztkommunista és osztatlan párt uralkodott

* A jobboldali pártok jelentős politikai hatalomra tettek szert, de ugyanolyan rossz eredménnyel, mint a szocialista befolyású kormány

* Az utolsó, 1999-es bányászjárás azt mutatta, hogy az állami tekintély hiánya a 2000-es évek elejéig ténykérdés volt. A demokratikus intézmények megerősödése a NATO- és EU-csatlakozással kezdődött

* Politikai koncentráció: egyre jobban csökkent a politikai pártok száma, a hatalom biztosítása céljából uralkodóvá váltak a – sokszor konfliktusban álló ideológiák közötti – szövetségek

* 26 éven keresztül nagyjából ugyanazok az emberek és eszmék kormányoztak. Románia élén egyszer sem állt egy igazi kívülálló, aki demokratikus módon érvényesült volna, a Cioloş-kormány kivételével (melyet azonban a 2015. októberi körülmények nyomására neveztek ki). Ez azt jelenti, hogy két masszív politikai pólus birtokolta a politikai hatalmat: a szociáldemokrata párt (FDSN, FSN, PDSR, PSD) és a szatellitjei az egyik, valamint a jobbközép pártok (PNL, PNŢCD, PDL) a másik oldalon.

A parlamenti választás azért fontos, mert ez biztosítja a belpolitika irányításának legfontosabb aspektusaiban illetékes kormány megalakítását. Az 1990 utáni parlamenti választások történelmét az alábbi infografika foglalja össze, a parlamentbe bejutott legfőbb pártokkal és az általuk elért eredményekkel:

Kik kapták valójában a szavazatokat?

1996 kivételével minden alkalommal a PSD (Szociáldemokrata Párt – a szerk.) érte el a legjobb eredményt, de ez nem mindig biztosította számára a hatalmat. A legtöbb választáson szoros eredmény született, kiemelve a román választások egyik fontos, legtöbbször félreértett jellegzetességét: az emberek különféle politikai kombinációkkal próbálkoztak, a forradalom utáni FSN-s (Nemzeti Megmentési Front – a szerk.) monoblokktól a CDR-ig (Román Demokratikus Konvenció – a szerk.), az előbbivel szöges ellentétben álló 1996-os koalícióig. Aztán PDL (Demokrata-Liberális Párt – a szerk.) és PNL (Nemzeti Liberális Párt – a szerk.) vagy PSD és PNL közötti koalíciókkal próbálkoztak. A hatalom az egész ideológiai tengely mentén megoszlott a demokrata-szocialisták és a liberálisok között. A valamennyi parlamenti választáson leadott összes szavazatból a baloldali pártok 18,8 millió, a jobboldaliak pedig 19 millió voksot kaptak (a szélsőséges pártokra leadott szavazatokat nem számítva).

Bár kényelmes azt gondolnunk, hogy az 1989 utáni Romániát politikai szinten a PSD uralta, valójában a dolgok nem egészen így álltak. A PSD démonizálása, melyet a média jelentős része gyakorol, sajnos, csak a szavazóbázis még erősebb elmérgesítéséhez vezet, a végeredmény pedig a várakozásokkal ellentétes. A PSD merev párt, még mindig egy jelentős számú fogoly-választója van, de nem volt hosszabb ideig hatalmon, mint más pártok vagy koalíciók. Az alábbi grafikon egyértelműen ezt mutatja:

A román szavazók kipróbáltak különféle politikai kínálatokat, a legkorábban 1996-ban, egy olyan országban, mely nem volt az EU vagy a NATO tagja, de amely akkor szavazott masszívan változásra, amikor az nehezen volt elképzelhető. Egyszerűen nem működik az az elmélet, mely szerint a román választók többségét örökre manipulálni lehet, egyik vagy másik párt javára. Az emberek képesek másképp szavazni és meg is teszik, ha életképes alternatívát kínálnak nekik és ha a szavazatukat kérők bevonják őket egy nyílt párbeszédbe. Élből hibás a jobboldali pártok jelenlegi stratégiája, mellyel kibékíthetetlen ellenséggé vagy nevetség tárgyává akarják tenni a baloldali szavazókat, mert nem kínál fel párbeszédet. Véleményváltás pedig nem lehetséges párbeszéd nélkül.

Ezen kívül, mint látható, a részvételi arány továbbra is gond, de egyben lehetőség is. A listákon szereplő szavazók 60 százaléka nem voksol, de megtehetné. Semmibevételük szintén hibás taktika, egyértelműen negatív következményekkel.

Talán 20 év után először most újra abban a helyzetben vagyunk, amikor döntenünk kell.

A hatalmat eddig birtokló – bal- vagy jobboldali – politikai osztály ezt csak ritkán használta a polgárok javára, akkor is sokszor külső események nyomására. Egy olyan országban, ahol a legutóbbi bányászjárás 17 évvel ezelőtt volt, valódi gondot jelentett a demokratikus intézmények létrehozása és megerősítése. A bal- és jobboldal közötti hatalomváltás egy 45 évnyi kommunizmus alatt kialakult erkölcsi és bürokratikus alapra épült, ami 1990 után egy új kliensrendszeri politikát hozott létre. Ez is oka annak, hogy a bal- és jobboldali kormányzatok egyformák voltak a korrupció, a rossz gazdasági eredmények és a közpénz hatékony elköltése terén: vagyis – szövetségeink geopolitikai impulzusa nélkül – egyik kormányzat sem lépett fel az anakronisztikus intézmények megváltoztatása és valódi reformja érdekében.

A választók számára is van egy fontos lecke. Visszatekinthetnek és a mostani szavazáshoz levonhatják az információkon alapuló következtetéseket. Vagyis el kell dönteni, hogy ugyanazoknak akarjuk átadni a képviselet hatalmát, akik 26 évig uralták a politikát, vagy újakat keresünk.